Szászi Balázs – Szásziné Fehérváry Anikó: Szeretlek tengeren innen és túl

aA szobában hideg van. Két ember ül egymás mellett. Jégcsapok lógnak mondatokon, a fagyott történetek talaján megugrik a forrás után kutató ásó. A magány reménytelensége állítja be a hőfokot.

A szobában csend van. Két ember ül egymás mellett. Kifejezhetetlen gondolatok, vágyak, érzések cikáznak, fut a belső mozi. Lejjebb kell csavarni a fűtést.

A szobában csend van, az ablak nyitva, gyengéd szellő mozgatja függönyt. Két ember ül egymás mellett öblös fotelben, a „most” legfrissebb szemével egymásra és magukra ismerve.

MAGÁNY ÉS EGYEDÜL-LÉT

Ha házasságban vagy kapcsolatban élünk, az nem biztosíték arra, hogy nem érezzük magányosnak magunkat. Ha egyedül vagyunk, nem jelenti okvetlenül, hogy magányosak vagyunk. Tisztáznunk kell, mit értünk magány és egyedül-lét közötti különbségen. A magányt, mint belső érzelmi megélést fogjuk a következőkben említeni, függetlenül attól, hogy fizikailag egyedül vagy társaságban vagyunk. A magány elszigetelt, szenvedéssel teli létezés. Vannak objektív elemei a magánynak, mint pl. a kedves távolléte, de legtöbbször egy szubjektív értékelés, amelyben a többiek elérhetetlenek, veszélyesek, elutasítóak, bántóak vagy ellenségesek, félreérthetnek, kitaszítanak, vagy esetleg el akarnak pusztítani. Nincs lehetőség megértetni magam, és tükröt kapni magamra. Egyedül-lét alatt pedig a pillanatnyi helyzetet, állapotot értjük, ahol nem a valakihez, vagy valamihez való kapcsolódás van fókuszban, hanem egyediségünk, önmagunk észlelése egy tevékenység által. Szenvedhetünk is ettől, és akár érezhetjük azt, hogy helyünk és feladatunk van, hogy teljes jogú tagjai, elválaszthatatlan részei vagyunk a világnak.

A MAGÁNY BIOLÓGIAI MEGHATÁROZOTTSÁGA

Csecsemőkutatások bizonyítják, hogy a csecsemő-ember, a megszületése utáni 8. másodpercben aktívan tesz azért, hogy kapcsolatba kerüljön, tehát nem passzív lény, aki idővel arra szocializálódik. A társulás szükséglete, a kötődés igénye, a kapcsolódás vágya: velünk született késztetés.

Az, hogy fáj az egyedül-lét, hogy a magányt fájdalmasnak éljük meg, nem pusztán a psziché játéka. Kísérletekben, MRI vizsgálatokkal azonosították az egyedüllét okozta impulzusokat az agyban. Azt tapasztalták, hogy ez egybeesik a fizikai behatásokkor aktiválódó agyi területtel. Az agy éppen úgy veszélynek érzékeli az egyedüllétet, mint egy felénk, belénk csapó baltát vagy kést.

Egy másik kutatás az emberi természet társas kötődésének igényét vizsgálva azt állapította meg, hogy a magányos ember – biológiai okból – megélt szubjektív egyedüllét/ veszélyérzet erőssé válásával, a környezetében lévő személyeket, dolgokat is ellenségként képes érzékelni, és ennek megfelelően reagál velük szemben, függetlenül azok valós viselkedésétől, tetteitől. Gondoljunk az erdőben egyedül bolyongó hősre, aki minden árnyékra odacsap!

A biológiai evolúció során agyunk nem csak a védekezés irányába fejlődött. Fejlődésére a társas együttlét egymásra utaltsága is erősen hatott. Így alakultak ki azon idegpályák, melyek a tudatosság, az akarat, célorientált és morális (közösségi együttélést szabályozó) gondolkodás központjai. Az érzelmi védekező rendszer negatív jelzéseivel szemben ezek erőforrásokra épülő, kölcsönös előnyök elnyerésére irányuló, morális lételvek szerinti működést, szerveződést preferálják.

Az elképzelések szerelemről, kapcsolatokról agyunk különböző területei szerint kétfélék lehetnek. Az agy azon része, mely a tudatosságra és a morálra épül, így szól: a fiú és a lány egymásba szeretnek, és tudatos döntéssel elfogadva a másikat, tökéletlenségük ellenére, boldog szövetségüket újra és újra megerősítve vállalják a kihívásokat, míg meg nem halnak.

Agyunknak az ösztönös védekezést működtető rétege arra indít, hogy olyasvalakit válasszunk, aki leginkább előhívja bennünk az otthonosság érzetet. Ez a zsigeri tudás az életképtelen csecsemő tapasztalatában gyökeredzik, aki rászorul gondozójára, életben maradása, biztonsága függ tőle. A csecsemő számára az édesanyja a legszebb és legkívánatosabb, legyen az szép vagy csúnya. A kapcsolati minták ugyanígy lesznek otthonosak, akár éltetők, akár bántalmazók. Mint ahogy az anya képének látványa megnyugtatja a gyermeket, az agyba ivódott kapcsolati minták látványa is tudattalanul vonzó. E forgatókönyv története így hangzik: a fiú és a lány egymásba szeretnek. A fiú felismeri a lányban (vagy fordítva) az anyai/apai mintát. Megpróbálja egészen kisajátítani a mintát mutató személyt. Ha sikerül, nyer egy rabszolgát, aki akár évtizedeken keresztül is kielégítheti gyermeki szükségleteit, de sohasem lesz igazi partnerré, társsá. Nem kezdődik el egy igazi felnőtt-felnőtt kapcsolat, még akkor sem, ha egyénileg vagy szülőként jól teljesítenek. A ki nem elégített vágy keserűséget okoz, növeli a szubjektív magány érzését, melyre vagy növekvő ellenségeskedés, vagy erősödő elkülönülés lesz a válasz.

Látszik, hogy a kapcsolatokban a magányérzetnek és az e körül található egyet nem értésnek sokféle magyarázata lehet. A kérdés az, hogy mit is tehetünk? Kivédhetetlenül determinál-e minket a biológiai örökség, vagy a korai életévek átélt tapasztalata? Lehetséges új programokat írni magunk számára? Milyen lépéseket tehetünk, hogy az akár biológiailag, akár szociálisan örökölt magányosságból a legemberibb szükségletünk felé, az együttműködés boldog állapota felé elmozdulhassunk? Mi határozza meg, hogy a csönd a feltöltődés tere vagy a beszippantó, megterhelő elmagányosodásé?

KÖZÖS HÁZ – SAJÁT SZOBA

Családterapeutaként van egy jó modellünk (Gallovich Erwin által meghonosított modell alapján): a jó család párkapcsolata hasonlít egy többszintes családi házra. A legfontosabb benne, hogy az egyes szintek/alrendszerek egymástól jól elkülönülnek. Lehetséges az átjárás, de világos, hogy éppen hol vagyunk. A jól működő kapcsolat háza így néz ki: a padláson mindkét félnek van SAJÁT, külön bejáratú szobája. Ezek olyan magánterek, ahová nem tilos behívni a másikat, de csak hívásra és kérésre van joga a másiknak belépni. Ez az igazi tere az építő egyedüllétnek. Ez azt is jelenti, hogy a nőnek és férfinak is lehetnek önálló/titkos terei is a másik előtt.

A padlás alatti emeleten a pár-szoba van. Az ÉN és a Te, a TE és az Én tere, ahol együtt élheti meg a pár a férfi és női szerepét, párkapcsolatát, a MI ketten-t. Ez a csak MI ketten szobája.

A földszint a SZÜLŐ-i szoba tere. Az új generáció az általunk használt képben jól elkülönülten a pincében kap külön-külön szobát. Érzékelhető, hogy a gyerekek a szülői minőséggel vannak közvetlen kapcsolatban, és csak messziről látnak rá a párkapcsolatra és az egyéni térre. Nincs is szükségük a fejlődéshez erre direktebb módon. Konkrétan nem lehetnek társak sem a férfi, sem a női magányosság enyhítésében.

A párkapcsolatban megélt magányban lévők kapcsolati házában vagy hiányoznak, vagy lakatlanok az egyes szintek, s ha minden szinten van is valaki, az én emeletemen éppen én egyedül, és mozdíthatatlanul vagyok.

A párkapcsolati ház-modellből szemléletesen látszik, hogy fontos szerepe van az egyedüllétnek. Ennek hiánya rendellenes működéshez vezet. Ez lehet egy folyamat eredménye, de lehet olyan alapműködés, vagy hiedelem, ami eleve tiltja az egyedüllét lehetőségét. Ha hiányzik az egyedüllét (padlásszoba), akkor a rossz működés következtében a többi szinten (ahol a kapcsolatok terének kéne lenni) igyekszünk ezt megteremteni ilyen mondatokkal: „Nem lehet semmi titkod!” „Nem lehet magánügyed, mert mi egyek vagyunk.” „Párként mindig mindent meg kell osztanunk.” Mikor tilossá válik a szabad, önálló „egyedül-lét”, a ház többi szintjén izgalmas bújócska kezdődik. Ha Te az emeleten vagy, akkor Én a földszinten. Ha Te lent, akkor Én fent. Ezekben az esetekben persze mind a két fél átéli, hogy „társtalan”, s a másikat okolja titkon vagy nyíltan.

Üres az emeleti szoba (Én-Te), amikor csak a magán és a szülői szerepeiket gyakorlók laknak együtt. Ilyenkor hiányzik a párkapcsolati tér, az intimitás, a közelség, a szexualitás, az eleven partnerkapcsolat, vagy csak a ritka, a kötelességet letudó jelenléte jellemzi. Az életet a pár a szülői szerepben, vagy a családon kívül, vagy pótszerekben keresi, így próbálják meg pótolni a párkapcsolati intimitás hiányát, vagy a kapcsolaton belül a hiányokat. Elégedetlenségüket gyakran a másik szülői szerepével, vagy hivatásával kapcsolatban fogalmazzák meg. Előkerülnek a nevelési, értékrendi különbségek. Mint az üres kagylóhéj, olyan az Én és Mi közt az űr: a pár már nem lakik itt, csak egyének és szülők. Ritkán találkozunk munkánk során olyan párral, akiknek rendben van a kapcsolati szintjük és mégis elégedetlenek lennének párjuk szülői teljesítményével, vagy a képviselt értékeivel.

TÁRSAS MAGÁNYUNK FELOLDÁSA

Mi vezet tehát a magányhoz? Ha az agy veszélyérzetet generáló sajátosságaira gondolunk, könnyen beláthatjuk, hogy a fokozatosan erősődő szubjektív magányérzet következtében a kapcsolat elején pozitív partnert is elkezdhetjük ellenségesnek érzékelni. Magány érzését idézheti elő, ha nem hallgatnak meg, még inkább nem értenek meg bennünket, így nem értékelnek bennünket. A meg nem értést fokozhatja, így magányhoz vezethet, ha más kulturális közegből választunk társat. De elég a nemek közötti különbség is, hogy külön nyelven beszéljünk. Íme, egy példa: a férfiak napi átlagos szóigénye 8-10 ezer szó, míg a nőké 30-40 ezer. Ha egy nő elmond sok szóval egy történetet, nem okvetlen cselekvésre akarja orientálni párját, inkább a megélt élmények közösségébe bevonni. A férfi, ha egy történetet hallgat, akkor annak tartalmára fókuszál, és a megoldandó feladatra összpontosít, s gyakran elveszti kapcsolatát a mesélővel. A megoldás kivitelezésének részletei kötik le figyelmét. Mindkét fél számára érthetetlen, ami ez után következik. A nő gyakran nem érti, miért menekül a meghallgatás elől a férfi, a férfi pedig nem érti, miért kell munka után azonnal valami új feladatba fognia. Szerelmesen persze azt hisszük, hogy mi mindig félszavakból meg fogjuk érteni egymást, és ha nem alakul ki a közös nyelv, idővel a fáradtságosnak tűnő szótározgatást könnyen elhagyjuk.

Mi az, ami ebben az idegenségben hidat ver? Meg kell tanulnunk olvasni saját érzelmeink jeleit. Fel kell térképeznünk gyors védekező sémáinkat, megérteni mikor segítenek, és mikor gátolnak. Tudatosítani, hogy mi jelenti azt a régmúlt otthonosságot, amit a másiktól követelünk még akkor is, amikor az akár elviselhetetlen hétköznapi közérzetet jelent. Ez a fajta egyre jobban feltárulkozó önismeret lehet képes arra, hogy saját magunk félelmein túllépve, megőrizzük társunk arcán a mosolyt.

Kapcsolati szinten az első lépés, hogy a felismert érzésekhez kapcsolódó igényeinket nyíltan kifejezzük. Megmondjuk mit szeretnénk, és nem várjuk, hogy a másik apró jelekből, vagy csodás képességei révén kitalálja azt. Erős kapcsolatokat romboló hiedelem, hogy akik igazán szeretik egymást, azok szavak nélkül is tudják, mi jó a másiknak. Jó, ha tudatosítjuk: ez nem így van! Sok fáradságos percet takarítunk meg, ha nem ezt a képességet fejlesztjük, vagy követeljük egymástól. Az igények nyílt kifejezése kérés útján lehetséges. Csak a kérésben születik meg az igazi szabadság, amire lehet nemet mondani büntetés és bűntudat nélkül.

HOVA FORDULJUNK SEGÍTSÉGÉRT?

Felvetődik a kérdés, hová fordulhatunk, ha kapcsolatunkban a leírt állapotot oly mértékűnek ítéljük, hogy ön és közös erőből nem tűnik megoldhatónak. Ha nincs személyes ismerősünk, az internethez fordulunk, mint fő információs forráshoz. A hívószavakra százával dob ki számunkra ismeretlen megnevezésekkel bíró segítőket – de melyik az igazi? A párkapcsolati tréner, life coach, ilyen-olyan ismeretlen módszer nevű terapeuta. Kit válasszunk közülük? A keresgéléshez két szempontot szeretnénk adni. Az első, hogy döntsük el: a párkapcsolati magányunk változtatását egyéni, azaz önismereti vagy párkapcsolati kérdésként szeretnénk megközelíteni. Ha önismeretünk javításával akarunk helyzetünkön változtatni, érdemes pszichológushoz fordulni, vagy önismereti csoportmódszerek után nézni. Ha párkapcsolati kérdésként indulunk a változás felé, akkor fontos, hogy rendszerszemléletben gondolkodó terapeutát keressünk. Ilyen szakembereket a Magyar Családterápiás Egyesület képez, s a kiképzett szakemberek családterapeuta címet viselnek. Az egyesület honlapján kereshetjük a hozzánk közel lévőket, illetve ellenőrizhetjük, hogy az általunk választott szakember rendelkezik-e a megfelelő képesítéssel.

A cikk írói: Szászi Balázs és felesége Szásziné Fehérváry Anikó családterapeuták, már tíz éve foglalkoznak párok és családok magánéleti válságaival a szegedi Remény Háza párkapcsolati műhelyükben.