Németh Norbert: A piacképes liturgia

A liturgiáról nem tanítani szeretnék, hanem megmutatni azt, hogy élni lehet belőle. Fontos, hogy a liturgia megjelenhessen az életünkben úgy, mint erőforrás, sőt az életünk léphessen be a liturgiába, ahol felfedezhetjük létünk nagyobb távlatait.

A LITURGIA MINT AZ ISTENNEL VALÓ TALÁLKOZÁS

Egyetemi lelkészként gyakran szembesítenek az egyetemisták azzal a felfogással, hogy a liturgia teljesen fantázia nélküli, unalmas „műsor” régies nyelvezettel, ahol szinte mindig ugyanaz történik, és mindig elmarad az újdonság. A liturgia piacképessé alakítására vonatkozó fiatalos ötletelések ezzel a szerény kérdéssel indulnak: „Atya, nem lehetne ezt a misét valahogy feldobni?” Emögött a kérdés mögött igyekszem meglátni azt az őszinte vágyat, hogy jó volna otthon lenni a liturgiában, belevonódni a rituális cselekménybe, részévé válni a templomi történésnek. Addig lehetetlen a liturgia szeretetéről szólni, amíg nem derül ki a benne való érintettségünk. A liturgia olyan ünnep, amit Isten rendez nekünk, olyan ajándék, amivel Isten vár minket. Ez nem a pap „színdarabja”, amit előad kórusművekkel díszítve, hanem ez egy valós találkozás Isten és az Ő népe között, aminek mindenki részese lehet. Az Isten találkozóra hív a liturgiában, ahol feladatot is szán nekünk.

Szeretném eloszlatni azt a tévhitet, hogy a liturgia valamilyen felszínes ceremóniák, szabály- és törvényrendszerek élettelen világa lenne, sokkal inkább azért ragadok tollat, hogy hitvallást tehessek amellett, hogy a liturgia az Istennel való találkozásnak egy kitüntetett alkalma, lehetősége. Ezekből a találkozásokból él a kereszténység. Ezek a találkozások jelentik életünk forrását, erőforrását. Ez a forrás sohasem pusztán az írott szöveg, hanem a kultikus esemény, ami Istenhez köt, ami „lokalizálja” az Eget, foghatóvá teszi az isteni akaratot. Ez az a keresztény élmény, istentapasztalat, ami Krisztushoz kapcsol.

A LITURGIA A KERESZTÉNY TAPASZTALAT FORRÁSA

Fontos szem előtt tartani a liturgia szűkebb értelmét, miszerint „nyilvános mű”: a nép részéről, illetve a nép javára végzett szolgálat. Ez a megközelítés magában foglalja, hogy a liturgia nem csak a népért, hanem a néppel együtt végzett szolgálat. A nép hite, jelenléte, bekapcsolódása, aktív részvétele nem csak kívánatos, hanem nélkülözhetetlen. A II. vatikáni zsinat tanítása (SC 11) kiemeli ezt a teljes, tudatos és tevékeny részvételt a liturgiában.

A szentmise liturgiája Jézus áldozatának bemutatása által a legtökéletesebb liturgia, amelyet Jézus maga mutat be minden szentmisében. Tehát a szentmise nem valami múltat idéz meg, nem is valami teljesen újat kíván adni, hanem Jézus Krisztus egyetlen áldozata aktualizálódik, lesz jelenvalóvá közöttünk. Jézus áldozatának értéke, súlya pedig nem csökkent az idők során. Ezt mi nem tudjuk megtoldani, „feljavítani” a közízlés szerint, hiszen az eredeti jézusi áldozat aktualizálódik. A szentmisében, mint földi „színpadon”, „lejátsszuk” a téren és időn túl történő égi eseményeket. Ezt mi nem tehetjük „szebbé” és „fogyaszthatóbbá”. Amit viszont hozzátehetünk, az a saját hitünk, és hívő életünkből fakadó „ámen”-ünk. Ezért fontos a szerepünk a liturgiában, mert az a néppel – velünk – végzett hitbeli „párbeszéd”, ahol Isten mindig hallatja hangját, küldi üzenetét, ébresztget bennünket, vagyis Ő mindig jelen van. Csak mi tudunk hiányozni a liturgiából, mi tudjuk kispórolni magunkat a Vele történő találkozásokból. És ettől válik megszokássá, unalmas és élettelen ceremóniává.

Visszaemlékezem, hogy amit gyermekként a templomban „láttam” az oltár mellett ministrálva, azt szerettem volna én is otthon, „házilag” megismételni, eljátszani az istenélményt. Öntudatlanul is azt éreztem, hogy a liturgia magával ragad, megajándékoz, és ezzel számomra a liturgia minden Isten-tapasztalás kezdete, eredete és alapja. Persze idővel megértettem, az istenélmények nem menetrend szerint közlekednek az életünkben, nem is lehet betárazni őket az ínséges időkre, hogy meglegyen az egyensúly. Ám van olyan istenélmény, amihez vissza lehet menni, ahová vissza kell fúrni évek múlva is. Az sem látszódott gyermekfejjel még, hogy mindaz, ami egyszer erőt adott és gazdaggá tett, ha nem őrizzük, az akár kiüresedhet, megkophat. Persze nem Isten hiányzik ilyenkor a liturgiából, hanem mi hiányzunk belőle. És amikor hiányzunk belőle, akkor a liturgia nem erőforrás, hanem elvégzendő feladat.

Gyakran találkozni azzal a felfogással, hogy a liturgia az az alkalom, ahol a kötelességeinket éljük meg, pap és hívő egyaránt. Nekem ez a megközelítés soha nem volt vonzó, és meglátásom szerint senkit nem visz közelebb a liturgia szeretetéhez, ha annak kötelesség-íze van. Ám sokkal vonzóbb, ha a liturgiáról, mint az ajándékban való részesedésről beszélünk. Az ajándék sohasem várt dolog, soha ki nem érdemelhető, soha meg nem vásárolható és szerezhető, ám mégis a miénk lehet konkrétan és személyre szabottan. Ebből következik egy méltatlanságtudat és meglepettség-érzés is, ami ma is helyreigazít engem, amikor a liturgiát vezetem a templomi közösségben. Krisztus a teljes életművét az egyházra bízta, és ebben a művében ránk is számít. Ingyen kaptuk és érdemtelenül.

A liturgia akkor válik „felhajtóerővé”, ha megértem, hogy értem van, engem gazdagít, és benne aktívan, tevékenyen együttműködhetek Istennel. Ez a biztos útja annak, hogy Isten köztünk-létéről valódi élményt szerezzünk.

Előbb kell az élmény, aztán a cselekmény. Az Istennel megélt élmények a Vele való találkozásból fakadhatnak, és csak ezután születhet döntés, majd cselekvés. Csak az tud élményből szólni, aki találkozik Istennel.

Csak az a jelenlét ajándékoz valódi találkozást, amiben van figyelem, ami már nem önmagunkra, hanem a másikra irányul.