Speidl Bianka: A sötétség súlya

Frans Van der Lugt holland származású jezsuita pap csupán egyetlen a szíriai konfliktus többszázezer áldozata közül, mártírhalála azonban világszerte hatalmas visszhangot váltott ki.

aA nyugat szíriai Homsz óvárosát 2012 tavaszán lázadók szállták meg, a kormány pedig elzárta a területet a külvilágtól. Tízezrek maradtak élelem, áram és gyógyszer nélkül, a templomok harangját és a müezzinek énekét pedig elnyomta a folyamatos puskaropogás. A repülőgépekről ledobott bombák becsapódásakor a házak és életek kártyavárként omlottak össze, a tűzpárbajoknak naponta több száz áldozata lett: gyerekek és felnőttek, muszlimok és keresztények, fegyvertelen, béke- és vendégszerető polgárok. Aki tehette elmenekült, s a több tízezres ősi keresztény közösségből csupán néhány család maradt a romba dőlt városban, azok, akik nem jutottak ki idejében vagy nem volt, aki befogadja őket. Számukra Frans atya puszta jelenléte jelentette az egyetlen reményt.

Homszban 2014. április 7-én este az utcákra nehezedő sötét csöndben csak a lövések és robbantások zaját lehetett hallani. A jezsuita pap és a ház többi lakója már visszavonult, ám váratlanul dörömbölés rázta meg az épületet. Amikor Frans atya egyik munkatársa ajtót nyitott, egy álarcos fegyveressel találta magát szemben. A férfi a pappal akart beszélni. Az atya ekkor már a bejárat felé tartott. Szobájában égve maradt az olajlámpa, s a könyv, amelyet olvasott, a földre vetett matrac mellett várta. Frans Van der Lugt szír dialektusban szólt a férfihoz, aki megragadta és a ház belső udvarába lökdöste, majd három lövés dördült el. A pap arcát közvetlen közelről érte a golyó, s holtan esett össze. Az álarcos férfi elviharzott, a ház kővé dermedt lakói nem tudták feltartóztatni.

A maroknyi keresztény közösség s a pap muszlim barátai és munkatársai a kijárási tilalom ellenére órákon belül megtöltötték a házat.

Frans atya testét előkészítették a másnapi temetésre, az éjszakát együtt virrasztották át. Ki volt ez a holland férfi, akit keresztények és muszlimok egyaránt tiszteltek, s aki többször próbált videoüzenetet eljuttatni a külföldi médiához, hogy világgá kiáltsa: „A keresztények és a muszlimok nehéz és fájdalmas időszakon mennek keresztül. […] A bajok közül a legnagyobb az éhség. Nincs mit enni. Semmi sem fájdalmasabb, mint nézni, ahogy az anyák az utcán kutatnak bármi után, ami ehető… Nem fogom elfogadni, hogy éhen haljunk. Nem fogadom el, hogy az éhségbe fulladjunk, hogy a világ elnézi amint a halál hullámai elnyelnek minket. Szeretjük az életet, szeretnénk élni. És nem akarunk a fájdalom és a szenvedés tengerébe süllyedni!”

 „Én csak embereket ismerek”

Frans Van der Lugt 1938-ban született Hollandia egyik legbefolyásosabb bankárjának fiaként. Apja Godefridus Wilhelmus Antonius van der Lugt a Nederlandsche Landbouwbank elnöke volt, egyik fivére pedig az ING csoport egyik felső vezetője. Frans pszichoterapeuta képesítést szerzett, majd belépett a jezsuita rendbe és az 1960-as években Libanonba érkezett, hogy arabul tanuljon és később a közel-keleti provinciában szolgáljon. 1966-ban érkezett Szíriába, ahol közel ötven évet élt. Családi örökségéből és testvérei támogatásával a Homsz környéki hegyekben az 1980- as években felépítette az al-Ard (A Föld) központot, ahol szellemi és testi fogyatékosoknak épített otthont és iskolát, valamint egy lelkigyakorlatos házat, amelyet keresztények és muszlimok egyaránt használtak elmélkedésekre és összejövetelekre. Annak érdekében, hogy az intézmény működtetését hosszú távon biztosítsa, s az ápoltaknak rendszeres elfoglaltságot adjon, szőlőművelésbe kezdett és a Franciaországból hozatott tőkékből Levante legjobb borát készítették.  Minden nyáron nyolcnapos zarándoklatra hívta a különböző vallású és felekezetű fiatalokat. Frans atya munkatársa és barátja, a lengyel jezsuita Zygmunt Kwiatkowski, nekrológjában így ír ezekről a túrákról: „Milyen fenséges látványt nyújtott, amikor hegyek úttalan útjain, vagy a sivatagban vándoroltatok. A csapat pontosan tudta, hogy ismét el fogsz tévedni, s tőled elfogadták, hogy további néhány órás bolyongás után egyszer mégis csak célba érjenek. Ezt is szándékosan csináltad, azért, hogy jobban megértsék az életet magát, hogy képesek legyenek megbarátkozni a nehézségekkel, ne torpanjanak meg, amikor olyan akadályokba ütköznek, amelyek elkerülhetetlenek az életben, s hogy ne veszítsék el a lélekjelenlétüket, és megtanulják a vizet is jól beosztani, mindig hagyva egy keveset a sötét órákra.” Homsz ostroma idején Van der Lugt gondoskodott a betegekről és az éhezőkről. Egy évvel korábban, 2013 virágvasárnapján, amikor katolikusok már nem maradtak a városban, ortodox keresztények és muszlimok gyűltek össze ünnepelni a templomban. Frans atya az imámot kérte meg a prédikáció megtartására. Nem volt meglepő ötlet ez Frans Van der Lugttól, akinek jelmondata így hangzott: „Nem ismerek sem keresztényeket sem muszlimokat. Én csak embereket ismerek.”

„Mindig előre!”

A jezsuita pap 2014 elején szerzett nemzetközi ismertséget arab, francia és holland nyelvű videoüzeneteivel, amelyekben a nemzetközi közösség segítségét kérte. Bár többször felajánlották, hogy kimenekítik, nem volt hajlandó elhagyni a várost a fokozódó veszély ellenére sem, vagy amikor az ENSZ hosszú tárgyalásokat követően lehetőséget kapott, hogy 1400 embert kijuttasson a romok közül. Frans atya, az utolsó európai, az ostromlott városban rekedtekkel maradt. Ám az idei virágvasárnapon már nem adhatott vigaszt az imádkozóknak.

A gyilkosságot követő napokban a nagyhét fájdalma tapinthatóvá vált, az emberek mély gyászba borultak, a sötétség teljes súlyával nehezedett az addig reménykedőkbe. Az elkövetkezendő hónapban a városban és környékén a harcok súlyosbodtak, mintegy végső fázisukba értek. A történet azonban továbbra is a Húsvét misztériumát hordozta, s május 12-én, öt héttel Frans atya halála után, a világsajtóban megjelent a hír: a kormányerők kiszorították az iszlámista lázadókat. Már másnap fiatalokkal telt meg az óváros szétlőtt temploma, akik három ortodox lelkész vezetésével megkezdték a takarítást és a legsürgősebb javítások elvégzését.

Szíriában továbbra is súlyos harcok dúlnak, éhínség, betegség, és erőszak tizedeli a lakosságot, naponta ezrek próbálnak átjutni a határokon. Az al-Ard központ elhagyatva áll, az anti-Libanon hegyláncait még sokáig nem járhatják zarándokok. A jezsuita papnak azonban volt egy másik sokat idézett jelmondata is: „Ilá al-amám!” azaz „Mindig előre!” Frans atya lelkülete, elfogadó szeretete, tettre kész dinamizmusa immár az egész közösségben él tovább, mindazokban, akik ismerték és szerették. S az élet újra győzelmet aratott a halál felett. A csapat azóta is minden nap dolgozik, s így a Pünkösdöt már együtt ünnepelhették a templomban, az udvaron nagy asztalt terítettek. Egy hely már mindig üresen marad, de Frans Van der Lugt erre talán azt mondaná: a mindenkori pünkösdi vendégnek.

A homszi közösség egyik tagjának búcsúja lelkivezetőjétől, Páter Frans Van der Lugttól:  
 

„Nem azért írom e sorokat, mert meghaltál, hanem mert élsz és örökké élni fogsz, az emlékeimben, a szívemben és az életemben… Emlékszem első találkozásunkra, amikor gimnazistákat hívtál lelkigyakorlatra. Attól a naptól fogva megosztottam veled minden örömömet és kételyemet. Te tanítottál arra, hogy az Evangélium szövegén keresztül hogyan hallgassam a Bibliát, hogyan imádkozzam és szemlélődjek. Mennyire élveztük azokat a reggeleket, azokat a csöndeket és a liturgiát a kápolnában. A jezsuita rendház így lett az Univerzum középpontja számomra, ahol megismerhettem a Mennyei Királyságot, közösségben mindazokkal, akik e földet lakják, akikkel együtt ünnepelhettük a békében megélt különbözőségeinket. A te emberségeden keresztül tanultam meg, mit jelent az alázat és mások tisztelete, bármilyen vallást kövessenek. Te tanítottál meg arra, hogyan nézzek szembe a tényekkel, hogyan fedezzem fel reménységgel és békével telve a saját erőmet. Az Univerzum középpontjába hívtál minket minden héten Szíria minden városából, hogy együtt imádkozzunk, meditáljunk, szemléljük a természetet, megterítsük az asztalt és megízleljük a bort. […] Emlékszem a születésnapodra, amikor koncertet adtunk neked és a vállunkra emeltünk, amikor még kilencvenöt éves nagymamámat is táncba vitted. […] Mindig velünk vagy. A miénk vagy örökké. Eljöttél hozzánk a messzi síkságról, hogy megtörd a kenyeret és életed add a szeretetért, kegyelemért és megváltásért, hogy ismét fény gyúljon Szíria városaiban. Hálát adok Istennek érted. És hálás vagyok Neked. Béke és áldás legyen lelkeddel. Vénánkban pedig a vérrel együtt lüktessen: Mindig előre!”