Előző cikk Következő cikk

Timár Dalma: A csökönyös lázadás művészete

A Balogh Rudolf-díjas Vékás Magdolna a hazai fotósszakma egyik legelismertebb női fotográfusa. Régi fotóeljárásokkal is dolgozik, képei gyönyörűen egybeolvasztják a jelent a múlttal.

V. M.: Sokat számított, hogy a bátyám korán elkezdett fotózni. Az első emlékeim viszont még a rácsos ágyas korszakból valók. A falra vetődő árnyékokkal és a besütő napsugárral játszottam. Az a kép van előttem, hogy amikor befogom az egyik szemem, itt a rács, ha a másikat, akkor meg ott. 15 éves koromban kaptam egy fényképezőgépet édesapámtól. Tanár volt, és a szakszervezet Barátságvonat néven szervezett egy olyan utat, ahol a vonaton csak pedagógusok voltak. Elmentek Moszkvába, az volt három nap. Eltöltöttek két napot, majd hármat visszautaztak. Ott valahol belebotlott egy fényképezőgépbe, tudta, hogy nagyon szeretnék egyet.

Már huszonévesen tagja lettél a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Hogyan kezdted el „hivatalosan” a pályát?

Érettségi után a Práter utcai Dési Huber István Szakiskolába mentem fotó szakra, ahol nagyon jó osztályom volt. A tanáraink szabadszelleműek és fiatalok voltak, eléggé szabadjára eresztettek minket, mindig új feladatokat adtak, és lehetett előrelépni. Közben megalakult a Fiatal Fotóművészek Stúdiója, ami pótolta volna azt, hogy nincsen felsőfokú képzés ezen a területen. Esztétikát és fotótörténetet is hallgattunk, tanultunk egymástól, és a beadott munkatervekre kaphattunk egy kis pénzt. Innen nagyjából egyenes átjárás volt a Szövetségbe. Mivel engem nagyon hamar fölvettek a Stúdióba, már 24 évesen kiöregedtem, így a Szövetségbe kerültem.

Legtöbbször derűsnek, kiegyensúlyozottnak, varázslatosnak mondják a képeidet. Gera Mihály pedig azt írja az Űrutazás albumod előszavában: „ember a fényképein ritkán tűnik fel, jelenlétét azonban mindig érzékeljük”.

Sok esetben az ember nyoma, a miliő, amiben él, többet árul el, mint maga az ember. Nem igaz, hogy nem szeretek beszélgetni, de inkább nézelődök, ha dolgozom, akkor arra figyelek, hogy mit látok. Amikor elkezdtem a szakmát a 70-es években, akkor nagyon sok olyan kiállítás nyílt, hogy valaki nehezen, de eljutott Thaiföldre, Kínába vagy Indiába és gyönyörű, markáns portrékat készített öregemberekről és asszonyokról. Néztem ezeket a képeket, de semmi sem volt mögöttük. Bármit gondolhatsz, esetleges az egész. Ha egy ember van a képen, az már biztosan el van adva. Én nem akartam ilyen felületes lenni.

Volt még ilyen lázadásod a szakmában?

A legelső kiállításomnak az volt a címe, hogy Nihil. A Belgrád rakparton volt egy fotóklub, ahol a szakma idősebb tagjai találkoztak. 18 éves voltam ekkor. Nézték a képeinket, és azt mondták, hogy „jaj, ezek a nihilista fiatalok: borzasztóak”. Megmérgesedtem, és azt mondtam, hogy „fogok én nektek csinálni egy kiállítást, aminek az lesz a címe, hogy nihil, és nektek tetszeni fog!” Meg is csináltam. Sokszor volt olyan is, hogy fölbosszantottak a fiúk. Divat volt, hogy az ember föltette a 20-as nagylátószögű objektívet, elment valamit lefényképezni és mentek a vonalak jobbrabalra. Konstruktivista, tartalom nélküli képek születtek, persze szépek, jól komponáltak voltak. A fiúk azt mondták, hogy én azért nem csinálom azt, amit ők, mert nem tudom megoldani. Kértem tőlük másfél órát. Kimentem a rákospalotai felüljáróhoz, föltettem a 20-as nagylátószögűt, leexponáltam egy fél tekercs filmet, előhívtam, lenagyítottam, odavittem. Csak néztek. A sorozatot azóta sem vettem elő, mert nem érdekelt sem a téma, sem az irányzat.

Egyszer azt mondtad, hogy te egy lassú fotós vagy. A 2002-es New York-i túrából származó képekből is 10 évre rá készítettél kiállítást. Vannak ilyen szunnyadó anyagaid?

A New York-i képeket nem akartam régi technikával készíteni. Dobozba tettem őket, és évekkel később, egy szerencse folytán talált fémlapokon tökéletesen működtek. És vannak még rejtett tartalékaim. Az a szerencsém, hogy a munkám mindig kapcsolódott a fotózáshoz. Nagyon sok olyan kollégám van, aki nem ebből él meg. Én akkor is tudok fényképezni, amikor órán vagyok, mert elviszem a gyerekeket fotózni és nálam is van mindig gép. Előhívásra, lenagyításra persze több idő kell, de én nem híranyagot készítek. A témáim is nagyon lassan gyűlnek össze, mert nem akarom megrendezni a képet. Az egyik mostani témám a színekről szól. Olyat keresek, ami monokróm a valóságban. Van egy olyan képem, ahol hófehér az ablak és a függöny, hófehér ládában hófehér a muskátli. A kutya nem mondaná meg, hogy nem én raktam a hófehér muskátlit az ablakba, pedig nem én raktam.

New York nem igazán vonzott. Más város?

Régen nagyon sokat voltunk a férjemmel Dániában. Olyan részeit láttam, melyeket turistaként az életben nem láttam volna. Egy vitorlással kicsi szigetekre is elvetődtünk, azokon nem volt semmi más, csak egy templom meg egy temető. Nagyon szerettem. A szívem csücske viszont Róma. New Yorkba nem akarok visszamenni, Rómába bármikor. Azokon a több ezer éves romokon igazán pezsgő élet zajlik. A maradandóság és az elmúlás maga jön le az egészből és ez nagyon emberi.

Nagyon sok képed szól erről. Eszembe jut róluk A nagy szépség című filmnek az a része, ahol fel-felsejlő fények világítják meg az antik szobrokat.

Igen! A lányomról csináltam egyszer egy képet a párizsi Louvreban. Az egyiptomi Ülő írnok szobrát nézte épp, amit egyébként sokkal nagyobbnak képzeltem. A képen Andi arca visszatükröződik az üvegfelületen két oldalról, így összefogja azt a több ezer éves szobrot. Annyira időtlen és annyira szép! „Hogy itt vagyok már és még itt vagyok”, ahogy Karinthy írja abban a zseniális versében. Ez nagyon fontos. Az Orvostörténeti Múzeumban kezdtél el dolgozni. Ott ismerkedtél meg a régi fotóeljárásokkal? A 70-es években a fotók még nem voltak műtárgyak, bármit el lehetett ellenük követni. Az orvosokról készült régi fotókat a muzeológus kivette az albumból és egy gombostűvel feltűzte a vitrinbe pár centivel a neontól. Ez addig zajlott így, amíg rá nem jöttek, hogy a neontól eltűnik a kép. Akkoriban minden múzeumban ez történt. Kincses Károly fotótörténész és Flesch Bálint fényképész szerveztek egy olyan alkotótábort Gödöllőn, ahova kizárólag múzeumi szakembereket hívtak meg. Régi receptkönyvekből fedeztük fel, hogy hogyan is kellett ezeket a régi képeket elkészíteni. 1840-es évekbeli feljegyzésekből kijegyzeteltük a technikákat és egy angol oktató-videót néztünk arról, hogyan kell gyakorlatban csinálni. Ez a szellemiség áthatott a múzeumokra is, lecserélték a kitűzött képeket facsimilékre. Ebben az időszakban rengeteget kísérleteztem azzal, hogy hogyan tudok az eredetihez minél inkább hasonlító fotót készíteni. Rá kellett kenni a cigarettahamut, hogy koszos legyen, és meg kellett aranyozni. Ezt mindig nagyon élveztem. Akkoriban Liszt Ferencről készítettek egy filmet, amihez nagyon sok képet kellett készítenem. Elvittek a múzeumba, lefényképeztem a Liszt-képeket, és azt mondtam, hogy majd hozom őket. Később letettem a rendező asztalára, aki azt mondta: „nem azt mondtam, hogy lopja el őket”.

A szakma és a diákok mennyire becsülik meg, hogy te ezt az ágát képviseled a fotóművészetnek?

A diákok abszolút kíváncsiak, mert ők abba születtek bele, hogy azonnal látják a képet. Az, hogy a szakmában hogyan állnak ehhez hozzá, változó. Sok idős szakmabeli már nem is fényképez, mert szerintük a digitális kép az nem kép. Ebben nincs igazuk. A 30- as korosztály pedig legyint a nagyon régi technikára, mert szerintük nem attól lesz jó a kép, hogy régi technikával készült. Én azt gondolom, hogy az alkotás milyensége sosem a technikán múlik. Hogyan viszonyulsz a tanításhoz? Azt, hogy a blendét és az időt hogyan kell beállítani, illetve hogyan kell kezelni a mélységélességet, meg lehet tanulni. Azt senkinek sem tudom megtanítani, hogy mit vegyen észre. Nagyon élvezem, amikor az újak kezébe gépet adok, és azt mondom „Tessék! Menjetek fotózni!”. Semmit nem mondok, hogy mit csináljanak, vagy mit hozzanak vissza.

Van konkrét élményed?

1991-92-ben egy fiú elvitt egy hétre egy gépet, visszahozta a tekercset, előhívtuk. Minden kocka jól volt exponálva és tökéletesen volt komponálva. Azt mondtam neki, hogy „na, Marcika! Akkor én a későbbiekben neked nem fogok sokat tanítani, de adok feladatokat”. Most hol Moszkvában, hol Berlinben dolgozik, de nagyon sok jó tanítványom volt és van még, akik a szakmában dolgoznak, és ez nagy örömmel tölt el.

Mit gondolsz az önfotózásról? Manapság elég népszerű lett.

 Sok az ilyen önboncolós munka. Tavaly 12 végzős volt, a vizsgamunkák nagy része erről szólt. A fiatalság nagyon el van bizonytalanodva. Fogalmuk sincs, hogy hol a helyük. Érdekes, hogy a fiúk még jobban keresik a választ, nem tudják, hogy miért jöttek a világra, vagy hogy mit kezdjenek magukkal.

Te milyen önportrékat készítettél a stúdiós korszakodban?

Volt egy nagy fekete kabátom. A fejemre húztam a kapucniját úgy, hogy az arcomat még lehetett látni. Lefotóztam magam elölről és hátulról is, majd ráragasztottam a kész anyagra olyan dolgokat, amik számomra fontosak voltak, így egy montázs is lett belőle. Egy másiknál egy üveglapot befújtam glicerinnel, így olyan volt, mintha párás lenne. Megfogtam magam előtt. Átderengett rajta az arc, de nem volt igazán felismerhető. Igazából úgy direktben sosem szerettem megmutatni az arcomat.

Mi tartasz a legnagyobb sikerednek?

Azt, hogy meg tudtam maradni a pályán. Nagyon sokan elmaradtak az analóg-digitális váltásnál, mert nem találták meg a hangjukat a másik technikával. Én sem vagyok egy virtuóz, de nem adtam fel. 2-3 évente rendezek kiállítást és jól érzem magam, mert van arra időm, hogy azzal is foglalkozzak, ami a fotográfián kívül fontos nekem. Nagyon szeretek olvasni, kézzel dolgozni. Megtanultam egy kicsit a könyvkötést is. A kollégáim azt szokták mondani, hogy azért nem vagyok olyan híres, mert mással is foglalkozom, illetve hogy az én életművem túl heterogén. Ettől a lilaködöt látom, mert másokkal ellentétben én nem gondolom, hogy a művésznek csak azt szabad csinálnia, amivel befutott. A mai napig készítek dokumentarista képeket. Amikor átépítették a Fény utcai piacot, akkor elmentem és megörökítettem a számomra fontos dolgokat. A kisföldalattit is lefényképeztem a felújítás előtt, állomásról állomásra. Azt mondják, hogy ez nem jó, mert művészi, elvont fotókat kellene továbbra is készítenem, de csökönyös vagyok, nem hagyom, hogy beszéljenek a fejemmel!

***

Vékás Magdolna a kezdetek óta tagja a Faludi Fotópályázat zsűrijének. November 28-29-én Haris Lászlóval és Pályi Zsófiával értékelik majd a Szerelem témára beérkezett anyagokat az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A pályaművekből készült kiállítás ingyen megtekinthető!