Görföl Tibor: Az erőtlenség tapasztalata az imádságban

„Az erőtlenség a legnagyobb kincsünk, ne próbáljunk szabadulni tőle” – ezzel a felszólítással kezdi az imádságról és a keresztény átalakulásról szóló egyik újabb írását a lelki élet legtekintélyesebb mai mesterei között számon tartott Thomas Keating. Nem tehetetlen és petyhüdt ernyedtségre akarja rávenni azokat, akik imádkozni próbálnak, hanem a keresztény spiritualitás talán legalapvetőbb törvényére hívja fel a figyelmet.

AZ ERŐVESZTÉS FOLYAMATA

Akik haldoklókkal foglalkoznak, időnként felfigyelnek arra a különös jelenségre, hogy néhány nappal vagy héttel a haláluk előtt emberek váratlanul élénk érdeklődést kezdenek tanúsítani mások iránt, segíteni próbálnak másoknak, önzetlen gesztusokat tesznek, figyelmet szentelnek mások gondjainak, egyszóval mintha megfeledkeznének a saját helyzetükről, és már csak megindító jóindulattal fordulnának a környezetükben lévők felé. Lényegében a saját erőtlenségükből és tehetetlenségükből fakad, amit tesznek. Belátják, hogy nem tudnak már segíteni magukon, letesznek kisebb-nagyobb céljaikról, hagyják, hogy minden elsüllyedjen körülöttük, amit addig fontosnak tartottak – és ebből a teljes összeomlásból hallatlan világosság, jóindulat, törődés és áttetszőség születik meg. Sok ember esetében a haldoklás folyamata viszi végbe azt, aminek a spirituális úton kellene kialakulnia.

Az embernek ugyanis engednie kellene, hogy gondosan felépített, vagy teljesen gondolattalanul belakott világa összedőljön, és a saját kis világa helyett bebocsátást nyerjen az igazi valóságba, amelyet nyugodtan nevezhetünk Isten világának. Legfőbb nehézségünk, hogy azt hisszük, tudjuk, kik vagyunk, mit kell tennünk, hogyan van felépítve a világ, mit kíván tőlünk az élethelyzetünk és hogyan kell megszerveznünk az életünket. Sajnos azonban az esetek túlnyomó többségében tévedünk, és a tömeges tévedés összefonódó hálója alakítja olyanná, a kisszerűség, a szürkeség és a romlottság állandó veszélyétől fenyegetetté az emberi világot, amilyennek olyan jól ismerjük.

Az ember világának nem azért kell összedőlnie, mert rossz és silány építőelemekből áll, hanem azért, mert értékes alkotóelemei (a céljaink, a barátaink, a munkatársaink, az érdeklődési területeink, a biológiai örökségünk és még oly sok minden) rosszul kapcsolódnak egymáshoz. Ez a tény mindannyiunk életének kiiktathatatlan velejárója. Az élet téves és hibás struktúrája valószínűleg kétféleképpen adhatja át a helyét valami másnak. Egyrészt lehetséges, hogy valamiféle váratlan vagy éppen hosszasan érlelt elhatározásból az ember rászánja magát valamilyen spirituális út követésére, s ha őszinte kereséssel, józan értelemmel és készséges odaadással követi az útját, az életét alkotó elemek fokozatosan átrendeződnek.

Ennek az átrendeződésnek a motorja a kereszténységben elsősorban az imádság. Ha viszont egészen őszinték lennénk (ritkán vagyunk azok), be mernénk vallani, hogy az imádság kérdésében mindannyian kissé tanácstalanok, bizonytalanok és segítségre szorulók vagyunk. Ez persze még a kisebb baj, valószínűleg ugyanis nagyobb bajban vannak, akik úgy vélik, hogy az imádsággal kapcsolatban mindent rendben, szabályosan, olajozottan és kifogástalanul végeznek. Ha egészen őszinték lennénk (ritkán vagyunk azok), be mernénk vallani, hogy a legtöbbünk számára az imádság csupán díszítőeleme az életnek, bizonyos eseményeket megkezdő és lezáró szertartás, olyan kötelesség, amelyet nem illik elhanyagolni, s olyan időtöltés, amelynek a hasznosságát senki nem meri megkérdőjelezni. Ezért pedig mindig kisegíti a bajból azokat a keresztényeket, akik összegyülekezve nem igazán tudják, hogy mihez fogjanak.

Az imádság felfedezése talán akkor kezdődik, ha valaki felismeri, hogy nem tudja, hogyan kell imádkozni. Ahogyan a lelki élet egyik mai mestere fogalmaz: mi csak azt tudjuk, hogyan kell beszélgetni az időjárásról, mivel pedig Istent nem különösebben foglalkoztatja az időjárás, legalábbis nem annyira, mint minket, óhatatlanul bajban vagyunk, ha szólni próbálunk hozzá. Éppen ezért talán az a legszerencsésebb kezdete az imádságnak, ha őszintén bevalljuk magunknak, hogy nem tudjuk pontosan, kicsoda, milyen, mit akar, hogyan gondolkodik (gondolkodik-e egyáltalán), miként látja a dolgokat (lát-e egyáltalán), mit vár tőlünk (vár-e egyáltalán valamit) Isten. Aki ugyanis biztosan tudja, hogy kicsoda, milyen, mit akar, hogyan gondolkodik, miként látja a dolgokat és mit vár tőlünk Isten, annak valószínűleg nem a valódi és élő Istennel van dolga. A bizonytalanságunk és a tudatlanságunk őszinte beismerésénél talán nincs is jobb kezdete az imádságnak. El kell veszítenünk a magabiztosságunkat és az erőnket ahhoz, hogy valami olyanban tudjunk részt venni, ami már imádságnak nevezhető.

Ha a bizonytalanságunkat és a tudatlanságunkat a nyugodt bizalom légkörével tudjuk megtölteni, akkor jó esélyünk van arra, hogy az imádsággal próbálkozva ne önmagunkkal, ne valamilyen képzeletbeli lénnyel és ne a saját gondolatainkkal beszélgessünk, hanem valóban az élő Isten színe elé álljunk. Az már más kérdés, hogy ha az élő Isten színe elé tudunk lépni, nyomban felismerjük, hogy soha nem is álltunk máshol.