Marton Árpád: Bronzba öntött magányok

„Amikor elkészülnek, a dolgok kicsit meg is halnak”– vallja Balogh Sándor szobrászművész, aki a női testet formázza magukba zárkózó, magányos alakokba.

„Anima mea in dolore est” – hömpölyög a latin gyászima bennem, amióta Balogh Sándor szobrai körül bolyongtam a szegedi múzeum kupolacsarnokában. Panteonjában a nő, a lélek, a szépség, a születés és az elmúlás komor és méltóságteljes szertartásának. Anima tudvalevőleg lélek, nőnemben a férfilélek mélyében megbúvó női aspektus. Ha Balogh Sándor nőfiguráit olvassuk animaként, mellbe vág, összerándít bennünket a nőalakok sokaságában föltárulkozó védtelenség, kín. Aki ilyen nőalakokkal népesíti be világát, az igazán tudja, mi a szenvedés. E bronzba öntött, márványba és fába faragott animák majd mindegyike a lét kínjának rándulásában feszíti szét az anyag határosságát, arcukat, akár a Léthébe, merítik hajzuhataguk feledésfolyamába, vonaglón és reménytelenül feszülnek a matéria-máter arctalanságába oldódni, míg sudár idomaik, mesterien megmunkált felületeik finom részletszépségei újabb tragikus vonást adnak e végtelenül drámai művészethez…

A szépség a te szobrászatodban megfosztatik attól, hogy merőben tetszetős legyen. Igazsággá válik. Dolga-e vajon a művészetnek, hogy „szépséget” ábrázoljon?

Nem dolga, hogy a hétköznapi értelemben vett szépséget ábrázolja. Ami nem is fed le semmit. Minden dolog úgy szép, ahogy van. Mit adhat hozzá ehhez az én szépségeszményem? Én a szépség mellett küzdést, súrlódásokat, mérlegeléseket, önépítéseket és önmegismeréseket hordozó formákat próbálok megjeleníteni. Minden alkotásban elsősorban az alkotó van jelen. Az én nőalakjaimban a férfi csúnyasága. Saját magamból ásom ki, amit összegyűjtöttem az évtizedek során, és mivel úgy gondolom, hogy elég nagy részét ismerem a megismerhetetlennek, ami állandó kíváncsisággal és rácsodálkozással tölt el, megpróbálom megmutatni egy olyan szeletét, ami jelen lehetőségeim közt, az idő jelen síkján lehetséges. Így tehát, noha a művészetben legfontosabb a forma, azt bizonyos értelemben mégiscsak alárendelem a kifejezés szándékának. Ezért mutatkozik meg az én élményeim tükrében másként a nő, mint olyan.

Úgy értsem: a láthatóban eszerint valami láthatatlan nyilvánul meg, az ábrázoló művészet pedig paradoxon?

Elengedhetetlen, hogy az ember szembesüljön mindazzal, ami körülveszi! Mint ahogyan az is, hogy az ember magával hozza az elődök tanulságait vagy éppen a tudattalanban lévő tartalmakat. Mindezekből igyekszik kialakítani egy hiteles arcot.

Ha önarcképedként tekintek a nőalakjaidra, vívódó, küszködő, az élet szépségeit a fájdalom képében átélő emberrel találom szemben magam.

Tudom, hogy megvan az ajtó. Megvan a zár. És nem találom hozzá a kulcsot. Tapogatózom. Ez a tapogatózás pedig felfokozott keresés, felfokozott régészet. A legmélyebbre kell ásnom önmagamban, hogy fogódzót találjak ebben a látszólag rendben lévő világban. Érzem, hogy itt sokkal többről van szó. Az pedig nem zászlót lengető vidámság.

Ha a legmélyebbre ásunk önmagunkban, a lét és nemlét kérdésével találkozunk. Találtál már választ?

Ez végtelen folyamat. Ha az egyik pillanatban azt gondolom, az egésznek semmi értelme, a következőben úgy érzem: csinálni kell. Miközben valamiképp „kimaradunk” a saját létezésünkből! Az ember a legkevésbé tudja átélni a pillanatot, hisz azzal foglalkozik, hogy összegyűjtse. Ha viszont nem figyel oda, legföljebb emlék lesz a pillanat. A lehetősége sincs meg, hogy „akkor és ott” „jelen legyünk”.

A filozófia egyik alapvető apóriája a léttel telített idő és az idővel fölmorzsolódó lét problematikája. A szobor konkrét és közel múlhatatlan…

Ha a nagy rendező, az Isten nem ad valamit útravalónak, úgysem lesz az egészből semmi. Ha ad, úgy a nehézségek ellenére is könnyű a dolgunk. Bizonyos dolgok maguktól működnek. Az pedig, amire az ember nem kap választ, valamiféle szent teher. Mint az atmoszféranyomás. Nélküle nem működnénk. Sosem szerettem az olyasféle nagy szavakat, mint „küldetés”. De örülök, ha eszköz lehetek. Ha megcsinálhatok valamit, aminek létre kell jönnie.

Melyik az alapvető művészi motiváció: hogy formát adj, vagy hogy közölj? Netán az, hogy önmagaddal közölj valamit?

Nagy a varázsa, hogy a szobrász anyaggal dolgozik. Ez egyfajta párbeszéd. Együttlét. Ezért is tartom képtelenségnek, hogy a legtöbb szobrász először gipszbe mintáz. Ha ez a „szamárvezető” jól sikerült, abba már belement a lelke. Mire átfaragja kőbe, abban már nem lesz semmi. Ha nem kerülök viszonyba az anyaggal, létrejöhet egy forma, de épp a legfontosabb tényező kimarad. A szobornak nem lesz lelke. A kőnek „lelke van”. Benne van, mondjuk, egy kétmillió évvel ezelőtti napsugár. Ezért mindent úgy csinálok, hogy minél közelebb legyenek hozzá az ujjbegyeim. Smirglivel, csiszolókővel. A fizikai közelségtől átmennek valahogy a dolgok a kőbe. De ennek az egész folyamatnak a legfontosabb részéről nem tudok semmit. Amikor elkap ez a dolog. Olyankor nem tudok semmiről semmit. Hogy ennek van valamiféle lenyomata? Amikor elkészülnek, számomra a dolgok kicsit meg is halnak.

Mély szimbolizmusa van annak, hogy többnyire talált, itt-ott összeszedett, félredobott köveket faragsz. Mintha fölszabadítanád a lelket ezekből a töredékekből.

Már az egymásra találás is varázsszerű. Találkoztunk. Valamit kezdenünk kell egymással.

Nőalakjaid többsége ruhátlan, bűnbeesés előtti ártatlanság hordozója. Óriási tévedés, ha valaki aktoknak nevezi őket.

A valóságbeli nő sokkal töményebben hordozza magában az erotikát. Szobor esetében ez sosem merült föl bennem. Sokkal inkább foglalkoztatnak a nőiség kevésbé nyilvánvaló oldalai. Az emberek nagy része erről mit sem tud. Éppúgy, ahogyan semmit sem tudnak egymásról, a kapcsolataikról, önmagukról sem.

A te nőalakjaid sokkal többet tudnak önmagukról, mint az átlagember. A tiszta szépség mellett iszonyú kín, lelkifurdalás, bánat és önmarcangolás rí le róluk. Nincs arcuk… Mintha ki akarnának szakadni az egyszeri létből. Épp emiatt döbbent meg, valahányszor a szecesszióval rokonítják őket.

Talán mert nem úgy alkalmazom a drapériát, mint a legtöbb szobrász. Vonalasabban. Indásabban. Ez lehet az összehasonlítás alapja. De ezek az indák megfeszülések. Nálam a drapériából köldökzsinór lesz, máskor kötelek. Kötelékek. Ahogyan a hosszú haj sem csupán ékesség. Inkább sátor. Ami elrejthet. Hisz a nő, zseniális lelkével és gondolkodásával rendkívül védtelen. Nem tanulta meg, hogy pajzsot kell hordania. A nő kezét elengedték. Magára maradt. Ki van éhezve az odafigyelésre.

A szobraid nem azt sugallják, hogy védelmet kérnek, hanem hogy már nem kaphatnak védelmet.

Mivel nem is látom esélyét, hogy ez a dolog helyreálljon. Valami váltásnak kell bekövetkeznie.

No de hiszel ebben?

Totálisan. De a jelen létformában ezt tudom megmutatni. Ám a kínlódás nem csak teher. Ez a polaritás talán kell is, hogy ne omoljon össze az építményem. Minden látszat ellenére derűsen látom a világot, mert annyi szépség is van benne. Ha az ember beavatkozását nem számítjuk, szinte csak csoda van. Ez már-már a paradicsom. Miközben tudom, hogy ezek még csak a tanulóévek.

Úgy értsem ezt, hogy egyéni létünk csupán egy-egy stáció az ember emberré válásának hatalmas folyamatában?

Igen.

A művészet sokak szerint nem képes újat fölmutatni a görög szépségeszmény óta. A szobraid egyik rokonszenves vonása, hogy nem is akarnak mindenáron újat mutatni. Nem kínálnak magyarázatot. Nem akarnak továbblépni. Hiszel egyáltalán a fejlődésben?

Az ember a maga arcát keresi a kifejezésben. Amint a régiek is erre törekedtek. A fejlődést nem tudom definiálni. A fejlődés az emberi évek mértékével nem érzékeltethető. De hiszem, hogy minden cselekedetünkkel azon vagyunk, hogy az ember valamivel továbblépjen. Ha egyetlen szobrot csinálnék meg százszor, akkor is mind más lenne. Hisz minden egy és oszthatatlan. Hogy van-e fejlődési folyamatuk, nem tudom.

Legdrámaiabbak az emberpárt ábrázoló plasztikáid. Bronzaidban a kapcsolatok éppolyan tragikusak, mint a magány.

Vagy tragikusak, vagy nem. Ez megint nehezen tetten érhető. Hisz az ember egyként születik. Valahol mindig egyedül van. Legfontosabb dolgait mindenki önmagában rendezi. Még a szeretés is annyira benső, magánügy. Képtelenség megbeszélni. Állandó vívódás, hogy az ember jóval kevesebbet tud kimutatni, mint amennyit lehetne. És az idő nagy részét mégiscsak a fájások töltik ki. Az igazi nagy pillanatok egy-két percet ha kiadnak az egész emberöltő alatt. Ha együtt vagyunk, akkor is külön világot alkotunk. A legfontosabb dolgokat képtelenek vagyunk átadni. Ez a szörnyű jelen létállapotunkban.

Rilke fogalmazza meg: „A fák, ugye, vannak; / a házak, melyekben laktunk, még állnak. Csak mi / sodródunk el mind mellett, kilehelt levegőként.”

 Nagyon sok dologgal voltam így. Az utolsó nyarunk otthon, falun. Mellettem játszott a két húgom. Tizennégy évesen, mintha távolból, rálátásból nézném, megéreztem, hogy most vagyunk utoljára így együtt. Szinte mindennel így vagyok. Képtelenség tetten érni a dolgokat. Ott is vagyunk, és mégsem vagyunk ott. Ott is lehetnénk, és minél jobban szeretnénk, annál kevésbé vagyunk ott. Hogy is van ez? Ugyanígy vagyok az alkotással is. A kéz elképesztően lassú az agyhoz képest. Ha egy-egy pillanatra úgy érzem is, valamit sikerült megfognom, hamar elfog az az érzés, hogy másként is lehetett volna. Egy kéztartáson, egy-egy milliméteren hetekig tépelődik az ember. Ritka az isteni sugallat.

 Elszakadás követ elszakadást. Ahelyett, hogy megérkezés követne megérkezést.

Tehetetlenek vagyunk, ami a nagy folyamatokat illeti. Ám ha módunk lenne beavatkozni, az esetleg káoszhoz vezetne…

A szobor épp a káosz elleni menedék, amely átment belőlünk valamit a stabilitásba?

Talán olyan lenyomat, amely látható, fogható, olvasható. Ha hiteles, közvetít valamit. Talán mankót adhat a következő lépésre.

Hisz az egzisztencializmus jótékonyan szépít: az egyénivé válás nem kilépés, sokkalta inkább kiszakadás. A születés: levethetetlen kín. Erre tanítanak Balogh Sándor egyén-előttibe kétségbeesetten vágyakozó lányaktjai, erre vigasztalan bűntudattól sebzett anyafigurái. Az „örök női” negatív apoteózisa ez a szobrászat, a szüntelen vajúdás könnytől áradó anti-evangéliuma. Ha túlélő gyermekeikért zokogó Niobéi egyszer-egyszer légiesen nyúlánk aktokba iramlanának, átpuhítva a körtefa, átmelengetve a márvány erezetét, torzólétük ott is afféle pallos az éden kapujában. Másutt valószerűtlen vergődésük, groteszk gesztusaik ütnek szíven a megformálás könnyedségétől fölerősítetten. Balogh Sándor „de profundisának” párját talán csak Rodin Pokol-kapuján láttuk ily lemeztelenítő pőrén. Monumentális, tömbszerű kisplasztikáinak egynémelyike – kivételesen – emberpár képében formázza a lét teljes kiúttalanságát: a primitív totemek organikus formáit idéző kettős emitt idegenkedve vallatja egyik a másikát, a társba-oldódás ígérete nélkül, amott akár Pompeji lávába fagyott boldogtalanjai, csakhogy ezúttal a tekintetet is látnunk kell. Irtózat vonaglik abban a küszködésébe merevült, egymásnak kárhoztatott párosban, irtózat szemez azon a női arcon. A művész önarcképét reneszánsz előképekre rezonáló, mesteri grafikák keretezik, Michelangelo apokalipszisalakjait idéző, könyörtelen erővel. Lám: ide érkeztünk a görög szépségeszménytől. A rémület, az illúzióvesztés világába. Ez a legvégső hellénizmus. A kiúttalanság totemeit formázzuk az egymáséba gabalyodó, vergődő tagjainkkal. Elemi erejű művészet ez, mentes minden szépelgéstől. Megszenvedett igazsága hátratántorít.