Szilvay Gergely: Megtalálni a jó egyensúlyt

„Mindenkinek van mit fölajánlani másoknak, az igazi párbeszédben kölcsönös gazdagodás történik” – vallja Sajgó Szabolcs jezsuita, aki nemrég tért haza kanadai szolgálatából, és vette át a jezsuiták kulturálislelkiségi központjának, a budapesti Párbeszéd Házának vezetését. 

Milyen érzés újra visszatérni Kanadából?

2008-ban tulajdonképpen visszamentem tizennyolc év után Kanadába, mert erre volt szükség. 1982 és 1990 között ugyanis az Ontario-tó partján éltem, ott lettem jezsuita és kanadai állampolgár. Előtte Leuvenben, Belgiumban majd egy évig készültem imában – sok megfontolással – megválaszolni életem „hogyan tovább” kérdését. 2008-tól a torontói feladatkör, a Szent Erzsébet magyar plébánia vezetése új volt számomra, mint szinte minden feladat, amit felnőtt életemben eddig kaptam: havilap szerkesztése és kiadása, egyetemi kollégium szervezése és lelki vezetése, országos ifjúsági munka – a Szentjánosbogár Közösség szervezése, a Manréza, egy országos lelki és kulturális központ kialakítása és vezetése. Életemben sosem voltam korábban plébános, bár 1974-es pappá szentelésemtől 1981-ig öt plébánián teljesítettem szolgálatot. Érdekes volt tehát Torontóban visszatérni a direkt lelkipásztorkodásba, belezuhanni a plébániai felelősségbe. Most Magyarországra jöttem vissza, Budapestre, ahol születtem, mivel elöljáróm szerint most itt van rám szükség.

Hogyan hagyta ott a plébániát?

Nyugodtan, mert jó kezekbe került. Rigó Jenő, a szegedi Szent József templom volt igazgatója vette át. Sok minden elindult Torontóban tavasszal, a vezetés átadására gondolván, hogy könnyebb legyen az új plébános helyzete. Elindítottam egy egyházközségi zsinatot. Nem volt váratlan a döntés, hogy jöjjek haza, hisz már 2008-ban is csak öthat évről volt szó. Egy éve konkrétan tudtuk, mikor lesz a váltás. Sokfelé dolgoztam életemben, kialakult bennem a távozás kezelése, el tudok engedni munkákat, embereket, közösségeket úgy, hogy ugyanakkor őrzöm őket imáimban, szívemben. Feladatunk figyelni, mire van szüksége az embereknek, akiknek a szolgálatára küldenek. Ha azt keresem, hogy az előttem álló ember számára mi a következő lelki lépcsőfok és igyekszem segíteni az illetőt föllépni rá, olyan mindegy, hogy hol vagyok. Ez a káplánkori tapasztalatom segített a jezsuita „értelmi” engedelmesség megértésében és elfogadásában.

Mi a különbség egy kanadai és egy magyar plébánia között?

A magyarországi plébániák territoriális plébániák, a templom gyalog is könnyen megközelíthető. Az emigráció etnikai plébániáin hatalmasak a távolságok, gyalog szinte senki nem megy a templomba, húsz percet, fél órát autóznak, húsz, harminc vagy akár ötven kilométert is. Más helye van a templomnak a torontóiak agytérképén, mint az itthoniaknak. Emellett más kulturális közegben élnek. A Kárpát-medence különféle részeiről érkezők sokszínű magyar hagyományából és a helyi szokásokból kell kihozni otthonmeleg, megtartó közeget. Ez egy a fontosabb különbségek közül.

Végigjárta a Caminót, de egy kevésbé ismert, déli útvonalát. Miért azt választotta?

A Camino, Szent Jakab zarándokútja egész Európát behálózza. A hagyomány szerint Szent István már építtetett Santiago de Compostelában zarándokházat. Évekkel ezelőtt Burgosban találkoztam fiatalokkal, akik Tatabányáról indultak gyalog vagy három hónappal korábban. A középkor óta Budáról is van El Camino, ahogyan Itáliából, Svájcból, Németországból, Angliából is. Nagy Károly császár, járván a Caminót, példájával királyi követőket is vonzott. Régi római utakra épül sok Camino útvonal. Amin én mentem, az is ilyen volt. A kb. 175 kilométer hosszú Via Augustát – Cadiztól Sevilláig – két éve jelölték ki, nem találkoztam rajta egy zarándokkal sem. Tény, hogy a Caminót nemcsak vallásos okokból járják. Az említett tatabányai fiatalok sem voltak vallásosak, megkeresztelve sem voltak. Lelke mindenkinek van, és ez nem nyugodt, ha parlagon hagyják. Az egyik tatabányai a buddhizmusba botlott itthon, de egy idő után ez nem volt neki elég, keresett tovább. Ezért indult útnak. Vannak, akik jó bulinak tartva járják a Caminót. A déli utat azért választottam, mert azon kevesen járnak – az északin több százezren is mennek évente, a délin talán négy-öt ezren. Én szerettem volna egyedül menni. Vittem magammal sátrat, hogy a szállásokhoz se legyek kötve, csak az úthoz. Kevésszer vertem fel, mert jó volt az idő. Aludtam árokparton, fák alatt, csak úgy a földön, buszmegállók betonpadjain… Több mint ezer kilométert mentem. Orvosok előre osztották tanácsaikat az evésre vonatkozólag. Tény, hogy naponta általában csak egyszer ettem vagy egyszer sem. Viszont napi öt-hat liter vizet megittam.

Sajátos dolog, ha nem pár napig vagy két hétig, hanem hónapokig kiszakítjuk magunkat szokásaink megszokott világából, ha hónapokig igen redukált személyes tárgyi világban élünk, ha csak az van, ami egy húsz literes hátizsákban elfér. Így maradj tiszta, egyél, igyál, aludd ki magad… Másfajta énjét fedezi fel ilyenkor az ember: mindannyiunkban ott lakik a nomád. Én különösen papíroktól és könyvektől szabadulok nehezen. Ha eldobok valamit húsz év múlva, nem dobhatom-e el esetleg már most? Feltétlenül pusztuló tárgyakban szükséges őriznünk emlékeinket?

Ezután az útja a nepáli jezsuitákhoz vezetett. Mit tapasztalt meg ott?

Meg akartam ismerni a családomnak, a sokszínű jezsuita rendnek egy olyan oldalát, amilyet eddig még nem ismertem. Öt hétre mentem Nepálba, és nagyon örülök, hogy ezt megtettem. Valóban egy más arcát ismertem meg a jezsuita életnek. A Himalája egyik hegyvonulatában, a Mont Everesttől nyugatra a Ganesh Himalban, egy Tipling nevű tamang faluban él két indiai jezsuita szerzetes. Egy-két napot kell gyalogolni, több magas hágón átkelve, ha valaki el akar oda jutni. A háromszintes egyszerű kis bérelt épület a misszió. A földszinten pici konyha, étkező nyitott tűzhellyel, az emeleten ablaktalan kis kápolna, ahova külső létrán lehet följutni, onnan a harmadik szintre belső létra vezet, ott egyetlen kis szoba a két pap nappalija, hálója, könyvtára, raktára – mindene. Privát szféra abszolut semmi, szobájukba bármikor, bárki felmászik a létrán a legváltozatosabb okokból. Egyikük a padlóra költözött, ágyát átadva nekem, míg velük laktam. Éjszakára a szabadból a patkányok a házakba húzódnak és megesznek, szétrágnak, amit lehet. Első éjjel arra ébredtem, hogy tán a párnámon mászkáltak, annyira közel és hangosan voltak. Áram csak estétől reggelig van a faluban, ha van, az áramot az égők száma szerint átalányban fizetik. Egészségügyi ellátás igazán nincs, a jezsuiták látják el gyógyszerrel, kötszerrel, tanácsokkal az embereket. Tanít a két atya a környező falvak iskoláiban is, és persze ellátják lelkileg a keresztényeket. Aki kérdezi őket Jézusról, kereszténységről, annak válaszolnak. Magyarországon az elképzelhetetlen, hogyan élnek ők ott. És nem pár napot, amennyit én töltöttem velük, hanem számukra ez a mindennapi életet jelenti. Megváltozik a gondolkodásod, ha ott élsz, máshogy helyezed el magad a világban.

Vannak nepáli jezsuiták?

Az 56 jezsuita közt nincs igazán nepáli származású. Még vannak páran, akik Ázsián kívül születtek, például aki 1961-ben Amerikából ment oda. Lemondott amerikai állampolgárságáról, hogy megkapja a nepálit. Másikuk Kanadából érkezett, 1971 óta él ott, rajta keresztül jutottam el Nepálba. A legnagyobb nepáli rendi közösségben laktam Kathmanduban, tizennégy fogadalmazott fiatallal és tizenöt jelölttel, meg négy „formált” jezsuitával. Néhány tízezer katolikus van a 80 százalékban hindu, 20 százalékban buddhista, 29 milliós országban. Olyasmit tapasztaltam, amit máshol nem tapasztal meg az ember, még Indiában sem – sok jezsuita házat látogattam már Indiában, de ilyen egyszerűt nem láttam sehol. Külön ajándék volt, hogy eljuthattam Nepálba.

Itthon milyen feladatok, kihívások várnak önre a Párbeszéd Háza igazgatójaként?

Erről kérdezz meg egy fél év múlva! Most arról tudok beszélni, hogy mit tesz valaki, aki ismerkedik ezzel a feladatkörrel. Szóval ismerkedem a munkával, a rengeteg, itt otthonra talált közösséggel, csoporttal, a lehetőségekkel. A jezsuita provincia szolgálata, ez nem csak egy rendház, hanem valami több. Óriási intézményről van szó, ami igyekszik önfenntartó lenni. Ha azt csináljuk, amit kell, és a ház is ezt az üzenetet közvetíti, akkor biztosan rajta van Isten áldása, és a gazdasági problémák sem megoldhatatlanok – ez az általános tapasztalatom.

A ház neve sugallja a kapcsolatépítést az egyházon kívüliekkel is, amint ez a rend küldetésének is része. Mintha azonban a PH programjaira eléggé „belkatolikus” emberek járnának, ők tudnak róla, őket érdekli. Hogyan érheti el a Párbeszéd Háza a nem katolikusokat, majdnem katolikusokat, volt katolikusokat, keresőket is?

Nagyon sok ember jár a Párbeszéd Házába, olyan is, aki úgy gondolja, hogy megtalálta, amit keresett, olyan is, aki hívőként keres tovább vagy növekedni akar, vagy aki nem keres és nem talál. A programok igen sokszínűek. Akármilyen kulturális, tudományos, vallásos előadás, konferencia, műhelymunka történik a Házban, nemcsak ismeretterjesztésről, egyirányú tanításról van szó. Mindenkinek van mit fölajánlani másoknak, az igazi párbeszédben kölcsönös gazdagodás történik. A fő problémánk nem az, hogy jönnek-e az emberek, hanem hogy van-e, aki fogadja őket. Ahhoz képest, hogy milyen lehetőségek vannak, kevesen vagyunk és túl sok a más dolgunk ahhoz képest, amennyire szükség lenne itt ránk. De hát a más kötelezettségeink is fontos és jó dolgok. Így nehéz erőforrásokat átcsoportosítani és megtalálni a jó egyensúlyt. Most azzal, hogy itt vagyok, eggyel többen vagyunk, és ennyivel növekedtek a lehetőségek is. Ha csak gyóntatnék és lelki beszélgetésekre fogadnám az embereket, akkor is elfoglalt lehetnék egész nap.