Előző cikk Következő cikk

Tornya Erika RSCJ: Jákob létráján

A kontempláció értelmezése Thomas Keating szerint

Hajlamosak vagyunk arra, hogy összehasonlítgassuk a különféle imamódokat és esetleg néhány imaformát tökéletesebbnek kiáltsunk ki a többinél. Ha a szemlélődő imáról, a kontemplációról hallunk, többféle gondolat is felmerülhet bennünk. Azt véljük, hogy az a tökéletes imamód, a lelki élet csúcsára jutott „mesterek” imája, a megvilágosodottaké. Esetleg aggódni kezdünk a szó hallatán, mert a szemlélődés akár veszélyes is lehet, a csöndben mindenféle ártó démonok juthatnak a lelkünkbe. Hol az igazság a keresztény kontemplációt illetően?

A SZEMÉLYES IMA „KÉTIRÁNYÚSÁGA”

Ahogy fejlődik a személyiségünk, képessé válunk egyre mélyebb, bensőségesebb kapcsolatba kerülni a környezetünkkel, társainkkal. Az idő múlásával sok tapasztalatot szerzünk a világról, magunkról és másokról, és ennek fényében egyre érettebben, differenciáltabban tudunk hozzáállni a minket körülvevő valósághoz. Ez a fejlődés természetesen érinti az Istenhez fűződő kapcsolatot is. Eltérő módon imádkozik egy kamasz és a nagymamája – ez teljesen természetes. Az imádkozó ember alaptapasztalatai közé tartoznak azok az időszakok, amikor szárazzá, nehézzé válik az ima. Isten jelenléte nem nyilvánvaló, zavaró gondolatok, kísértések kerülnek elő, esetleg csak gépiesen ismételgetjük az imák szövegeit, de figyelmünkkel egészen máshol járunk, folyton elkalandozunk. Ha ez az állapot tartóssá válik, sokan elhanyagolják az imaidőket, mivel értelmetlennek éreznek minden erőfeszítést. Az ima abbahagyása helyett érdemes új imaformát keresni, olyat, ami újra élővé teszi, megújítja az Istenhez fűződő kapcsolatot. Sokféle módon lehet imádkozni, és nagyon fontos szem előtt tartani azt, hogy az imákban nincs hierarchia, az imaformák nem fejlődnek lineárisan! Nincs tökéletes és még tökéletesebb ima. Minden ima jó, amivel Isten felé tudunk fordulni. Ha elkezdtünk egy új – talán divatos – imaformát, de nem segít abban, hogy kapcsolatot találjunk Istennel, nyugodtan térjünk vissza a régi, bevált módszerünkhöz. Ha a megszokott módon való ima kiüresedik, az annak a jele, hogy kereshetünk másféle imamódot: vagy olyat, amit már ismerünk és szeretünk, vagy tanulhatunk új imát. Az imaformák használata mindig „kétirányú”, nem kell mindig az újdonság felé haladni, mivel egyformán értékes minden pillanat, amivel Isten felé fordulunk. A változatos imaformák olyanok, mint Jákob létrája (Ter 28,12), mely a földről vezet az égbe és Isten angyalai fel- és lejártak rajta. A haladás tehát nem egyirányú. Az a lényeg, hogy a létrán maradjunk, vagyis az ima váljon életünk szerves részévé.

THOMAS KEATING

Jákob létrája a II. vatikáni zsinatot követően kiegészült egy rég elfeledett grádiccsal, a kontemplatív imádsággal. Egyházunkon belül párhuzamosan több személy, közösség talált rá az elmúlt évtizedekben a szemlélődő imádságra, köztük van az amerikai Thomas Keating ciszterci atya is, aki elismert modern spirituális tanító, az Odaadás Imájának (Centering Prayer) egyik kidolgozója. Thomas Keating 1944-ben, Rhode Islandban lépett be egy, a ciszterciek szigorúbb ágához tartozó monasztikus szerzetesrendbe. Elöljárói szolgálatot végzett a rend több közösségében. Nyugdíjba vonulása után, 1981-ben a coloradoi Snowmass-ban elindított egy lelkiségi központot, ahol tíz napos kurzusokon el lehet sajátítani a szemlélődő imádság alapjait. Az imamódot rendtársaival, William Meningerrel és Basil Penningtonnal együtt dolgozták ki, és nevezték el. 1984-ben megalapításra került a Contemplative Outreach, ami egy ökumenikus, spirituális hálózat abból a célból, hogy az érdeklődők elsajátítsák a keresztény hagyományból forrásozó szemlélődő imaformát.

A KATOLIKUS KONTEMPLÁCIÓ HAGYOMÁNYA

Keating atyáéknak két fő motivációjuk volt arra, hogy újra felfedezzék a szemlélődő imádságot. Egyrészt a zsinat tanítása arra buzdított, hogy az egyház térjen vissza a forrásaihoz. Az imádságot tekintve Keatingék úgy találták, hogy az első évszázadokban a kontempláció az egyházi imagyakorlat szerves része volt, melynek forrása a belső csend. A kereszténység első tizenöt évszázadát a kontempláció iránti elfogadás jellemezte. Az első keresztény évszázadokban az imádság laikusok és szerzetesek részére egyaránt javasolt imaformáját úgy hívták, hogy lectio divina, mely „isteni olvasást” jelent. Egy-egy szentírási szakasz többszöri meghallgatása által a belső figyelem egyre mélyebb szinten tud működni. A lectio divina segítségével három szinten is lehet imádkozni. A szent szöveg meghallgatását egy, a szavakon történő reflexió követi, ez a meditatio szakasza. Ezt követi az érzelmek bevonása az imába, az oratio, majd a legmélyebb szint a contemplatio, amikor az ember elnyugszik Isten jelenlétében. Ez a kezdetben egységes, egyre mélyülő imaforma talán a szisztematikus teológia megjelenésének hatására széttagozódott, és a kontempláció mint külön imaforma jelent meg. A 16. századra kialakult az a téves nézet, hogy a kontempláció, vagyis a szemlélődő imaforma csak keveseknek fenntartott rendkívüli, misztikus kegyelem és az átlagos ember számára nem lehetséges így imádkozni, sőt talán még veszélyes is. A másik ok, amiért előtérbe került a kontempláció, a társadalomból jött: a 60-as évek nyugati fiataljai, akik erős spirituális útkeresésben voltak, a kereszténységben nem leltek megfelelő imaformára, ezért a figyelmük Kelet felé fordult, és felfedezték a buddhista meditációs technikákat. Az Odaadás Imája a nyugati tradíció válasza, hiszen a katolikus egyháznál is létezik egy hasonló spirituális út, csak le kellett porolni.

EGYESÜLNI ISTENNEL

A módszer kidolgozásához A Tudatlanság Felhője (The Cloud of Unknowing), a szemlélődés belső útját leíró hatszáz éves angol könyvecske adta az alapot. Ezt elolvasva Keatingék arra a megállapításra jutottak, hogy ez a lelki út nemcsak a monasztikus szerzetesek kiváltsága lehet, hanem bármelyik keresztény imádkozhat így, aki komolyan vágyódik az Istennel való egyesülésre és hajlandó megfelelő imaidőket szánni erre a célra. Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János írásait is tanulmányozták, s ekkor lett világos, hogy a kontemplatív ima nem egyfajta miszticizmus, ahol minden imádkozó rendkívüli istenélményeket él át, hanem a tiszta hit ösvénye. Csak a gyümölcsei által fedezheti fel az ember Isten működését az életében. Keating atya definíciója szerint a kontemplatív imádság a belső átalakulás folyamata, mely az isteni egyesüléshez vezet. E folyamat során az ember valóságlátása változik meg, fokozatosan érzékenyebbé tesz bennünket Isten jelenlétének az érzékelésére, segít kapcsolódni és egzisztenciális választ adni erre a jelenlétre. Ehhez az átalakuláshoz nem erőfeszítés, hanem önátadás szükséges, belesimulás a csendbe. Az Odaadás Imája egy olyan imamódszer, ami előkészíti az imádkozót arra, hogy be tudja fogadni a szemlélődő ima ajándékait. Még nem szemlélődés, de ezzel a módszerrel elő lehet készíteni a szemlélődő imát.

AZ ODAADÁS IMÁJÁNAK MÓDSZERE

Az imát minden nap kétszer, ébredés után és vacsora előtt, 20-20 percig végezzük. Nagyon ajánlatos az ima előtt néhány percig olvasni a Szentírást, hiszen így a keresztény kontempláció visszakerül az eredeti kontextusába, a fentebb részletezett lectio divinaba, az isteni olvasásba. Ne szakítsuk szét a kontemplációt és a Biblia-olvasást. Az is segítség, ha van lelki kísérőnk vagy olyan keresztény kisközösségünk, akikkel megoszthatjuk imatapasztalatainkat. Az ima elején válasszunk egy szót vagy kifejezést, amely szimbóluma annak a szándékunknak, hogy elfogadjuk Isten bennünk való jelenlétét, tevékenységét. (Ilyen szavak lehetnek például: Isten, Jézus, Atya, Anya, Mária, ámen, szeretet, béke, hit, csend, nyugalom, bizalom.) Ez a szent szó. A szó nem a jelentése miatt szent, hanem azért a jelentőségért, amelyet szándékunk ad neki. Ezek után egy csöndes, nyugodt helyen egyenes gerinccel, de kényelmesen ülve, becsukott szemmel elhelyezkedünk, és gyengéden felidézzük magunkban a kiválasztott szent szót. Úgy ismételgessük, mintha egy pihét engednénk le egy párnára. Amikor észrevesszük, hogy elkalandozunk, erőltetés nélkül, gyöngéden térjünk vissza a kiválasztott szóhoz. A „gyengéden visszatérni” kifejezés a legminimálisabb tettet jelenti. Ez az egyetlen tevékenység, amit az Odaadó Ima alatt kezdeményezünk. Az Odaadó Imádság közben a kiválasztott szó elcsendesedhet vagy el is tűnhet. Az imádság végeztével maradjunk csöndben csukott szemmel néhány percig. Ez segít abban, hogy mindennapjaink részévé tegyük a csöndet. Természetesen nagy adag eltökéltség és kitartás kell az Odaadás Imájának a gyakorlásához. Előfordulhat, hogy nem minden ember számára megfelelő ez az imamód. Ha kitartó gyakorlás után nem csökkennek a testi fájdalmaink, figyelmünk csapongása, kalandozása nem csitul, az ima végén feszültebbek vagyunk, akkor lépjünk egyet Jákob létráján, és térjünk át más imaformára. Ha az ima végén békességet, nyugalmat tapasztalunk, akkor érdemes ezen az úton maradni, mivel rendszeres gyakorlással végbemegy a belső átalakulásunk, levetjük a hamis én-t, egyesülhetünk Istennel. Ez az egység átalakítja a valósághoz való hozzáállásunkat, és képesek leszünk a teremtett világ minden valóságában felfedezni Isten szépségét és békességét.