Előző cikk Következő cikk

Radóczy Jusztina: Akaraterő, a jövőnk kulcsa?

Barátaink, ismerőseink között mindig találunk valakit, akit irigyelhetünk egy sikeres fogyókúráért, sikeres gyógyulásért, hosszú házasságáért, vagy kitartással elért eredményes munkájáért. Ilyenkor felmerül a kérdés, vajon neki miért sikerülhet, honnan az erő, amivel ezeket a célokat elérte. Nekem miért nem sikerül mindez? Talán az egyetlen magyarázat az, hogy az illetőnek sok akaratereje van. Na de honnan van egyesekben sok, másokban kevesebb ebből az erőből? Adottság ez, vagy fejleszthető képesség, esetleg döntés kérdése? A válaszokat
Bóna Adrien klinikai szakpszichológussal kerestük.

Mit nevezhetünk akaraterőnek, van-e pszichológiai magyarázata?

Az én-erő egy klasszikus pszichológiai fogalom, ami tulajdonképpen azonosítható a hétköznapi értelemben vett akaraterővel. Arról szól, hogy a félelmeink, szorongásaink ellenére, vagy épp azért, milyen hatékonyan tudunk megküzdeni a nehézségekkel. Mennyire tudunk céltudatosak, eltökéltek, határozottak lenni egy-egy feladat teljesítésében annak ellenére, hogy ebben bizonyos erők, szorongások esetleg visszafoghatnak. Erik Erikson pszichológus szerint fejlődésünk során mindig új kihívásokkal szembesülünk, amiket ha sikeresen megoldunk, az adott szakaszra jellemző én-erő lesz a jutalmunk – amit aztán az élet további részére már birtokolni fogunk. Ilyen én-erő a remény, az akarat, a szándék, a kompetencia, a hűség, a szeretet, a gondoskodás és a bölcsesség is. Azt mutatja meg, milyen hatékonyan tudjuk kezelni az ösztöneink, vágyaink, elsődleges szükségleteink és a józan ész, a külvilág, vagy a lelkiismeret elvárásai között feszülő konfliktusokat. Tulajdonképpen azt jelenti, hogyan tudunk ellenállni a kísértésnek, mennyire tudjuk hosszabb távon is fenntartani a céljainkat, vagy tudunk-e lemondani az azonnali kielégülésről egy távolabbi siker érdekében.

Az, hogy kinek mennyi én-ereje van, függ-e családi, genetikai, kulturális vagy más tényezőktől?

Nem is annyira kulturális, sokkal inkább veleszületett biológiai adottságokról beszélhetünk ezen a téren. Ilyen például a temperamentum, az bizony befolyásolhatja. Ez a tulajdonságunk azt határozza meg, hogy hogyan reagálunk bizonyos helyzetekre. Hogyan megyünk bele kapcsolatokba, mennyire vagyunk nyitottak az újdonságra, mennyire vagyunk óvatosak, félénkek vagy épp bátrak egy ismeretlen, idegen környezetben. Fontos az is, hogy hogyan tudunk bánni a negatív érzésekkel, mennyire hagyjuk elhatalmasodni magunkon ezeket. Meg tudunk-e szabadulni tőlük, szabályozni tudjuk-e az érzelmeinket. Hirtelenek, impulzívak vagyunk-e vagy épp fordítva, előbb gondolkodunk, aztán cselekszünk. Ez mind a temperamentumunknak köszönhető, amely befolyásolja azt, hogy hogyan bánnak majd velünk a szüleink, és ez alapvetően az én-erő fejlődésére is hatással van. Az egyszerűség kedvéért mondok egy példát: kisbaba korban kiderül, hogy félősebb vagy nyitottabb gyermekkel állunk-e szemben, hiszen ha valami újat mutatunk nekik, akkor vagy sírva fakadnak, vagy érdeklődve figyelik az újdonságot. Egy félősebb gyermek mást vált ki a környezetéből, hiszen sokkal több bátorító hozzáállást fog tapasztalni, mint a bátrabb típusú gyermek, aki nyilván több büntető hozzáállást kap. Ez a szoros külcsönhatás az egyén és a környezete között minden terület fejlődését befolyásolja, így az én-erő vagy akaraterő különböző megnyilvánulásaira is kihat.

Hogyan befolyásolja a szülő-gyermek kapcsolatot az én-erő, illetve ennek fejlődése?

Például úgy, hogy egy bátrabb gyereket nehezebb feladatok elé állítanak. Sokkal hamarabb fog színpadon verset mondani, mint a félénk gyermek, sokkal több dolgot várnak majd el tőle. Hamarabb lesz önálló, és hamarabb válik le a szüleiről. Ő lesz az a gyermek, aki ki fog próbálni új és veszélyes dolgokat, így folyamatosan „gyakorolja” a félelmek és negatív dolgok legyőzését. A félénk gyermek viszont lehet, hogy soha nem tapasztalja meg, hogyan tudná legyőzni a félelmeit, mivel a környezet nem erőlteti rá ezeket a feladatokat.

Vannak olyan tulajdonságaink, amelyek gyermekkorban sokkal erősebbek, mint aztán felnőttkorban. Például gyermekként nagyobb a kíváncsiságunk, a felfedező vágyunk és kisebb a veszélyérzetünk, mint felnőttként. Az én-erő hogyan változik a velünk született adottságunkhoz képest, a szülő fejlesztheti-e tudatosan?

Kétkomponensű a dolog, egyrészt, hogy mennyire keresi az adott személy a kihívásokat, másrészt, hogy spontán mennyi kihívás elé kerül. Gyermekeknél nagy befolyásoló tényező az, hogy mennyi trauma éri. Ezek lehetnek kisebb traumák, meg nagy dolgok is. Vannak gyermekek, akik ezekből nagyon ügyesen és jól ki tudnak jönni, ezt hívjuk traumás növekedésnek. Azzal, hogy meg kell felelnie kihívásoknak és egyre több nehézségen lesz túl, tehát tapasztal és eszközöket talál a megoldásra, nagyobb esélye van arra, hogy sikeres lesz ezen a téren felnőttkorban is. Van a másik típusú gyermek, aki viszont ugyanezeken az akadályokon elbukik, így az ő számára hátrányt jelentenek ezek a kihívások. Erre sajnos nincs recept. Vannak rizikótényezők és védőfaktorok, melyek nagyon érzékeny egyensúlya határozza meg azt, hogy mi lesz az eredmény. Egy biztos: azok a gyermekek, akik búra alatt nőnek fel, kevésbé birtokolják majd az akaraterőt. A szülő úgy tud ebben segíteni, hogy mindig olyan nehézségek elé állítja a gyermeket, amit már épp meg tud oldani, de erőfeszítést igényel tőle. Ezt a lécet pedig mindig egy kicsit feljebb kell tenni. Így sikerélmény is lesz és kellő tapasztalat is. Ez a járni tanulás tipikus esete, hogy csak az nem esik el, aki nem tanul meg járni.

Pedagógusok tudnak-e segíteni az akaraterő fejlesztésében?

Elsősorban reális elvárások elé kell helyezni a gyermeket. Amint a szülőknél is említettem, kell, hogy egyre nehezebb feladatokat oldjanak meg a gyermekek, de ez mindig maradjon a realitás talaján. Tehát egy túlsúlyos gyermektől ne várjuk el, hogy balerina legyen, vagy egy gyermeket, akinek nincs hangja, ne énekeltessünk színpadon. Nagyon nagy felelőssége van a pedagógusnak e téren, hiszen minden gyermeknek meg kell találni a teljesíthető, mégis fejlesztő feladatokat.

Elég-e a sikerélmény, vagy az akaraterő is képes elfáradni?

Igen, az akaraterő is elfáradhat. Ez az a helyzet, amikor túl magasan van a léc és többszöri nekifutásra sem sikerül átugorni. Ilyenkor sokszor feladjuk, vagy elesünk, úgy érezzük, nem vagyunk képesek megoldani a problémát. Nem feltétlenül akkor sírunk, ha gyengék vagyunk, hanem akkor is, ha túl sokáig voltunk erősek. Fontos, hogy felfedezzük, ilyenkor nem a képességünk változott meg, hanem elfogyott az erőnk és újra kell tölteni az én-erőt. Mindenkinek jár a pihenés.

Csapatban végzett feladatoknál segít-e a közösségi szellem, amikor közösen kell megoldani feladatokat? Itt gondolok családi problémákra is, melyeken együtt kell átlépni szülőknek, gyerekeknek egyaránt.

Amikor csoportban cselekszünk, akkor két dolog történik. Az egyik, hogy a felelősség eloszlik, a másik, hogy az erőnk viszont összeadódik. Ezért könnyebb sajnos rossz dolgokat elkövetni csoportosan. De ha ezt pozitív szempontból nézzük, mondjuk csoportos fogyókúra, vagy sportfeladatok, akkor a kudarc például megoszlik, így nem veszem magamra. A siker viszont az enyém. Tehát azt lehet mondani, a csoportos feladatok sikeresebbek, mert kudarc esetén nem fáradunk el annyira, siker esetén pedig megerősödünk.

Az élet mely területén van szükség leginkább az akaraterőre?

Gyakorlatilag minden területen, hiszen önmagában az, hogy minden reggel felkelek és elmegyek dolgozni, vagy sportolni, tanulni, mind az akaraterőhöz kapcsolódik. Vannak például létfenntartási ösztönök, mint az evés, amely ma már nem úgy működik, hogy ha éhes vagyok, akkor eszem, hanem megtanultuk, hogy reggelizünk, ebédelünk és vacsorázunk. Nem azért eszünk, mert akkor vagyunk éhesek, hanem azért leszünk éhesek, mert akkor eszünk. Tehát az ösztöneinket ebben az esetben az én-erőnkkel szabályozzuk. Ma a diákoknál viszont egyre inkább tapasztalható, hogy mi szülők, nem tanítottuk meg őket, mikor kell pl. enni. A gyerekek esznek órákon, mert éhesek. Nincs akaratereje kivárni az ebédidőt, vagy az uzsonnaidőt. Pedig itt nem arról van szó, hogy éhen hal, ha nem eszik (kivéve ha betegsége van), hanem arról, hogy nincs akaratereje irányítani az ösztöneit. Sajnos ezek a „hiányosságok” az élet más területein is tapasztalhatóak a gyermekeknél. Tehát, ha ma nem is népszerű, de a régebbi szigorú nevelés bizony sokkal több akaraterőre nevelte a gyermekeket, mint a mai megengedőbb nevelési módszerek. Ma mindent szabad, igény szerint és hosszútávon ennek súlyos következményei lesznek a tanulásban, a munkában, és a párkapcsolatokban is.

A kísértésnek való ellenállás egyik alapeleme az akaraterő. Ezek szerint fiataljaink a kísértésekkel szemben is kevésbé ellenállóak?

Az akaraterő vagy önkontroll fejlődése egy összetett folyamat. A kezdetben teljesen kívülről jövő szülői, nevelői kontrollt fokozatosan váltja fel a belső szabályozás, a lelkiismeret. Az önuralom fejlődéséhez három tényező járul hozzá. Az egyik az engedelmesség, a másik a kísértésnek való ellenállás, és a harmadik a késleltetés képessége. A valódi engedelmesség a szabályok és értékek önkéntes követésén alapul még abban az esetben is, ha nem derül ki a szabályszegés és nem kapok érte büntetést. Nyilvánvaló itt a lelkiismeret kialakulásának és szerepének fontossága. A kísértésnek való ellenállás képessége már gyermekkorban megfigyelhető. Egy szellemes, és azóta az interneten elhíresült vizsgálattal próbálták a gyerekek ezen képességét megfigyelni. Az úgynevezett „Marshmallow tesztben” óvodáskorú gyerekek kaptak egy szem pillecukrot és azt mondták nekik, ha tizenöt percig képesek nem megenni azt, akkor kaphatnak egy következőt is. Volt olyan gyermek, aki szagolgatta, volt, aki megnyalta, volt, aki picit beleharapott és próbálta eltüntetni a nyomokat. A vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy ez az egyszerű kísérleti helyzet megmutatja a gyermek későbbi képességét olyan fontos területeken, mint az indulatszabályozás, a figyelem elterelhetősége, a tervezés, a fontos dolgok kiválasztása vagy a célfenntartás.