Bakos Gergely OSB: Tervezhető jövő?

Az embernek különös tehetsége van arra, hogy eltekintsen a valóságtól, beleértve ebbe saját valóságát, különösen, ha egyúttal saját gyöngeségéről is szó van. Ennek megfelelően az idő számegyenesén menekülhetünk a nosztalgia múltjába, fölmagasztalhatjuk a mindenkori pillanatot, de megpróbálkozhatunk avval is, hogy mindent egy lapra, egy általunk megvalósítandó cél eljövendőjére tegyünk föl. Korunkban a fogyasztói társadalom hedonista jelenimádata és a marxizmus vagy a technokrácia tervezhető jövőképe jobbára kizárni látszanak a múltba révülés lehetőségét.

A jövő titka

Természetes vágyunk, hogy jövőnket némileg kezünkben tarthassuk. Nem jó horgonynélküli csónakként hányódni az idő tengerén. Ugyanakkor könnyen belátható, hogy a jövő bizonyos mértékű kiszámíthatatlansága szintén elengedhetetlen föltétele az emberi életnek. Sorsunk az, hogy a teljes kiszolgáltatottság Szküllája és a teljes ellenőrzés Kharübdisze között vezessen hajóutunk – abba a jövőbe, amely fölülmúl bennünket, megadva egyúttal a beteljesülés lehetőségét. Az idő látszólag magától értetődő, a természettudományok által használt fogalma itt kevéssé eligazító, hiszen csak egy végtelen számegyenes matematikai pontjait vetíti elénk. Egyúttal elültetheti bennünk annak illúzióját, hogy e pontok csak a mi egyéni, személyes s ezért némileg elfogult emberi nézőpontunkból különböznek egymástól. Jóllehet, mikor az idővel szeretnénk bánni, e nézőpont számunkra éppenséggel elkerülhetetlen. Emberként belőle ki nem léphetünk.

Közelebbről nézve tehát az idő számegyenese oly elvonatkoztatásként lepleződik le, mely aligha kétségbe vonható hasznossága mellett nyilvánvalóan tanúskodik saját korlátairól. Egyszerűen emberként, elfogulatlanul tekintve az időre egy olyan folyamot láthatunk, amely a jövőből érkezik felénk s a múltba irányul. Múlttá válva mégsem múlik el véglegesen, hanem megszilárdulva alapként hordoz, meghatároz és korlátoz, esetleg akadályoz bennünket. Minden jelen pillanatunk a múltunk – személyes életünk, valamint nemzetünk, országunk, végső soron az egész emberiség és az univerzum eddigi történetének – lenyomatát hordozza. E meghatározottság ténye független saját emlékezésünktől, azonban az emlékezésben tudatossá tehető. Sőt, a jövőből felénk áramló időfolyam lehetőséget ad arra, hogy a jelen tapasztalatainak s a jövő lehetőségeinek fényében átértékeljük, azaz másképp, s talán éppen jobban, helyesebben értsük meg a múltat, s ezáltal saját magunkat. A jövő titka ezért egyszersmind mindig a múlt titka.

Közös jövőnk és közös múltunk

Az időtapasztalat egyúttal közös tapasztalat: családunk, társadalmunk, egyházunk, országunk, emberi közösségeink szintén az idő jövőből hozzánk érkező s a múlttá szilárduló folyamának vannak alávetve. A nagyobb emberi közösségek természetes módon gondolkodnak nagyobb időtávban. E nagyobb időtávlat, nemzedékek sora aztán a múlt meghatározó jellege mellett még élesebben szembesít bennünket a múlt elmúlt jellegével. Sok-sok emberi döntés, teljesítmény, eredmény egyre inkább eltűnik szemünk elől az idővel. Lassanként hatásuk, hírük, nyomuk vész. Múltunk így örökre elmúlttá lesz.

Közös európai kultúránk első könyve, az Iliász szépen tükrözi e tapasztalatot. A költemény közepén, a XII. ének elején a költő megszakítja a harci események elbeszélését, hogy néhány sor erejéig egy keserédes, megrendítő kitérőben beszélje el, miként semmisül meg a trójai háború befejezése után ama fal, melyet a görögök kikötött hajóik s táboruk megvédésére emeltek volt. E megsemmisülés az elemek – folyók, viharok, tenger – munkája lesz, egyszersmind isteni döntés eredménye. A Nap és a tenger istenei, Apollón és Poszeidón, a főisten Zeusszal közösen végzi el e rombolást: „mit a harcos akhájok kínnal emeltek – // minden alap-követ és cölöpöt szétvert a habokkal: // szépvizü Hellészpontosz előtt símára söpörte // s újra fövennyel fedte be végig a parti vidéket, // szétrontván a falat, s a folyókat visszaterelte, // hol szép árjuk odáig folyt, medrüknek ölébe.” (Devecseri Gábor fordítása.)

A sok évszázaddal a megénekelt események után a múltba révedő költő homéroszi mosolyával nemcsak arra figyelmezteti itt olvasóit, hogy ne keressék hiába az egykori görög haditettek maradandó emlékeit a trójai partoknál. Az elbeszélés eposzi idején belül ugyan áll még ama fal – ám nem sokáig, emlékeztet az eposz szerzője. Még sok hőstett említésre vár, a költemény nagy erkölcsi tanúsága várat magára – érdemes azonban már most az elmúlás dimenziójából szemlélnünk mindezt. Ugyanis embernél nagyobb erők munkálkodnak itt – a természet vagy az istenek? – s e kozmikus folyamatok energiája idővel mindent elsodor. Idővel minden emberi erőfeszítés, eredmény semmivé válik.

A jövő a modernitás felől nézve

Homérosz több ezer éve halott, fölidézett üzenete leginkább süket fülekre találna kultúránkban. Közelmúltunkban a modernitás saját hatalmától némiképp megittasulva, a természettudomány és a technika határtalannak tetsző lehetőségeiben s a fölvilágosult emberi ész erejében bízva szándékozott újraépíteni az emberi társadalmat.

E nagyszabású projekt egyik szélsőséges megvalósulási formája a marxizmus kísérlete. A marxizmus nem számolt a jövő kozmikus semmisségével, helyette egy osztálynélküli társadalom teljesen evilági boldogságának képét tartotta szem előtt. Ennek történelmi szükségszerűségében hitt, illetve ezen ésszerű alapon igazolhatatlan szükségszerűség egyetlen lehetséges helyettesítéseként a kívánt célt megvalósítandó emberi akaratot helyezte középpontba. Az általunk ismert liberális demokráciába, mint az emberi történelem végpontjába, egyúttal céljába vetett hit egy másik változata ugyanezen gondolatnak. A mindent tesztekkel és fölmérésekkel ellenőrizni s biztosítani kívánó technokrata mintha ugyanolyan módon gúzsba kötné s megfojtaná az élet valóságát, mint a szocialista tervgazdálkodás. Innen nézve a jövő csupán egy megvalósítandó projektnek tűnik, kiteljesedésünk végtelen terepének. A tudomány és a technika ezen terület kiaknázásának eszközei. A modernitás számára a jövő pusztán az önmegvalósítás lehetősége, a tudás pedig az ehhez szükséges hatalom. Önmagában elgondolkodtató, hogy úgy tűnik, az elmúlt évek-évtizedek megrendítő eseményei sem voltak képesek önmagukban megváltoztatni e gondolkodásmódot.

A jövő adománya s az idő értelme

Az eljövő idő egyszerre tesz lehetővé és semmissé mindent. E kettős arcából akkor lesz torzkép, ha valamelyik jellegzetességét a másik rovására hangsúlyozzuk. Az idő teljes valóságához azonban az is hozzátartozik, hogy szembesüljünk az idő adomány voltával.

Az időt nem mi adjuk magunknak: a jövőből érkezik s a jelenben adatik meg nekünk. Semmisítő hatása ellenére: az idő adomány, avagy keresztény kifejezéssel élve: kegyelem. Még a minden emberi erőfeszítés eredményének végső megsemmisülését mélységesen belátó ókori görögök és rómaiak is megsejtették ezt. Számukra az idő egyik jelképes alakja Kairosz, a kedvező alkalmat megtestesítő istenség: üstökön kell ragadni őt, mielőtt örökre továbbáll. Számukra a végső elmúlás csak még értékesebbé teszi a mostani pillanatot, aláhúzza az emberi és erkölcsi helytállás szükségességét valamint nemességét.

Az örök visszatérés ókori világképét szemlélve ugyanakkor világosabban látszik a zsidó–keresztény vallásos szemlélet újdonsága. Ezen újdonságban az idő, s benne a jövő ajándék volta még élesebb fényben nyilatkoztatja ki magát. Ha az idő Istené (mert minden az Övé), akkor az idő az Ő ajándéka (mert minden az Ő ajándéka). Szüntelen újdonságával bármikor meglephet bennünket. Ezért e meglepetések maguk is értelemmel és értékkel telítettek. Legalábbis lehetőségként nagyobb, még sosem látott értékeket hordoznak magukban.

Értelmes jövő

Az idő múlásának, a jövőből jelenünkbe hullámzó, s múltunkba hömpölygő folyamának tehát értelme és célja van. E meggyőződés hit kérdése, s egyedül az Isten iránti bizalomban hozzáférhető, túl minden számító ésszerűségen. Végső forrása a hívő életének és vallásos tapasztalásának mélyén átélt szembesülés egy mindent átfogó értelemmel. E mindent átfogó értelem biztosítja a jövő adományának értelmét. Akárcsak az idő, annak értelme is adatik. Nietzsche ellenére értelmet, értéket nem egyszerűen mi, emberek viszünk önkényesen a dolgokba. Életünk, létezésünk mozzanatai önmagukban értékkel, értelemmel telítettek s e vonásukat adományként tapasztaljuk meg. Teljességgel hétköznapi tapasztalatunk ez, amely az önátadás magatartásában válik hozzáférhetővé számunkra, mikor valami magunknál nagyobb valóságnak, célnak adjuk át magunkat.

Világunkat szemlélve, országunk s az egész emberiség sorsát fontolgatva ma sok minden aggaszthat bennünket. Csábító lehetőség a fogyasztói társadalom posztmodern kavalkádjába menekülnünk ezen aggodalom elől. Az értelmes jövőbe vetett keresztény hit azonban a cselekvés egy harmadik lehetőségét kínálja föl számunkra, olyat, amely nem kíván menekülni a valóság elől, s a nehézségek közepette is remél saját erőfeszítései értelmében.

Prométheusz mai üzenete

Hazánk legkisebb megyeközpontjában, Szekszárd városának szívében látható a Prométheusz-szoborcsoport, a nemzetközileg elismert Varga Imre alkotása. Még a hetvenes években került mai helyére, szépen beleilleszkedve a Mőcsényi Mihály tájépítész létrehozta parkba. Szokatlan alkotás, mely egykor, születése idején, a hatvanas években nagy vitákat váltott ki, de még mai szemmel nézve is tanulságos. A legalább kétembernyi magas, feje fölött diadalmasan tüzet hordozó titán képe az újszerű technika ellenére klasszikusnak mondható. Két keselyű vár rá: egyik már szárnyát nyitva készülődik, a másik néma őrszemként lesi őt. A madarak szinte robotok, gépszerűnek tűnnek. Nézőjük pedig eltöprenghet: vajon a műalkotást végül engedélyező elvtársak értették-e, egyáltalán ismerték-e a mítoszt, vagy esetleg egyikük valóban bölcsen belátta a szoborcsoport üzenetének rendszert fölforgató, mégis tagadhatatlan igazságát?

A félisteni, embert teremtő, Zeusztól tüzet lopó Prométheusz története ugyanis nemcsak az ember teremtő erejéről, civilizációt létrehozó leleményességéről, furfangos gyakorlati racionalitásáról, egyszersmind szabadságvágyáról tanúskodik. Prométheusz tette egyszerre fölszabadít s béklyóba köt. Előre nem látott rabság és bilincsek, állandóan kiújuló benső fájdalom s kozmikus keselyűk kínzása a tűzlopás következményei. S még ha a mondabeli titánt a hős Héraklész végül meg is szabadítja, mítosza saját cselekedeteink előre nem látott súlyos következményeire hívja föl figyelmünket.

Egyéni jövőnk s emberi civilizációnk érdekében tett mégoly hősies és leleményes erőfeszítéseink értelmét nem az istenek irigysége kérdőjelezi meg, hanem az idő fölöttünk gyakorolt uralma. Végső soron saját emberi végességünk teszi kérdésessé. Igazán emberivé akkor lehetünk, ha vállaljuk e kérdésességet. Az előre nem látott rabságok, benső fájdalmaink és kozmikus keselyűk ellen a tudomány és a technika eszközei önmagukban kevésnek bizonyulnak. Szükségünk van még a jövő értelmébe, az értelmes jövőbe vetett hitre, mely egy mindent átfogó értelemben alapozódhat meg. E hitet s a hozzá kapcsolódó hívő alázatot Prométheusz nem adja meg nekünk, fontosságára azonban figyelmeztethet minket.

Ajánlott és felhasznált irodalom:
• Martin Heidegger: Lét és idő. Budapest, 1989, Gondolat.
• Homérosz: Íliász. Budapest, 1984, Szépirodalmi Könyvkiadó.
• Karl Löwith: Világtörténelem és üdvtörténet. Budapest, 1996, Atlantisz.
•Robert Spaemann: A végső istenérv. Budapest, 2013, Szent István Társulat.