Martos Levente Balázs: A hit erejéről

Mit jelent a hit ereje kifejezés? Vajon mikor erős a hitem? Akkor, ha erősen kapaszkodik valakibe vagy valamibe? Netán akkor, ha erős az, akibe kapaszkodik, s ezért ő valamiképpen részt ad nekem is az erejéből? Valószínűleg mindkettő hozzá tartozik. Mit jelent a hit ereje kifejezés? Vajon mikor erős a hitem? Akkor, ha erősen kapaszkodik valakibe vagy valamibe? Netán akkor, ha erős az, akibe kapaszkodik, s ezért ő valamiképpen részt ad nekem is az erejéből? Valószínűleg mindkettő hozzá tartozik.

aA hit, hinni szavunk bibliai, héber megfelelője az aman, emuná, amely gyakran nem is az emberre, inkább Istenre vonatkozott (pl. MTörv 7,9; Zsolt 36,6). Az ember „bizonyossága”, „szilárdsága” – ez a szó eredeti jelentése – valójában Isten „szilárdságára”, „hűségére” épít. A hit egészen emberi valóság, az értelem és az akarat közös tette, amely, mint valami gigantikus híd, a túlvilágig, Istenig vezet. Vagy éppen az lenne a lényeg, hogy ez a híd tőle indul és felénk tart? Nem tudom. Csak azt, hogy a hit rádöbbent elemi függésemre Istentől, aki szeretetből ad nekem életet. Sőt, ezt a mondatot személyesebbre is hangolhatom: Isten szeretetből a Fiát adta értem, hogy Benne életem legyen. Márpedig az élet erő is.

Miféle élet, miféle erő ez? Amikor Jézus elkezdte nyilvános működését, kétségtelenül egyfajta „tavasz” köszöntött a földre. A teremtés megfürdött Isten szeretetében. A gyógyítások, ördögűzések, sőt a holtak feltámasztása – mint azt a tanítványok utólag egészen világosan látták – nem elsősorban valamiféle bizonyíték akart lenni, mindez az élő Isten gyógyító erejének személyes megnyilvánulása, ajándéka volt. Leginkább a mesékben találkozunk olyan alakokkal, akiknek lépései nem letiporják, hanem inkább felébresztik és megcirógatják, magukhoz térítik a természetet, füvet, virágot és napsütést. Ha gyerekfilmet készítenénk Jézusról, bízvást megrajzolhatnánk, ahogy útközben virágba borul körülötte a rét, és utána hajlik néhány vágyakozó csipkebokor… De amennyire Isten szeretete Benne személyesen, emberarcúan mutatkozott és emberhangon szólalt meg, olyannyira ezt a teremtést megújító hatalmat és életadó erőt is az emberen át, az ember kapcsolatait megújítva akarta gyakorolni. Így aztán Jézusnak csak a példabeszédeiben olvasunk a mező szépséges liliomairól, meg a zsoltáros szava mondja, hogy „ujjongjon az erdő minden fája is” (Zsolt 96,12), mert „eljön az Úr”, de helyette látunk Hozzá hajló, tizenkét éve vérfolyásban szenvedő asszonyt, aki szégyenkezve, hátulról meri megérinteni a ruhája szegélyét, és mégis meggyógyul. Látunk kisgyermekeket, akiket odavisznek, hogy megáldja, megsimogassa, megölelje őket. És látunk egymással versengő, nehézkes tanítványokat, akiket maga köré ültet a Mester, és akiket kitartóan tanítgat a szolgálat gesztusaira. Így növekedett az élet Jézus körül (vö. Mk 5,25–34; 10,13–16; 10,35–45).

AZ EMBER CSODÁLKOZNI ÉS BÍZNI TANUL

„Istennek semmi sem lehetetlen” – mondja Máriának az angyal, amikor hírül viszi Jézus születését (Lk 1,37). Emberként születik az Isten Fia, de a leggyarlóbb, a legbetegebb élet, a legkorlátozottabb emberi személy is újjászülethet Benne. És ezért: „minden lehetséges annak, aki hisz” (Mk 9,23) – amennyiben az élet Istenéhez kíván közeledni. Aki hisz, egyre bátrabban elfogadja, hogy abban, amit tesz, és abban, amit nem tesz, Isten dicsőül meg. Jézusnak ebben a tavaszában mindenesetre teljesen világos, hogy minden úgy történt, ahogy Ő akarta. Az ember pedig csodálkozni és bízni tanul.

A Jézusba és Jézus Krisztus Istenébe vetett hit sohasem felejtheti el ezt a tavaszt, a teremtésnek ezt a felfrissülését. Ez a hit emlékezik Jézus szeretetére, és benne Isten éltető szeretetét ismeri fel. Szent János első levelében éppen ezt olvassuk: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16). Persze éppen a szeretetbe vetett hitünk ad elég erőt ahhoz, hogy bevalljuk saját gyöngeségünket és bűnösségünket, sőt szembenézzünk a világ bűnével és sötétségével is. Fizikailag talán még sohasem tartotta magát annyira kézben az ember, mint ma. De lelkileg, szellemileg, spirituálisan nézve talán még soha annyi kedvetlen, erőtlen, fáradt emberrel nem találkoztunk, mint éppen ma. Kiábrándultság? Céltalanság? Az értelmetlenség kísértése? A nagy ideálok hiánya? Félelem az elköteleződéstől? Az állandó összehasonlítás, hogy lehetne még jobb? – Elég félelmetes teakeverék, amelyből sokan naponta fogyasztunk.

A „szembenézés” ebben az esetben nem jelent mindjárt „szembefordulást”, ítéletet, küzdelmet vagy harcot is. A hit kezdeti buzgalmában sok szent nagyon keményen ki akarta fejezni, hogy elfordul a világtól, és egyedül Istené akar lenni, meg akarta mutatni, gyakran elsősorban önmagának, hogy magánál jobban szereti Istent. Ez a kezdeti hév azonban többnyire szelídséggé, megdöbbentő kitartássá alakult, irgalmas és bölcs emberséggé. És közben megmarad valami az első találkozásból, az Istenre találás öröméből. „Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem” – mondja Pál apostol. Aztán, valamivel később: „Futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magával ragadott engem” (Fil 3,8.12). És ez a sokat tűrt, sokat szenvedett ember még mentegetőzik is: „Testvérek, nem képzelem magamról, hogy már magamhoz ragadtam…” (Fil 3,13). Mint minden igazán emberi út, a hit útja is felelősséggel jár. Hogy pontosan mennyire vagyunk felelősek a másik emberért, az is útközben tisztul. Aki úton van, azt belsőleg erősen lefoglalja a cél, a nagy kihívás. Néha nem bír többet, mint egyszerűen kikerülni az akadályokat. Igyekszik elmenni az értelmetlen csatározások gócpontjai mellett. Máskor meg a mások terhe is púp a háton, súly a kézben, a kitartóan cipelt szeretet-teher része. „Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét” – mondja Pál (Gal 6,2). Krisztusra szegezzük a tekintetünket, néha nagy kerülőt teszünk mások kedvéért, a másik javáért, és mégis igyekszünk úton maradni.