Kipke Ágnes: „Imám: A madarak”

Thomas Merton (1915–1968) kontemplatív lelkiséget hirdető írásai (pl. A szemlélődés magvai, 1949) többszázezres példányszámban kavarják föl a korabeli Amerika hívőinek és nem-hívőinek lelkét; érdeklődők, lelkigyakorlatozók és jelentkezők százait vonzzák a kolostorokba. Merton a 20. századi katolikus spiritualitás megkerülhetetlen szerzője lesz – szerzetesi cellájában.

[…] Így ébred a völgy. Hajnali negyed háromkor minden csöndes, kivéve a kolostort: szól a harang, kezdődik a zsolozsma. Kívül semmi nesz se hallatszik. […]

KÍVÜL SEMMI NESZ

Hiszen „igazi utunk az életben belül vezet”. (CS 306) Rejtélyes és váratlan mélységek fölött. A zajos és heves ifjúságból a trappista monostor fegyelmezett csöndjébe. A magányos írógépkopogásból a bestseller-írót ünneplő ovációba. És új, távoli, gong-szavú hallgatások elé. Csönd van. Csak a ventilátor surrog. „Hallom az óraketyegést. Odalenn a fűtőberendezés éppen abbahagyta a duruzsolást. Isten van jelen a szobában.” (CS 263)

Thomas Merton megtérésének történetét Hétlépcsős hegy (1948) című – nemegyszer Szent Ágoston Vallomásainak modern kistestvéreként emlegetett –, megrendítő önéletrajzi művében meséli el; hogy azután a Kentucky állambeli Getszemáni Miasszonyunk Apátságban hamarosan Lajos atya legyen belőle. S hogy azután termékeny élete során, több tucatnyi könyve borítóján, megint ez a levetett név köszönjön vissza újra. „Micsoda képtelenség, hogy az emberek úgy gondoljanak rám, mint akinek (…) van valamiféle mondanivalója. Ha erre gondolok, olyan rossz érzés fog el, hogy szeretnék azonnal megfürödni és ruhát váltani.” (CS 250) Pedig így gondolnak rá – s ebből a szerepből nem is tud már kimosakodni többé.

Későbbi műveiben a felelős keresztény értelmiségi pozíciójából fogalmazza meg a nyugati civilizáció kritikáját, elsősorban a megvalósítatlan szociális igazságosság és béke jegyében (pl. Egy bűnrészes szemlélő megjegyzéseiből, 1966). Hiszen a szemlélődő élet nem menekülés a világ gondjai elől; ellenkezőleg: távlat, ahonnan ráláthatunk emberségünk közös válságaira. „Nincs veszélyesebb magány, mint azé az emberé, aki belevész a tömegbe, aki nem tudja, hogy egyedül van, s aki (ezért) a közösségben sem személyként funkcionál” (SZ 64): elnyeli a felelőtlenség formátlan tengere. A magányban megérlelt személyiségnek az egész világért kell felelnie.

Utolsó műveiben, a keresztény kontempláció útjait kutatva, Merton egyre mélyebb meggyőződéssel hirdeti, hogy a racionalizált nyugati vallásosságot a keleti filozófiák segíthetnék visszatalálni szemlélődő gyökereihez. A buddhizmussal folytatott intenzív párbeszédét (pl. A zen és a falánk madarak: Esszék és párbeszéd D. T. Suzukival, 1968), egyre erősödő keleti vonzalmait azonban sokan távolságtartással, ellenérzéssel fogadják. Amikor 1968 őszén engedélyt kap, hogy – két konferencia meghívott előadójaként s a helyi trappista közösségek lelkiségi megújulásának tanácsadójaként – Ázsiába utazzon, mintha maga sem tudná pontosan, mi is vár rá. Bizonytalan időre hagyja el Európát; „még mindig nyílt kérdésnek látom saját életemet és jövőmet”. (CS 308)

[…] Az ébredő madarak első füttyei jelzik a még fénytelen hajnali ég „érintetlen pontját”. Az áhítat és a kifejezhetetlen ártatlanság pillanata ez, amikor az Atya tökéletes csöndben kinyitja a szemét. A madarak szólni kezdenek. […]

SZÓLNI; CSÖNDBEN

Naplóinak tanúsága szerint időről időre képtelen szégyen gyötri minden leírt szó miatt; az Igéről csak dadogni lehet. „Maga Isten is fogalmi látszatvalóság lett annak a nyelvnek senkiföldjén, amely már nem tud egyesíteni bennünket a valósággal” (CS 459) – a nyelvválság modern tapasztalata a prédikátor hiábavalóság-élményével találkozik itt. „A nyelv problémája a bűnhöz kapcsolódik. A csend problémája pedig a szeretethez.” (CS 273) Minden vallomás megfeszülés, Bábel és Pünkösd titka közt.

A termékeny és népszerű író elöljáróival kerül szembe, mert lelke mélyén a karthauziak némasága kísérti. De maradnia kell; marad. Sőt: feladatul kapja, hogy írjon. Szavak csörgésére váltja hát az áhított, tiszta kontemplációt. „Talán végül is ez az én utam a magány felé” (CS 260): „Ha jobban belemerülnék Isten jelenlétébe, jobb íróvá lennék – és sokkal kevesebbet írnék.” (CS 262)

[…] Mozdulatuk azt kérdezi, itt van-e az ideje, hogy életre keljenek. Az Atya igennel válaszol. Erre egyik a másik után fölébred, és madárrá válik. Madárként jelentkeznek, dalukkal. Aztán hirtelen igazi önmagukká válnak, s fölröppennek. […]

IGAZI ÖNMAGUNKKÁ

„Ha meg akarjuk találni Istent lelkünk mélyén, akkor kívül kell hagynunk minden mást – saját magunkat is.” (CS 224) Arcunkat és nevünket, minden attribútumunkat. Hi szen „semmi sincs a dolgok alatt, amelyeket magam köré gyűjtöttem. Üres vagyok, gyönyöreim és nagyravágyásom építményének nincsen alapja. Tárgyiasultam bennük. De éppen esetlegességüknél fogva mind pusztulásra vannak ítélve. És ha elmúlnak, semmi sem marad majd magamból” (SZ 47), csak a saját meztelenségem és elhagyatottságom. Egyetlen tulajdonom: igazi önmagam.

„Az ember abban a pillanatban magányossá válik – bármilyenek legyenek is a külső körülményei –, mihelyt ráébred saját, elidegeníthetetlen magányára, és megsejti azt, hogy mindig is magányos marad. E pillanattól kezdve tudatára ébred mindeddig lappangó magányának. Tényleges magányunk azonban észrevéteti velünk a »tökéletes magány« megvalósulatlan, s talán sohase megvalósítható lehetőségét.” (CS 457)

Ez a magány kiszolgáltatottságra és félelemre nyílik; mégsem tragikus. Űr, amely arra sóvárog, hogy egyedül Isten töltse be. Út, amelyen elindulhatunk, hogy megtaláljuk Őt. „Ott egyedül Vele érintkezünk, szavak, logikus gondolatok nélkül, egész lényünk csöndjében.” (CS 174) Hiszen „Isten beszéde: a csönd. Az ő szava: a magány.” (CS 270)

[…] A nap legcsodálatosabb pillanata ez, amikor a természet a maga ártatlanságában engedélyt kér arra, hogy újra „legyen”, mint a teremtés első hajnalán. […]

„LEGYEN”

„Virágok és fák, dombok és folyók, földek, nyájak és madarak, könyvek és versek, és ti emberek mindnyájan, elmondhatatlanul egyedül vagyok köztetek. […] Megpróbálok hozzátok nyúlni szívem mélyének izzó tüzével, de ez az érintés meggyaláz titeket is, önmagamat is, s zavarodottan és kiszolgáltatottan magamra maradok, körülvéve mindazzal a szépséggel, amely sohasem lehet az enyém. Ez a szomorúság azonban kimondhatatlan tiszteletet ébreszt bennem a teremtett dolgok szentsége iránt, mivel tiszták és tökéletesek: Istenhez tartoznak, és az Ő szépségét tükrözik. Ő tükröződik mindenben, mint a napsugár a tiszta vízben: de ha meg akarom inni a vízben csillogó fényt, csak eltorzítom a tükröt.” (CS 261) A magány az egyetlen esélyünk méltó módon kerülni kapcsolatba a világgal: lemondani birtoklásának vágyáról; engedni, hogy tőlünk függetlenül, nélkülünk, önmagában s önmagáért legyen az, ami.

A magány az emberré váláshoz szükséges távlat; a bennünk lévő érzékenység, tisztaság kifejlesztésének, a lelki energia fölfakasztásának tere. „A képzelet, az emlékezet, az akarat teljes magányossága. Szeretetem mindenki iránt egyforma, semleges és tiszta. Senkit sem zárhatok ki belőle. Legyek egyszerű és szabad, mint az égbolt, mert mindenkit szeretek és nem birtokol senki, nem tart magánál, nem köt le.” (CS 264) Ha az ember nem akar birtokolni, ha nem vágyódik a világra, nem kell többé félnie attól, hogy szereti. Szeretete nem rabság lesz, hanem szabadság és egység: „Minden keresztény egyszerre magányos, de ugyanakkor megjelenik benne az egész Egyház is: mindnyájan tagjai vagyunk egymásnak. Föl kell ismernünk azt a titkot, hogy a te szíved az én remeteségem, és hogy csak úgy juthatok el a pusztába, ha magamra veszem a terhedet, és neked hagyom a magamét.” (CS 275) – „A szeretet maga a magány.” (CS 173)

[…] Ezen az édes és sötét ponton halmozódik föl és nyilvánul meg minden bölcsesség. Az ember bölcsessége azonban nem jut el ide, mert mi egyeduralkodóvá lettünk, és nem kérünk engedélyt senkitől. Rettenthetetlenül és elszántan nézünk reggeleink elé. Tudjuk az időt és diktáljuk a feltételeket: óránk azt bizonyítja, hogy nekünk kezdettől fogva igazunk van. Tudjuk, mennyi az idő. Ismerjük a rejtett belső törvényeinket. Előre megmondjuk, milyen napnak kell jönnie. S ha szükséges, intézkedünk, hogy megfeleljen kívánságainknak. […]

 MEGNYILVÁNUL

Istennek nincs könnyű dolga, ha törvényeink, kívánságaink, sürgő-forgó intézkedéseink közepette mégis megpróbál szóba állni velünk… „Nagyobb vigasztalás rejlik a csönd méhében, mintha felelne a kérdésre. Az örökkévalóság itt van a jelenben. […] Veled nem lehet másképpen beszélni, csak úgy, hogy kiválasztasz egy hegyet, körülveszed felhőkkel és szavaidat tűzzel vésed bele Mózes elméjébe.” (CS 291)

S ez a Getszemániban megálmodott hegy toppan egyszer csak elébe, ázsiai útja utolsó napjaiban, immár kikerülhetetlenül. „Ma reggel befejeződött a vitám a heggyel. Nem mintha valami különleges szerelmi história volna... de hogyan is vonzhat annyira egy hegy? Gyönyörű, ragyogóan tiszta a reggeli napban – s éppen odalátszik házikóm ablakából. Van egy másik oldala is a Kanchenjungának és minden hegynek – az az oldala, amelyet sohasem fényképeznek s mutogatnak levelezőlapokon. Pedig egyedül ezt az oldalt érdemes megcsodálni. […] A Kanchenjunga ma délután. A reggeli felhők szétfoszlottak, és a hegy, az égnek tornyosuló hatalmas csúcsok hónak és ködnek hatalmas, méltóságteljes, lassú, csöndes táncába kezdenek: hó és köd, fény és árnyék, fölszín és mélység, jeges lukakból felgyűrűző felhőtornyok, sejtelmes sziklák kéklő ormai, kitetsző, majd eltűnő csúcsok, miközben a Kanchenjunga teteje folyamatosan látható marad: állandó fejedelme az egész lassú színjátéknak, így tartott órákon át, hatalmasan és szépségesen. […] Ó, varázslatos Hegy Anya! Ellentétek egységes palotája! Változandóságnak és türelemnek, szilárdságnak és nemlétnek, létnek és bölcsességnek palotája. A létnek és nemlétnek hatalmas egysége, ígéret arra, hogy nem csap be senkit, aki maga nem akar becsapódni. A hegy teljes szépségét mindaddig nem lehet látni, amíg magad is belé nem egyezel a lehetetlen paradoxonba: van is, nincs is. Amikor már semmit sem kell mondani róla, akkor kitisztul a gondolatok füstje, és a hegy láthatóvá válik. Ez a Kanchenjunga tanúságtétele. Az apátlan öreg Melkizedek tanúságtétele. Az örök és az áldozatok előtti idő tanúsága. A törvény nélküli tanúságtétel. Az új szövetség. A kör bezárul! A nap keleten nyugszik le!” (CS 311–313)

[…] A madarak nem az időt jelzik, hanem ezt az érintetlen pontot sötétség és világosság, nemlét és lét között. Ha tapasztalt vagy, megtudod az időt ébredésükből. De ez a te ostobaságod, nem az övék. Még nagyobb ostobaság, ha azt gondolod, hogy valami hasznosat tesznek – például jelzik, hogy négy óra van. […]

NAGYOBB OSTOBASÁG, HA AZT GONDOLOD, VALAMI

Thomas Merton 1968. december 10-én, néhány héttel a Kanchenjungával folytatott eksztatikus párbeszéde után, s napra pontosan a Getszemániba való belépésének huszonhetedik évfordulóján, váratlan és zavarba ejtő baleset áldozata lesz. A bangkoki szálló zárlatos ventilátorának áramütése okozza halálát, mély égési sebeket hagyva a testén. Talán. Más értelmezések szerint előbb szívrohamot kap, azért is ránthatja magára estében a szerkezetet.

Ázsiai útjára indulván azt jegyzi fel naplójába: mintha oly sok év hasztalan tépelődés után most lépne rá élete igazi útjára.

Előző éjszakái egyikén álmában buddhista szerzetesruhában látja magát a Getszemániban.

„És most eltűnök” – délutáni sziesztája előtt állítólag ezekkel a szavakkal búcsúzik társaitól.

A fölsorolás folytatható: a tény-töredékek izgató önkényességgel rendezhetők egymáshoz és tetszőleges interpretációkhoz. De meglehet, hogy mindez tán mégis „az értelmezés hatályán kívül álló deus ex machina” (Kivándorlás…). Hogy nem feltétlenül szükséges mindent megérteni.

Hiszen ami a lényeg, az mindörökre, hatvan kötet után is megoszthatatlan és közölhetetlen. A szeretet nem tapintatlan; a könnyű megértés félrevezető bulvár-igény. „Ha szeretek valakit, akkor szeretni fogom azt is, ami őt személlyé teszi: titkait, rejtettségét, egyéniségének magányát, amelyet egyedül Isten járhat át és érthet meg.” (CS 168) Mi csak szemlélhetünk egy sorsot, szépséges, a magány titkába rejtett ellentmondásaival.

S megtanulhatjuk „Istentől, hogy a szorongások közepette is hogyan lehet félelem nélkül élni. […] Olyan csöndben kell élnünk, amely kibékíti egymással a bennünk található ellentéteket.” (CS 458)

[…] A kimondhatatlan titok ez: körülvesz minket a paradicsom, de mi nem értjük meg. Nyitva áll. A pallost elvették, de mi nem tudunk róla. Elmegyünk, ki-ki a maga dolgára, egyik a gazdaságba, másik az üzlete után. A lámpák kigyulladnak. Az órák tiktakolnak. A termosztátok működésbe lépnek. A kályhák fűtenek, a villanyborotvák búgnak. „Bölcsesség”, kiált a hajnali diakónus, de mi rá se hederítünk. (CS 300–301)

A KIMONDHATATLAN

Surrog a ventilátor. A szobában Isten van jelen. Amikor már semmit sem kell mondani róla.

FELHASZNÁLT IRODALOM:
• CS = Merton, Thomas : A csend szava. Válogatás műveiből. Budapest, 1983, Szent István Társulat.
• SZ = Merton, Thomas : A szemlélődés magvai. H. n., 2009, Ursus Libris.
• Clark, Anthony E.: Can You Trust Thomas Merton? Catholic Answers, http://www.catholic.com/magazine/articles/can-you-trust-thomasmerton, 2014. január 9.
• Kivándorlás… = Visky András: Kivándorlás a kereszténységből: Exercitia spiritualia. Korunk, 2003. július, http://epa. oszk.hu/00400/00458/00067/2003honap7cikk368.htm, 2014. január 3.