Radóczy Jusztina:
Nem elég ismerni az utat, járni is kell rajta!

Az ember fény nélkül igen keveset észlel a világból, mondhatjuk, hogy csak sötétben tapogatózik. Jézus tehát nem véletlenül használja ezt a kifejezést tanítványaira, „ti vagytok a világ világossága”. Vajon a mai fiatalok képesek-e fényként, lámpásként élni az egyházban? Nagy Norbert egyetemi lelkész, a Pécsi Egyházmegye ifjúsági referense szerint ma csak olyan ember lehet a világ világossága, aki az Isteni kegyelemmel is tud bánni, életkorának megfelelő szinten.

Lehet-e azt mondani, hogy ma akadályokba és nehézségekbe ütközik a fiatalság kereszténységgel való kapcsolata?

Ennek megértéséhez vissza kell menni a történelemben, akár a középkorig is. Ebben a korszakban a szentek tisztelete kapcsán valami olyan kép alakult ki az emberekben a keresztény élet iránt, ami azt sugallta, hogy az átlagember soha nem kerülhet a mennyországba, esetleg a tisztítótűzbe, és soha nem lesz képes igazán keresztény módon, az egyház törvényei szerint élni. Ez az én olvasatomban egyfajta szolgalelkűséget eredményezett, aminek köszönhetően egy nagy szakadék alakult ki Isten és az ember között. Megjelentek talán abszurdnak nevezhető elképzelések a szentekről, akik szinte már nem is emberi tulajdonságokkal bírtak, az emberek inkább csodálták Őket, mint hogy példaképükként tekintettek volna rájuk. Leginkább szabályokat tartottak be, tisztességgel, becsülettel éltek, de távol az Istennel való személyes kapcsolattól. A mai ember pedig, bár nem ismeri a szenvedést, nem ismeri a lemondást, ugyanakkor hihetetlen erőkkel keresi az intenzív kapcsolatokat. Másrészt az egyházi személyek, intézmények, gazdasági, politikai ill. közéleti szerepvállalásai bizonyos rétegekben ellenérzést váltottak és váltanak ki. Továbbá a történelemben az egyház egyoldalú bemutatása is nehezíti a fiatalokhoz közel vinni a kereszténység üzenetét.

Mire vágyik ma egy fiatal a keresztény életben?

Tapasztalataim szerint arra, hogy integrált személyiség legyen, s ne csak keresztény. Ezt szomjazza, szeretné tudni, hogy mit akar, ki ő valójában, mit csinál és hová tart. Szeretné, hogy minél magasabb szinten szerveződjék a világa az élet minden területén és ebbe belekalkulálja a lelki, spirituális dimenziót, s végső soron a Jézussal való személyes kapcsolatot is. Bár egyeseknél tapasztalom, hogy megrekednek egy általános istenfogalomnál, valami személytelen vagy elmosódott személyű istenképnél, spiritualitásnál.

Lehet azt mondani, hogy a mai társadalmi helyzet – akár gondolhatunk itt a munka világára is – rányomja a bélyegét a vallásgyakorlásunkra?

Igen, így is fogalmazhatunk, hiszen a munka világában is tréningekre van szükség, folyamatos fejlesztésekre, személyiségfejlesztésre. Ez észlelhető a fiatalok keresztény életében is. Szervezett tréningek kellenek és nagyon nagy szükség van a konfliktuskezelésre. Mit is kezdjünk a dühvel, haraggal, indulatokkal, félelmekkel... Ma egy fiatal, ha meg akar küzdeni a problémáival, és eljut oda, hogy segítséget kér, csak a hitelest fogadja el. Csak akkor foglalkozik a témával, ha nem érez benne hamisságot, vagy valami fennkölt „mázat”, félrebeszélést. Figyelni kell arra, hogy csakis őszintén beszéljünk a problémáikról.

Fiatal papként van-e tekintélye, illetve kell-e tekintély a fiatalokkal való szoros kapcsolathoz, vagy inkább el kell vegyülni köztük?

Vannak, akik alapvetően elfogadnak, és elfogadják azt, amit mondok, csupán azért, mert pap vagyok. Azonban úgy vélem, ők még nem a felnőtt hitet gyakorolják, inkább „iskolásnak” mondanám ezt a viselkedésformát. Ahhoz, hogy a kételkedők is elfogadjanak, előrébb kell járnom. Ezalatt azt értem, hogy ha feltesznek egy kérdést, akkor arra bizony úgy kell válaszolnom, hogy magam is megéltem, vagy átérzem a problémát és már nem először foglalkozom vele. Éreznie kell a kérdezőnek, hogy értem a kérdést, tisztában vagyok azzal is, hogy honnan ered, hogyan érinti az életében, illetve hogy mi mozgatja őt. Azonban ha ilyen helyzetben egy panel szöveget mondok, akkor azt nem fogadják el. Azonnal elzárkóznak, vagy lerázzák magukról. Legrosszabb esetben pedig nevetség tárgyává is válhatok. Szóval nem elég ismerni az utat, járni is kell rajta!

Milyen szintjei vannak a keresztény életnek, hogyan lehet fejlődni ebben?

Az ember Istennel való kapcsolatának több szintje is van, mint a személyiségnek ill. minden kapcsolatnak, és bizony találkozom olyanokkal, akik megrekednek bizonyos szinteken. Beszélhetünk itt is óvodás, kisiskolás, serdülő, fiatalkori és felnőtt kategóriákról. Vannak olyanok, akik felnőttként is még önmagukat keresik, le akarnak válni a tekintélyről, mint a kamaszok: lázadnak, liberálisan gondolkodnak a vallásról, vagy kisgyermek módjára egy éves emberekkel is, akik még kisiskolás szinten keresik a kapcsolatot Istennel úgy, hogy a szabályokat igyekszenek megtartani. A gyónásban derül ki, hogy ki milyen istenkép előtt érzi magát felelősnek, s hogy milyen jellegű a bűntudata. Ki-ki megvizsgálhatja, hogyan, milyen szerepbe teszi Istent, s vele szemben saját magát. A fejlődést az adja, hogy azon a szinten kommunikálok Istennel, amilyen korú vagyok. Végső soron Jézus felkínálta a „felnőtt a felnőttel” való kommunikációt, kapcsolatot, amikor barátainak mondta tanítványait.

Mennyire tartják tekintélyelvűnek a fiatalok a kereszténységet? A mai világban ez mennyiben okozhat nehézséget?

Úgy látom, Jézus a tékozló fiú történetével egy olyan modellt is felállított, amivel megvizsgálhatjuk magunkat, hogyan is állunk a kereszténységgel. A szerepekből kivehető, hogy ki, hogyan viszonyul a tekintélyhez. Abból a tényből is kiindulhatunk, hogy mindenki bulizni akar, még az apa is. A nagyobbik fiú betartja a szabályokat, otthon marad, szolgál és elnyomja vágyait a szórakozás iránt – a jófiú. A kisebbik viszont elmegy, kipróbálja az életet, megéli a vágyait, elbukik benne, de visszatér a „józan” élethez, integrálódik, elfogadja a kegyelmet, s tud bulizni az apával. Nagyon érdekes, ahogy a bibliodrámán a fiatalok eljátsszák ezeket a példabeszédeket. Legutóbb a szőlősgazda történetét dolgoztuk fel, miszerint akik egész nap dolgoztak, ugyanannyit kaptak, mint akik csak egy órát dolgoztak. A játékból kiderült, hogy nem tudjuk megérteni ezt az emberi gondolkodással, igazságtalannak tartjuk a tényt, miszerint mindenki egyformán kap jutalmat. Akik sokat dolgoztak, felháborodtak és nem fogták fel Isten irgalmának és szeretetének lényegét. Ki-ki egyegy szerepben, szerepből éli meg a helyzetet, mondhatjuk a kereszténységet. Az a nehézség, ha valaki bennreked egy rossz szerepben. Úgy vélem, ma olyan ember lehet a világ világossága, aki az Isteni kegyelemmel is tud bánni, sőt, életkorának megfelelő szinten tud bánni.

Említette az integrálódás jelentőségét. Hogyan tud a keresztény ember integrálódni, illetve milyen határai lehetnek ennek?

Akik „elvonulnak” a világtól, nem mennek ki a „piacra”, nem járnak fesztiválokra, nem szeretik az internetet, elvetik a mai kor vívmányait, azok szerintem helytelen felfogást követnek, hiszen így nem lehet integrálódni. Isten is eljött a mi világunkba, ezt kell nekünk is tenni, azzal a tudattal, hogy aki kimegy ebbe a világba, ne vesszen el. Aki vissza tud jönni, aki megmarad Isten szeretetében és kegyelmében, az az ember majd lehet világosság. Azonban ami igen nagy probléma a mai családoknál, hogy a szülők bizony túlságosan védik a gyerekeiket. Nem engedik, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek az életről, úgy is mondhatnánk, „idősebb fiúkat nevelnek” a tékozló fiú történetéből. Pedig fejlődés nélkül nem megy. Le kell szakadni a szülőkről, ill. a szülőknek el kell engedniük a gyerekeiket ahhoz, hogy a fiatal fejlődjön a kereszténységben is. Még a házasság is olyan, hogy az embernek el kell hagynia anyját, apját. Ha ez nem történik meg, komoly bajok lesznek a párkapcsolatban.

Jézus vámosok és utcanők közé ment, hogy a világ világossága legyen. Mi az, amire a fiataloknak figyelni kell, amikor azt mondjuk, integrálódjanak?

Nagyon kell vigyázni, hogy nehogy korpa közé keveredjenek... ugyanis az, aki a saját szükségleteit szeretné kielégíteni, és ezért megy „vámosok és utcanők” közé, az el fog veszni – „megeszik a disznók”. Csak abban az esetben tudunk fennmaradni, ha tiszteletben tartjuk a liberális, esetleg ateista gondolkodást, ha tudunk velük kommunikálni úgy, hogy nem válunk mi is azzá. El kell tudnunk fogadni mások véleményét, mások helyzetét, tapasztalatait, hiszen mindenki a vélt igazát szeretné elfogadtatni a másikkal. Isten szeretetét és kegyelmét megélni tudó ember képes megmaradni és azt megmutatni. Ez már önmagában sikeres.

Mik azok a tipikus problémák, amik a fiatalokat manapság foglalkoztatják a keresztény életben?

A keresztény vagy kereső fiatalt nagyon foglalkoztatja az, hogy mit tanít az Egyház, s az hogyan élhető. Szomjazzák a tanítást, ezért nagyon fontos, hogy hiteles embertől hallják. Pál Ferit tudom példaként említeni, hogy valójában ugyanazt mondja, mint más papok, de mégis úgy tudja szemléltetni, hogy nem lehet nem elfogadni. Hiteles, érthető és hatásos.

Igaz-e az a vád, hogy a mai fiatalok önzőek, nem nyitottak a vallásra, züllött életet élnek és nem tudnak elköteleződni?

A mai fiatalok, én azt látom a rendszerváltás óta, egyszerűen elvesznek. Egy átlagos családban, úgymond kiskirályként nevelik a gyerekeket. Mindent megkapnak, az okos telefontól a számítógépen keresztül soksok finomságig, márkás ruhákig, továbbá nem kell gyalogolni, autóval, kényelmesen élik életüket. A szülők halogatják az elszakadást, úgynevezett „mama hotel” van, még a húszon/harmincon túliak is a szüleikkel laknak és nem tudnak elköteleződni sem egy házasságba, sem az egyházban, sem hivatásban. Ennek egyik oka, hogy szinte minden igényét kielégítik. Nem kell felelősséget vállalni, mert anyu, apu megoldja. Lássuk be, sokkal kényelmesebb is a szülők nyakán lógni, nem vállalni felelősséget, elköteleződést. A szülők pedig, csupán szeretetből, nem hagyják tapasztalni, tanulni a gyerekeiket. Ezért nem tanul meg szenvedni, nem tanul meg dönteni. Felnőtt fejjel még azt sem tudja, ki ő és mit akar valójában. Sok fiatal szerintem áldozat, a kor áldozata.

Említette a tréningeket. Mi segíthet átlépni ezeken az akadályokon?

Bármi segíthet, amely arra tanítja a fiatalt, hogy küzdjön meg. Ne az anya vagy az apa, a nagyszülő, esetleg a tanító néni küzdjön meg helyette. Ez alapvetően bennünk van, hiszen a kisgyerek szeretne mindent maga csinálni, akaratos, megpróbál elszakadni, de a szülők inkább megvédik mindentől, csak hogy a gyerek nehogy szenvedjen. Nincs kialakult szülői viselkedésmód, mert már nem akarjuk a régi, poroszos nevelést követni, elveszítettük a tradíciókat, viszont az új, liberális példa más irányba vezet, mert mindent meg „kell” adni a gyereknek. Ezzel valójában nincs is semmi probléma, de a mindent megadni kategóriába az is beletartozik, hogy szabályokat, rendszert állítunk fel, s következetesek vagyunk. Továbbá az Isten-kapcsolatukban segítjük azzal, hogy a saját Jézus-kapcsolatunkat ápoljuk. Különben nem megy.

Pótolható-e valahogy, vagy korrigálható-e ez a szülői „tévút”?

Serdülőkor végéig még a szülő is korrigálhatja, ezután viszont már csak önneveléssel változhatunk. Persze később is rá lehet találni a személyes Jézus kapcsolatra, mert egy darabig a törvény nevel minket, mint egy szülő, aztán pedig Jézus, aki épp ezt a korosztályt célozza meg. A szülő sajnos megijed a saját gyereke problémáitól. Inkább meg sem kérdezi, hogy hova megy, mit csinál, mert nem tudná feldolgozni. Olyat is gyakran tapasztalni, hogy a gyerek kíméli a szülőt, s ezért nem mondja el neki. Ezért aztán nem tud felnőttként beszélni gyerekével, Jézus viszont felnőtt istenkapcsolatot hirdet. Jézus nem ijed meg az ember problémáitól, dühétől, hanem azt mondja, felnőtt társam leszel, és így kezel minket. Együtt leszünk Isten fiai. Tehát az Atyának Fiai, a Fiúnak pedig felnőtt társai.

A fiatalokat ezek szerint meg kell tanítani a hitben önállóságra, felnőtt Isten kapcsolatra, imára és szenvedésre? Annyira divatos ma a szenvedés helyett a szabadságról beszélni a hitben is…

A kérdés nekem itt az, mit értünk szabadság alatt. Hiszen a szabadsághoz hozzátartozik a döntéshozás. Döntéseinkkel általában a számunkra legkedvezőbb utakat választjuk, mivel az énünk funkciója az, hogy védje magát. De vajon mi alapján döntök szabadon? Ide kell hozni azt, ahogy Jézus irányt mutat ebben: aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, és aki őérte elveszíti, megnyeri azt. Ezt a gondolatot egy olyan világban, ahol mindent fejlesztünk, még a személyiséget is, elég nehéz megérteni. Egy olyan világban, ahol mindenki a kényelemre és a szenvedés nélküli életre törekszik, nem túl népszerű hirdetni ezt a jézusi utat. A fiatalokat meg kell tanítani a keresésre, illetve arra is, hogy folyamatosan fejlődünk, tehát a jelenlegi elképzeléseink később változnak, formálódnak. Idővel a fiatalok felnőtté válnak Isten-kapcsolatukban is, de ehhez megfelelő útmutatást kell adnunk. Erre a legjobb példa Jézus kapcsolata az Atyával, szerintem erre kell leginkább megtanítani őket azzal, hogy mi magunk járunk ezen az úton.