Görföl Tibor: Amikor megszületik a világ

A kereszténység történetének azokon a pontjain, ahol valódi és friss életjelekkel találkozhatunk, a látás problémája is rendszeresen előtérbe kerül. Soha nem volt ugyanis magától értetődő, hogy mit és milyen szemmel lát meg az ember.

aA látás keresztény mesterei fényt láttak (Ágoston), a láthatatlant látták (Eriugena), rejtett sorsokat láttak (Dante), a végtelenbe helyezett emberi formát látták (Pascal), és magukba szívták a világ felemelő látványát, amely a nem keresztény szemnek akár közömbös is lehet (Hopkins). Ezért is lehet fontos, hogy Ázsia bölcsessége többek között olyan látásmódot ígér, amely ma a nyugati embert sem hagyja közömbösen. És ez nyugodtan tekinthető biztató életjelnek.

Ex occidente lux?

A nyugati ember egy évszázadokon át meghatározó mondás értelmében Keletről várta a világosságot: a jellemző módon persze latinul elterjedt felkiáltás szerint a fény Keletről fakad (ex oriente lux!). Ázsia bizonyos részein viszont éppen fordítva látták. A kínai és a japán buddhizmus bizonyos ágai szerint ugyanis a fényhozó csillag Nyugaton kelt fel, hiszen Indiából indult útjára az a tanító, aki meggyökereztette a buddhista gondolkodásmódnak és gyakorlatnak azt a formáját, amelyet japán elnevezése szerint ma elsősorban zen néven ismer a nyugati világ. Bódhidharma a legenda szerint Kínába érkezve ugyan kilenc évig meditált egy helyben ülve, statikus magatartásának hatása azonban hallatlanul dinamikusnak bizonyult.

Ennek a Nyugatról elinduló fénynek különösebben sok időre nem is volt szüksége ahhoz, hogy visszafelé hajolva a forrásán túl is kiterjessze a sugarait. Legkésőbb a múlt század elejétől a zen buddhizmusnak elkötelezett japán gondolkodók egyre gyakrabban tettek erőfeszítéseket annak érdekében, hogy az egészen másféle kultúra talaján mozgó nyugati emberrel megértessék a szemléletmódjukat. Voltak közöttük, akik kapcsolódási pontokat is találtak az európai hagyományokban, azaz rábukkantak az európai szellem olyan dimenzióira, amelyek meglepő rokonságot mutatnak a zen világával. Az úgynevezett kiotói iskolához tartozó Shizuteru Ueda például (magyarul is olvasható könyvében) a 14. századi domonkos szerzetes, Eckhart mester meghökkentő, de talán éppen ezért a mai napig eleven hatást gyakorló elgondolásaira próbált támaszkodni. Prédikációiban Eckhart gyakran beszél arról, hogy a mindent elhagyó, magából mindent kivető, még az Istenről alkotott képzeteit is eldobó emberben hirtelen és váratlanul radikális átalakulás megy végbe, a belső szabadság olyan elementáris kitörése valósul meg, amelynek révén a valóság egész érzékelése megváltozik: új világ születik az üressé váló emberben, amelynek üressége végre be tudja engedni magába a valóság tényleges mivoltát. Ez a magára a létre megnyíló belső üresség és tiszta érzékelés ugyanúgy ismerősnek tűnt Shizuteru Uedának, mint nemzedéktársának, Kóicsi Cudzsimurának a Martin Heidegger gondolkodását meghatározó alaptörekvés. És ha már szó esett Bódhidharmáról: a Martin Heidegger nyolcvanadik születésnapján rendezett ünnepségen elmondott beszédében Cudzsimura pontosan azt a történetet idézte fel, amely szerint a híres 9. századi mester, Zhaozhou (Dzsósú) a következő választ adta arra a kérdésre, hogy milyen célból érkezett Bódhidharma Kínába: „a ciprus a kertben”.

A megvilagosodás útja

Ez a látszólag értelmetlen válasz máris közelebb visz bennünket a zen buddhizmus világához, vagy legalábbis ahhoz, ami szokatlannak és idegennek tűnik belőle Nyugaton (ahol amúgy sokkal nagyobb jelentőségre tett szert, mint Keleten). Önértelmezése szerint a zen ugyanis egyetlen alapvető tapasztalat megvalósulását és megőrzését kívánja biztosítani: középpontjában a megvilágosodás áll, amelyet ma már Európában is inkább japán nevén, azaz szatoriként szokás emlegetni. Azok a japán gondolkodók, akik a nyugati hagyományokban kapcsolódási pontokat véltek felfedezni, pontosan a megvilágosodási tapasztalat nyomaira bukkantak olyan szerzőknél, akiknél maga a kifejezés természetesen meg sem jelenik. De hogy mennyire nem egyértelmű a zenben keresett megvilágosodás természete, azt például Zhaozhou sokat emlegetett válasza is jelzi, hiszen egy érthető és világos kérdésre olyan gesztussal felel, amely látszólag teljesen más síkhoz kötődik, mint a szabatos kérdésfeltevés.  A zennek nyilván éppúgy sokféle értelmezése van, mint a kereszténységnek, de úgy tűnik, hogy egyvalamiben megegyeznek: a zen az ember szellemi világának, belső állapotának, önképének és ebből következően a látásmódjának, az érzékelésének olyan átalakítására törekszik, amely teljes fel- és megszabadulásnak tűnik az átélője számára. Miután a 12. század végén Japánban újra felerősödtek a Kínával ápolt kapcsolatok, és a szerzetes Eiszai jóvoltából kialakult a sajátosan japán zen, a megvilágosodás útja a következő három vonást öltötte (a zen hagyományát tapasztalatból is jól ismerő vallástörténész, Michael von Brück szerint): rendszeres filozófiai tanról lemondó közvetlen tapasztalat, a tanítványokkal szemben támasztott kíméletlen követelmények és a szigorú meditációs gyakorlat mögött rejlő emberi melegség. Egyrészt a gyakori és bőséges meditáció (az „ülés”, a zazen) végzésével, másrészt a legapróbb dolgokra is kiterjedő tudatos és éber cselekvés révén a zen tanítványok a váratlan és előre elképzelhetetlen megvilágosodásra készülnek, olyan spontán és szabad szellemiség kialakítására törekedve, amelynek forrása az a felismerés, hogy a látszat ellenére a valóságban nem a kettősség, nem a különbözőség, nem a dualitás az uralkodó, hanem valójában minden egy. A nem-kettősség felismerésének átélését a különböző iskolák vagy kizárólag a zazen révén tartják elérhetőnek, vagy paradox mondásokat (kóanokat) is felhasználnak az emberi szellemet fogságban tartó duális világlátás lebontásához.

A külső szemlélő számára persze az a kérdés a legégetőbb, hogy mi történik azzal, aki átéli a megvilágosodást. Nyugaton a kérdés már csak azért is eleven, mert mára szinte teljesen homályba veszett a megvilágosodás európai elmélete, az illuminatio tana, amelyet elsőként Ágoston dolgozott ki. Az igazságot minden másnál szenvedélyesebben kereső-kutató egyházatya szerint az emberi megismerés igazsága abból fakad, hogy az emberi szellem érintkezik egy változhatatlan valósággal, legbelső lényét elárasztja egy magasabb rendű fény, az a nem fizikai természetű világosság, amely révén mindenről ítéletet tud alkotni. Ágoston még a szellem fényének nevezhette Istent, amely révén mindent megismerünk, s még azt állíthatta, hogy az ember igazi tanítója az igazság isteni fénye, amely a szellembe beáradva lehetővé teszi, hogy az ember valóban látni kezdjen. Ezek az elgondolások ma már a keresztényeknek sem mondanak túl sokat. Arra viszont évtizedek óta sokan felkapják a fejüket, ha valaki felszabadultságról, a félelmek eltűnéséről, teljes világosságról, megingathatatlan bizonyosságról, a kételyek elpárolgásáról és a valóság egységének élményszerű felismeréséről, egyszóval megvilágosodásról beszél nekik.