Lukács János SJ: Megvilágítás

aAz elmúlt nyáron, a Múzeumok Éjszakája rendezvényén, miután az év leghosszabb napjának végén nagy sokára leszállt az este, megilletődött csoport gyülekezett a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. A fénnyel megfestett árkádsor végénél – miután Jókai Mór sírjánál részlet hangzott el az író egyik ismert regényéből – a több száz ember elindult, kéken fluoreszkáló botokkal felszerelkezve, a temetőnek a kivilágított főbejáratától mind távolabb eső, mind eldugottabb zugai felé. Az egyre mélyülő éjszakában egyszerre reflektor vonta fényébe Pege Aladár sírját, s mellette a nagybőgőn játszó fiatalembert. Néhány perccel később a tömeg szemei előtt újabb fénykör bontakozott ki, melyben Radnóti Miklósnak a hitveséhez, a nemrég elhunyt és férje mellé temetett Gyarmati Fannihoz írt versei elevenedtek meg. Innen is továbbindulva, miután a szem épp csak megszokta ismét a szurokfekete sötétséget, megint fénycsóva késztetett megállásra, mely ezúttal Karinthy Frigyes sírjára és az őt felidéző művészre irányította a figyelmet. Így haladt tovább a legkevésbé sem frivol éjszakai temetőlátogatás közönsége sötétségről sötétségre és fénykörről fénykörre az emlékezés és művészet közös vonzásában. Méltóságteljes, megindító éjszaka volt, ahol közös kultúránk gazdagságára tiszta szívvel lehetett büszke minden jelenlevő.

Novemberben már fakóbb, tétovább és egyre rövidülő nappalok, hosszabbodó és egyre sötétebb esték árulkodnak arról, hogy a természet szűkösebben részesít bennünket nagy jótéteményében, világító és melegítő gondviselésében. Ilyenkor jobbára villanykörték, neonok, halogénlámpák és led füzérek világára bízzuk magunkat és kisebb-nagyobb képernyők vibráló fénye tükröződik szemünkben. A magunk gyártotta fények kiszámítható ragyogásában tájékozódunk, dolgozunk, beszélgetünk, pihenünk. Ritka, ünnepi alkalmakon pedig egy-egy fellobbanó mécses, gyertya titokzatosan eleven lángja von hatókörébe, hogy tapintatosan átszínezze szavainkat és hallgatásainkat, imádságunkat és emlékezésünket.

Legyen világosság, mondta Isten, és lett világosság. És látta Isten, hogy a világosság jó. És miután a világosság elkülönült a sötétségtől, következhetett minden más megkülönböztetés és teremtő cselekedet, lettek vizek és égboltozat, szárazföld és víz, nappal és éjszaka, növény és állat, sőt ember is. Ott volt a fény az univerzum születésénél, és ott volt a történelem többé vagy kevésbé árnyékos korszakaiban is: „az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött” (Jn 1,9). Amint tájak, városok, emlékhelyek mutatják meg új arcukat, ha a megvilágítás kedvező, úgy mutatja új arcát az ember is, lelkének, törekvéseinek, kapcsolatainak minden rejtett zugával együtt, ha az erős és mégsem bántó, kifogyhatatlanul derűs, igazi világosság vetül rá. Amikor a külső sötétségben botladozó utazóra ellenállhatatlanul csábítóan kezdenek hatni már a szemet és lelket leginkább bántó villódzások is, amikor a vaksin botorkáló előtt összefolynak az irányok, Isten kéri a felhatalmazást, hogy szeretetének és igazságának fényébe öltöztethessen. „Nem lesz többé éjszaka, és nem lesz szükségük lámpafényre, sem napfényre, mert az Úr, az Isten világosítja meg őket, és uralkodni fognak örökkön-örökké.” (Jel 22,5)