Tőzsér Endre SP: A közösségi lelkiség felé

A keresztény lelkiség történetében paradigmaváltás tanúi és végrehajtói vagyunk: az egyén helyett a közösségre, illetve a személy és a közösség közötti egyensúlyra kerül a hangsúly a világon.

kKorunk általános szóhasználata a spiritualitást (lelkiséget) már korántsem pusztán a keresztény (katolikus) egyházi lelkiségre szűkíti, hanem egyházi kereteket messze meghaladó jelentésmezőt fog át vele. Most mégis csak a katolikus hívők mai és jövőbeli lelkiségének hangsúlyosabb vonásairól szeretnék szólni. Nyilvánvaló, hogy amennyiben egy lelkiség megőrzi önazonosságát, sosem változtathatja meg lényegi tartalmát, olyan kizárólagos vonásai a jövőben sem lesznek, amilyenek a múltban valamilyen formában ne lettek volna, ugyanakkor igenis hordozhat olyan vonásokat, amelyek hangsúlyosabbak lesznek, nagyobb nyomatékot kapnak, erőteljesebben érvényesülnek.

A hangsúlyokról

Először csak felsorolásszerűen szeretnék megemlíteni ilyen hangsúlyos vonásokat, utána pedig egyről kissé részletesebben is szólok.

A jövő lelkisége (spiritualitas) sokkal inkább igazodik majd a megtestesülés törvényéhez (incarnatio), sokkal inkább megtestesült lelkiség lesz. Egyre kevésbé lesz dichotómia test és lélek, világi hívők és klérus, egyház és külvilág… között. Több szempontból is a dualizmusra hajló szemléletet holisztikus látásmód váltja fel. Maga a lelkiség szó is háttérbe szorul, mert a kereszténység megélése egyre kevésbé szűkül le az interioritásra, az ember bensőjére, lelki életére. Egyre inkább a lényegre összpontosul, vagyis a lelkiség kategóriájának helyét a tanítványság, a Krisztus-követés veszi át, annak társas, társadalmi, politikai dimenzióival együtt.

A kereszténység középpontjába sokkal hangsúlyosabban Jézus alakja, az ő eredeti üzenete kerül. A keresztény ember egyre inkább Jézuson, az ő evangéliumi felszabadító üzenetén fog tájékozódni, és Isten országának szolgálatába áll. Jézushoz hasonlóan a jövő lelkisége/kereszténye kontemplatívabb és misszionáriusabb lesz. Sokkal őszintébben és bátrabban felismeri, szóvá teszi és kiküszöböli a „vallásnak” mint olyannak sokszor óhatatlanul is kialakuló emberellenes (antihumánus) működési formáit. Jézust követve egyre kevésbé lesz elkülönülő és moralista, egyre jobban engedi magát evangelizálni, és fontos lesz számára a megtapasztalt kegyelem, a befogadott evangélium továbbadása.

A jövő lelkisége nyitottabb lesz a Lélek megtapasztalására mind egyéni, mind közösségi/intézményes szinten, ezért határozottabban lát neki az intézményes struktúrák átalakításához. Sok helyen a hívők ma még misére (szentségekre) szűkült, „liturgiamonista” kereszténységet élnek, a jövőben a liturgia ünneplése sokkal többféle közösségi megmozdulás/ program között találja meg a helyét. Sokkal nagyobb szerepet kap a személyes és közösségi tanúságtétel. A papok/püspökök sokkal inkább maguk is keresztények, szolgálattevők, a közösség facilitátorai lesznek, és kevésbé kiváltságosok, kiskirályok, méltóságok. A hit doktrinális/intellektuális felfogása helyett előtérbe kerül a hit egzisztenciális megélése, főként az élő Istennel való élő kapcsolat, az a hívő ráhagyatkozás az Atyára a Lélekben, amelyet maga Jézus is megélt. A jezsuita Karl Rahner, a 20. század talán legjelentősebb teológusa 1977-ben tartott egy előadást Münchenben a jövőbeli egyház lelkiségének elemeiről (Schriften zur Theologie. Bd. XIV, pp. 368–381; rövidített változatban: Hit, szeretet, remény. Bp., 1991, Egyházfórum, pp. 43–54.). Ebben a jövőbeli lelkiség öt fő jellegzetességét sorolja fel: 1) az egyház pozitív és negatív értelemben is tanulni fog múltjából; 2) az evangéliumi hit lényegére összpontosítja figyelmét; 3) homogén társadalmi környezet híján az egyén személyes felelősségvállalására, hívő döntésére sokkal erősebben szükség lesz; 4) lényeges szerepet kap a testvériség, a közösségi lelkiség; 5) hangsúlyos lesz a keresztények egyházhoz tartozása. Nagyon megörültem, amikor megtaláltam Rahner felsorolásában a negyedik pontot, mert erről, a közösségi lelkiségről szeretnék én is részletesebben írni. Rahner szerint is ez „minden bizonnyal lényegileg fogja meghatározni a holnap lelkiségét”. Nagyon őszintén így ír: „Ezt mi, öregebbek vagy egyáltalán nem tapasztaltuk meg, vagy éppen csak halvány nyomait láttuk […]. Mi, idősebbek, származásunk és neveltetésünk révén még lelkiségi individualisták voltunk, annak ellenére, hogy a közös liturgiát magától értetődő feladatunknak és kötelességünknek tekintettük. Ha a »közösségi elem«, amely ma újra életre ébred, itt-ott felfedezhető is, az elmúlt időkben lényegileg mégis igaz, hogy számunkra a Lélek igazi megtapasztalása, az igazi lelkiség, az igazi »misztika« egyéni, individuális történést jelentett. Az ember mindezt magányos elmélkedéseiben, egyéni megtérési élményeiben, magányos lelkigyakorlataiban, kolostori cellában stb. élte át. Ki gondolt arra, hogy van közösségi Lélek-tapasztalás, ki vágyódott ezután, ki tapasztalta ezt meg – úgy, ahogyan ez az egyház első pünkösdjének élményvilágában történt? Ez az élmény bizonyára nem csupán véletlenül összeterelődött individualista misztikusok élménye volt, inkább a közösség élte át együtt, közösen a Lélek jelenlétét.”

„Közösségi projekt”

Az én piarista közösségemben már évek óta „közösségi projekt” szerint élünk, minden évben keressük, mire hív minket mint közösséget az Úr; hónapról hónapra közösségi módon kiengesztelődünk egymással, mindenki őszintén elmondhatja, ha valami rosszul esett neki, ha rosszul érezte magát; hetente tartunk olyan szentmisét, amelyen megosztjuk egymással hitünket; mostanában arról beszélgetünk, hogy a közelgő „megszentelt élet évét” hogyan éljük meg, stb. Olyan jó ezzel kapcsolatban Rahnert olvasni: „Miért ne tartozhatna az eljövendő idők lelkiségéhez, hogy a keresztények Isten Lelkének közösségi tapasztalata révén magasabb vallási szintre emelkednek, ezáltal megszentelnek olyan jelenségeket, mint pl. az egymásnak közösségben adott jó tanácsok, az emberi lélek egészen mély rétegét érintő kommunikáció, csoportdinamikai próbálkozások. Nem válna ezáltal közösségük a Szentlélekben gyarapodó testvéri közösséggé? […] Miért ne jöhetne létre közösségi szinten a lelkek megkülönböztetése? Vajon a tanácskozásra összejött keresztényeknek a Szentlélekhez mondott imája csak bevezető jámbor szertartás, amely után a profán gyűlésekhez hasonlóan – tehát pusztán racionális okfejtéssel – lehet továbbhaladni? […] Előre sejtem, hogy a testvéri-lelki közösség, a közösségben átélt lelkület jelentősebb szerepet fog játszani a jövő lelkiségében. Éppen ezért lehet ezen már most lassan, de bátran munkálkodni, ezt a lelkületet lehet bontakoztatni. […] nagy türelemre van szükség, lassan haladva kell az utakat keresni és kipróbálni. A csoportdinamikai – vagy más hasonló – »profán« felismeréseket, ezeknek vallási alkalmazását is lassan kell átültetni a mi világunkba.”

Amire Rahner 1977-ben sejtésként utalt, az egyre inkább megvalósulni látszik. Még mindig a societas-egyházból a kommunió-egyházba való átmenet korában élünk. A kommunió, a közösség lett az egyháztan, a szentháromságtan, a kinyilatkoztatáselmélet egyik alapszava. II. János Pál a Novo Millennio ineunte (Az új évezred kezdetén) kezdetű apostoli levelében (2001) a közösségi lelkiség előmozdítását jelöli meg az egyház előtt álló legfőbb feladatnak (43–45. pontok): „A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az egyházat – ez az a nagy feladat, amellyel szembetalálkozunk a kezdődő új évezredben, ha hűek akarunk maradni Isten szándékaihoz és válaszolni akarunk a világ várakozására is.”

A közösségi lelkiség négy jellegzetességét sorolja fel: 1) mindenekelőtt azt jelenti, hogy szemünket a bennünk lakó Szentháromság misztériumára szegezzük, akinek fényét fel kell ismernünk mellettünk élő testvéreink arcán is; 2) Krisztus testének mélységes egységének megfelelően figyelünk hívő testvéreinkre, úgy tekintünk rájuk, mint „közülünk valókra”, osztozunk velük örömeikben és szenvedéseikben, kitaláljuk vágyaikat és válaszolunk szükségleteikre, igaz és mély barátságot kínálunk nekik; 3) meglátjuk a másikban a jót, úgy fogadjuk és értékeljük azt, mint Isten ajándékát: mint „számomra való ajándékot” is, nem pusztán annak a testvérnek az ajándékát, aki közvetlenül kapta; 4) megadjuk testvéreinknek az „őket megillető helyet”, „hordozzuk egymás terhét”, és elutasítjuk a folyamatosan fenyegető kísértést az önzésre, versengésre, karrierizmusra, gyanakvásra és irigységre.

A közösségi lelkiségben a lelkipásztorok és a hívők kölcsönösen figyelnek egymásra, eleve egynek tekintik magukat minden lényeges kérdésben: mindnyájan laikusok, Isten népéhez (laosz) tartozók, a döntéseket közösen átgondolják, a teendőket megbeszélik. Segítik, hordozzák egymást, tudnak segítséget és bocsánatot kérni, kölcsönösen elismerik a másikban a Lélek jelenlétét és működését.

A közösségi lelkiség előmozdításában különösképpen nagy feladat hárul a szerzetesi közösségekre. II. János Pál Vita Consecrata kezdetű apostoli buzdítására (1996) támaszkodva a Megszentelt Élet Intézményeinek és Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja 2002-ben már egyértelműen kijelentette, hogy amennyiben a lelki életnek az első helyen kell állnia a szerzetes családok életprogramjában, e lelki életnek mindenekelőtt a kommunió lelkiségének kell lennie, úgy, ahogy az korunknak megfelel. „Az egész egyház ezen az úton jár, és a hívők várják, hogy a szerzetesség nagymértékben hozzájárul ehhez, minthogy sajátos hivatása a szeretetben megélt kommunióra szól. »A megszentelt személyek feladata – olvassuk a Vita consecratában –, hogy valóban legyenek a kommunió szakértői, és éljék meg a kommunió lelkiségét. Legyenek tanúi és építői annak a kommuniótervnek, amelynek megvalósulása Isten akarata szerint az ember történelmének csúcspontja.«” (28. pont)

A keresztény lelkiség történetében paradigmaváltás tanúi és végrehajtói vagyunk: az egyén helyett a közösségre, illetve a személy és a közösség közötti egyensúlyra kerül a hangsúly. A keresztény élet erőtere már nem annyira én és Isten, a lélek és Isten; hanem a Lélekben Krisztust követő testvérek közössége, akik a mennyei Atya országának szolgálatában segítik embertestvéreiket, az Atya gyermekeit. Így élik a „közös szentté válás” művészetét.