Dyekiss Virág: Egy darabka a nagy fényességből

Ősi emberi tapasztalat, hogy a fény éltet, melegít, életet ad, beburkol, átölel, biztonságot nyújt. A sötétség ijesztő és gyakran a halállal hozható kapcsolatba, de ártó erejét a világosság azonnal tompítani tudja. Mai életünkben nehezen megtapasztalható a fény és sötét ellentéte. Kedvünk szerint felkapcsolhatjuk a villanyt, számos eszköz belső világítással rendelkezik, de még ha mindezeket ki is iktatnánk, az utca fényei a legtöbb helyre beszűrődnek, szinte nincs sötétségélményünk. S ezzel párhuzamosan tompul a világosságélményünk is, kevésbé élesen érzékeljük a fény erejét és értékét.

Fény és lélek

A hagyományos világban a sötétben felragyogó fényt elsősorban gyertyákkal vagy kis tüzekkel biztosították. Még a petróleumlámpa idejében is a világítás élő tűz volt, mocorgó, táncoló kis világosság. Egy darabka a nagy fényességből.

A fény központja, sugárzó forrása természetesen a Nap, melynek járása szervezi a mindennapokat és az ünnepeket, megszabja a munka rendjét és tőle függ a termés, végső soron az élet. A fény nagyon gyakran Istennek, Jézusnak, a szentnek a szimbóluma. Az egyházi ikonográfiában jól ismert a Napba öltözött, Napból kilépő Szűz Mária, s a szentek feje körül ragyogó, gyakran aranyszínűre festett glória, a Szentháromság tagjainak ábrázolásán az őket körülvevő határozott dicsfény is erősíti ezt az igen archaikus képzetet. A népi látomások sorában igen gyakori a különböző csodálatosnak megélt fényjelenségek megpillantása, mely általában Szűz Mária jövetelét, Isten jelenlétét jelzi. A legteljesebb fény a mennyországban ragyog, a túlvilág csodái közé tartozik. Az archaikus népi imádságok szövege gyakran úgy jeleníti meg Krisztust, mint a Fény Urát, aki szembeszáll a gonosz erőivel, mindent átjár és beragyog erejével, elűzi a sötétséget. („Vasárnap hajnalba / Felsüt a napocska, / Boldogságos Szűz Mária / Sétál a mennyországba’ / Karjára veszi az ő szent fiát, / Hurcolja éfélrü é’félre, / Hajna’ru hajna’ra. / A harangok megszólalnak és a gyertyák meggyulladnak.”)

Azonban nem csupán Isten lelke ragyoghat: az emberi léleknek is lehet fénye. Széles körben ismert hiedelem, hogy a csillagok egy-egy emberi lelket jelképeznek, s valakinek a halálát jelzi, ha lefut egy csillag. A túlvilágra bebocsáttatást nem nyert lelkek aprócska fények, lángocskák formájában bolyonganak a világon, ijesztő felvillanásukkal őrzik a kincseket, vagy éppen a határ körül kószálnak, se ide, se oda nem tartozván. A nem a maga helyén megjelenő különleges fényjelenség gonosz erő közeledtét is jelezheti. A meghalt vagy távol lévő kedves alakját magára öltő, és a vágyakozó szerelmest halálra gyötrő lidérc tüzes rúdként, hatalmas hullócsillag gyanánt érkezik meg áldozata udvarára.

A fény kialvása, eltűnése mindig ijesztő élmény volt, ezért a hold- és a napfogyatkozás, azaz a váratlanul eltűnő égitestek különösen megrendítően hatottak. A magyar hagyományban ismert az égitestfaló hiedelemlény, a markoláb, amely apránként megeszi a Holdat. Számos népmesénkben fontos szerepet tölt be az égitestek elrablása és kiszabadítása, mely igen archaikus mesetípust őriz. A sötétség az ártó erőknek, gonosz lényeknek fontos, hiszen mindezek a lények éjszaka járnak, ez a bolyongó lelkek időszaka, ilyenkor nem világít az éltető fény. Alkonyat után az emberek a lehető legritkábban mentek ki a házból, szemetet, szennyes vizet nem öntöttek ki az ajtón, nehogy leöntsenek s ezzel megharagítsanak valamilyen lényt (különösen boszorkányt) vagy visszajáró lelket.