Kipke Ágnes: Elszáll a kép, lefagy a gép

Mozgókép és regény helyett állókép és költészet: ezek volnának hát az apokalipszis-feldolgozások leghitelesebb formái?

aAz idők teljessége: az idő vége. A kör bezárul, önmagára talál: „Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég.” Az események elfogynak, a történetek lezárulnak. „Megtörténtek.” (Jel 21,6) Az idő beteljesülésében elnyert értelme azonos a megszűnésével. Így fonódhat össze az apokalipszis időn kívüli pillanatában a pusztulás, a lezárulás a feltárulással, az ítélettel, a színről színre látással.

Az apokalipszis-filmek és világvége-sztorik nagy paradoxona ez: az idő végének nem lehet története. Hiszen amint történetté tesszük, „a végidőkkel terhes jelen vagy jövő ugyan sötét színben tűnik fel, ám mégis, jöhet a vég, túléljük, pontosabban »túltörténjük«.” (Gelencsér) Persze, a pusztulást nehéz nem epikumként elképzelnünk; ahogy időbe zárt létünk eseménysorként tudja csak értelmezni azt is, hogy „azon a napon, amikor a hetedik angyal megfújja a harsonát, beteljesedik az Isten titka” (Jel 10,7) – „Íme, közeledik a felhőkben, látni fogja minden szem.” (Jel 1,7)

Márpedig az időn túli feltárulás, a megítéltetés és szembesülés, az üdvözülés avagy elveszettség, az időből való kihullás mégiscsak egyedül a líra felől: létállapotként, életérzésként, mozdíthatatlan pillanatként szemlélhető. És nem is csak az idők legvégén: személyes összeomlásaink megannyi hétköznapi nem-történésében is.

Mozgókép és regény helyett állókép és költészet: ezek volnának hát az apokalipszis-feldolgozások leghitelesebb formái? Irodalmi vonatkozásban még ez is eléggé kockázatos kijelentés – kérdés, a szó egyáltalán alkalmas közeg-e annak az üzenetnek közvetítésére, amely eredendően a maga vizionalitásában: látomások képében tárult föl a beszélő szeme előtt. Márpedig a továbbiakban – ezek szerint: kockázatos vállalkozásként… – egy kimondottan auditív szövegforma: a kortárs hazai dalszövegek apokalipszis-képét szeretnénk közelebbről is szemügyre venni.

Hiszen a jámbor zenefogyasztónak is feltűnhet: milyen váratlanul sok dalszöveg nyúl primitív egyszerűséggel vagy épp kifinomult intelligenciával a Jelenések könyvének motívumvilágához. A (minden öndefiníciós tiltakozása ellenére: létező) posztmodern magaskultúra igyekszik óvakodni az abszolút igazságoktól, a nagy elbeszélésektől, így a „színről színre” feltárulását ígérő apokaliptikus történetektől is – noha persze az apokaliptikus beszédmód végét deklarálni önmagában is apokaliptikus kijelentés… (Mondja Derrida – idézi Angyalosi Gergely.) Ezzel szemben a könnyűzene könnyedebb (hangulatban lévő) fogyasztója mégis szeretné kézhez kapni mindazt, amire vágyik és amit (helyette tán) megél, a mindig végsőnek vélt igazságot és a mindig végsőnek vélt pusztulást. Az apokalipszis mozzanatai ott kísértenek tehát mindenütt, a magyar nótától a punk-rockon vagy a reggae-n, heavy metalon, funk-dzsesszen keresztül a bluesig, hogy ne feledkezzünk meg a különböző korszakok különböző mértékben alternatív rockbandáiról sem.

A Sziámi Apokalipszis (itt és most)-ja szürreális-allegorikus látomás a (f)elszabadult bolondokházáról; Számolj vissza című számában a Tankcsapda meg is kezdi a (kicsit inkább szilveszteri bulit idéző) világvégeváró visszaszámlálást. A Kistehén szerint a világ „valóban végtelen, / a világvég-hangulat ellenére, / merthogy új cipőm van”. A jó színű és jó anyagú, napközben minden játékos-groteszk apokalipszisen átsegítő cipő tulajdonságai azonban este, lefekvés után mintha az életen túlra vetülnének át: „azt hiszem, átlátok / a mennyországon, / az égnek / de jó színe, / a földnek meg jó az anyaga” (Jó színe van).

„Elégtek mind a kalandregények” – indul épp az idő végének képeivel a Quimby Kényszerleszállása. A paravánra vetülő „árnyékbábos, kezén a Rossz meg a Jó” Madách londoni színéhez hasonlóan infantilizálja az ismert végkimenetű küzdelem jelentőségét. Ezért is érthető az „utolsó fedezetlen csekkét” töltő lírai én cinikus gyerekvigasztalása: „meglásd, nem fog fájni” – miközben biblikus motívumokból, szállóige- közhelyekből és mindennapi életünk mozzanataiból állítja össze az apokalipszis (nagyon is személyünkre szabott) vízióját. „Elszáll a kép, lefagy a gép s a világ dicsősége, / elmúlik a »prófétáknak térdet, fejet hajtunk«, / a végjátékot néhány színes lovasra kell hagynunk.”

Lesz még a világ jövőre

„Ki tudja, még mennyi van hátra, szeress ma még, / Ölelj ma még, igyunk ma még” – dünnyögi a Takáts Tamás Dirty Blues Band Világvége bluesa. „Amíg a világvége nem jön el, […] Addig én vígan élek, / És mással nem cserélek, bárhogy lesz, / Amíg a szőlőhegyen jó bor lesz” – harsogja Bokor János (Amíg a világvége…). Az apokalipszis pillanata a szövegírók nagy többségének szemében jövőbeli – megnyugtatóan távoli vagy nyugtalanítóan közeli – ígéret avagy fenyegetés csupán. A jelen, vagyis a változatlanul fenntartott élet és életforma, a különböző stílusokban is hasonlóképp (ki)élvezett carpe diem határpontja.

Kevesebben akadnak, akik e végpontot viszonyítási pontként is értelmezni tudják. „Álomnak vége van, világnak nincs vége” – eszmél, eszméltet Cseh Tamás kába reggeli föltámadása (Képek dala): az ébredezőt fogadó hétköznapi képek valójában erkölcsi parancsot hordozó vég-látomást rejtenek. „Átismétlem reggelre kelve, / miért is ver a szívem” – „vésd agyadba: időd megszabva […] Ebbe a világba beküldtek téged, / nézd, amíg megteheted!”

A bulvár-mítoszok 2000-re, majd 2012-re várt világvégéi nemegyszer kaján örömre hergelik a szkeptikusokat – és a túlélőket. „2012 éve: / Fogadjunk, nem lesz világvége” – hivatkozik az eddigi jövendölések kudarcaira (s ezen keresztül persze akaratlanul is Mt 24,36-ra) a Junkies (Világvége), könnyed-flegma fatalizmussal hozzábiggyesztve, hogy „ha lesz, úgyis beledöglesz”. „Nem kár érte / Világvége / Kiáltsd az égbe / Hogy itt a vége / Fuss el véle / Világvége” – a ritmusos, rövid számvetésből egyszerre hallhatni ki az „égbe kiáltó”, dacos, provokatív szemtelenségnek s a játszó gyerek imponáló igénytelenségének, természetes megelégedésének szólamát: „Így is megérte”.

„Idén maradunk még! / Idén nem lesz világvége. […] Vehetünk lottót meg kaját egy hétre” – ünnepli az életösztön a túlélés perspektivikus diadalát a gunyoros Világvége Songban (Gravefruit Sound), amely a legkülönfélébb, szürreálisan játékos apokalipszis-víziókkal szórakoztatja hallgatóságát, az orkántól és meteortól az ufótámadáson keresztül a bazi nagy jeti képéig, „ki a bolygónkat szőröstül-bőröstül lenyeli, / És zsömlének fogyasztja hozzá a holdat, / S tejutat iszik” […] „Lehet, hogy végül csak Bruce Willis segíthet?!” – kacsint ki a szöveg világvége-képzeteink fantasztikus hollywoodi díszletei közül. A rémálmainkat is abból építjük, amiből tudjuk.

„Mindenki él, nincs rá igény, / hogy pont az idén legyen világvége” – összegez pofátlan nagyvonalúsággal és kegyetlenül pontos cinizmussal a Quimby Káosz Amigosa, amely már címében figyelmeztet – hát még üvöltöző, „kibukott” angyalaival, az őrjöngve körbe-körbe táncoló idő képével –: ezt az igénybejelentést itt tőlünk senki se fogja kérni.

A közepén a világ peremének

Hogy a „világ vége” nem csak időbeli, hanem térbeli határpont is, azzal sokan szeretnek eljátszani: „Lassan vége lesz, és te itt maradsz velem, / A világ végén, a folyóparton állunk”… (Hiperkarma: Hiperkarma). A Kispál és a Borz ötletesen játszatja egymásba a kétféle jelentést, mikor „Itt a világ végén csinálnánk egy nagy fotót!” felkiáltással invitálja meg az utolsó ítéletre feltámasztott (?) emberiséget egy immár igazán „közös” fényképre, „mert a végén mindenki összeáll majd egy képpé” – miközben az elhagyott otthonokban kígyók és farkasok rendezkednek be lassan… Ennek a világvégének groteszkül pontos helyszíne is van: „Jöjjön ki este hétre a Nagyrétre” – hangzik a páratlanul csábító, mintha nem is kötelező ajánlat, „várja önt a világ pont a végére!” (Ágy, asztal, TV)

Aki nem ontologikus játszótérként használja, az többnyire valamiféle társadalom- vagy zöldkritika tereként rendezi be a világ végét. „Későn ugyan, de rájövünk majd / Arra, hogy a pénz nem ehető. […] Eljön hát a világvége. / Lábunk előtt fekszik a Föld, / Nincsen már, ki nyúlna érte” – idézi az indián közmondás jövendölését a beszédes elnevezésű Holnapután együttes Világvégéje. A Világvége talponálló egyszerre szociológiai allegória és nagyon is valóságos kocsma: „Itt a pultban rohadt a múlt, egy jövő meg füstbe ment. / Itt nem látják Isten arcát, nem várnak híreket, / Nincsenek tervek, csak a jelentéktelen jelen van jelen” – az apokaliptikus állapot időtlen időbeliségéhez is hűen (Omen: Világvége talponálló).

E kritikai vonal nemegyszer meglehetős geopolitikai pontossággal lokalizálja a maga apokaliptikus tájait. A Blind Myself megénekelte, 2012-es Magyar világvége akár a Jelenések könyvének (aktuál)politikai parafrázisaként is olvasható, végletek és köztes, „egyetnemértés” és „egymásbaborulás”, hideg-langyos-meleg (nemlétező) egyensúlyát keresve (Jel 3,16): „Ugyanúgy szürke vagyok én, / aki fekete-fehérnek született, / majdnem mindig a közepén / a világ peremének.”

A sor, mely szerint „a véget várni kell, / ó, ez annyira magyar...”, akár a történelmi magyar fatalizmus fáradt-flegma olvasata is lehet. Ahogy a Bonanza Banzai Apokalipszis 1991-e sem a rendszerváltás lehetőségeitől átszellemült, a demokráciában végre helyét lelő polgár hangján szólal meg: „Egy nemzet megbecstelenítése elidegenedéshez vezet. // Elég volt, / Elhagyom / A szent hazát, hol az elutasítás kétségbeejtő. // Nyilvánvaló: / Hiába vagyok”.

A valódi látványt jelző kürtszó

„Valakik szerint nem létezünk, / de akkor miért érzem, hogyha pisilnem kell?” – fogalmazza kézzelfoghatóvá az ismeretelméleti dilemmát a Magidom dalszövege, melynek versszakai azután (nem kevés bibliai felhanggal) apóriaként szembesítik a megismerhetetlen világról vallható nézeteket: „Valakik szerint van istenünk, / és a megoldásért tekintsünk fel. // Valakik szerint lenn csak lézengünk, / itt minket senki sem terel. / Valakik szerint Éva, / és valakik szerint Ádám cseszte el.” A „valakik szerint túl sokat kérdezünk, / és nekik talán senki sem felel” sor, a hangsúlyos helyzetbe hozott névmással, tulajdonképp már az igazság apokaliptikus feltárulásának ígérete… A refrén azonban váratlanul elveti az eddigi gondolatkísérleteket, s visszautasítja az elképzelést, hogy a lényegi titok elméleti kérdésekre adott válaszként volna megfogalmazható: „Jön majd a földre egy hatalmas vihar, / mielőtt a legfontosabb érzés kihal, / és rájövünk, hogy mennyire egyformák vagyunk: / magunk után semmit sem hagyunk” (Valakik szerint). (A nagy igazságok közhelyszagáért terhelje tán felelősség az igazságokat magukat.)

Szűkebb horizonton, személyesebb dimenzióban fogalmazza meg hasonló felismeréseit az Ákos-dal is: a világ végső titkának megismerése nem az értékek csúcsa. Hiszen mikor – a szerelem alkalmi időtlenségében – „az öledbe bújok, […] nem fáj a kérdés, / Hogy van-e igazság / A világ legvégén” (A világ legvégén).

„Úgyse hiszi senki el magának, / Hogy amit lát, az tényleg van, / Hanem várja, hogy a valódi látványt / Jelző kürtszó felharsan” – összegzi tudástól való megfosztottságunk létállapotát a Zsákmányállat (Kispál és a Borz). A fölhangzó harsona-kürt, a végítélet szele által fellibbentett függöny azonban (az apokalipszis szó eredetileg felfedést, megmutatást jelent) csak elvi lehetőséget kínál: „kár” ugyan, de „mikor körbenéznél, / A szélben a mécsesed ellobban.” A titok, a tudás ember számára birtokolhatatlan. Avagy: önmagunk pokol-sötétjére kell ráébrednünk a megvilágosodás e pillanatában… „és támad akkor olyan sötét, / Amiben az élők kezét / Többet nem találod, / És ami elér, azt ütöd-vágod.”

Jönni fog egy lovas

Az apokalipszis-téma legcizelláltabb s legmániákusabban vissza-visszatérő motívumai mégiscsak alighanem Lovasi András (Kispál és a Borz, Kiscsillag) szövegeiben bujkálnak. A létállapottá tartósított világvégeváró-buli minden gátlás alól fölszabadító tombolása (Ha ez a vég) – „Ha ez itt a vég, hát az nagyon derék!” –, a haldokló világ utolsó, magányosra ironizált hősei (Az autóm és én), a kísérlet lezárulta után egykedvűen égve felejtett napok (Az utolsó agy). A fejünk felett bezáruló égbolt (Zár az égbolt – vö. Jel 11,6), az abszurd természeti jelenségek s a lét végleltározott, apró szépségei közt búzát-ocsút válogató Hamupipőke (Minden száj nyitva áll). A váratlanul véget érő bál után maradt csönd: „Járkál csak, ki tudja, mit ítél / (Miket is hord a szél, mi tűnik el a szélben?) / A viharvert szíveken a szél / (Miket is hord a szél, mi tűnik el a szélben?)” (Szeles).

„Jönni fog egy lovas…” – kezdődik csaknem Jelenésekidézettel az azonos című Kispál-szám, az apokalipszis halált hozó lovasait idézve. „Jönni fog egy lovas, / Lovasi a neve” – a játékos etimológia a bibliai szemlélet tükrében igenis lényegi azonosságot, identitást hordoz (Jel 2,17). A lovas csorgó könnyeiben kis hajók úsznak, zokogása a Babilon pusztulását sirató hajósok képét idézi: „Minden hajókormányos és révész, minden hajós és tengerész megállt a távolban, amikor megpillantotta (Babilon) füstölgő tüzét, és […] zokogva és gyászolva siránkoztak: »Jaj, jaj, te nagy város! A te gazdagságodból gazdagodott meg mindenki, akinek hajója járt a tengeren. Egy óra elég volt, hogy elpusztulj!«“ (Jel 18,17–19) A Jönni fog egy lovas… hajója is halottakkal, pénzzel, kalózzal tele: maga sem jobb a többinél – a bűntudat azonban mit sem von vissza a megrendültség erejéből. „Nem lehet a vége felé sem ilyen a világ! / Ébresszük fel, nézze már meg magát!” (Az utolsó agy) – tiltakoznánk az összeomló, (ön) pusztító mindenség láttán; nyilván hiába. Ebben a szövegvilágban mégsem a dühöngő pusztítás kéjelgése az utolsó gesztus: „Mellém ültetem a világot, ölelem, / Míg ő nézi, mivé lett. / Az utolsó fények, nézd, milyen szépek! / És nem is fontos a lényeg…” – a kiérdemelt pusztulására váró, összeroskadó világ átölelése ez. Vigasztaló világsirató-rock.

irodalom: • Angyalosi Gergely: Az apokalipszis víziója és a posztmodern magyar próza, http://www.kalligram.eu/Kalligram/ Archivum/1994/III.-evf.-1994.-november/Az-apokalipszis-vizioja-es-aposztmodern- magyar-proza, 2014. június 10.
• Gelencsér Gábor: Apokalipszis, anno...: Világvég-e?, http://filmvilag.hu/cikk.php?cikk_ id=2796, 2014. június 10.
• http://www.zeneszoveg.hu/, 2014. június 10.