Hojdák Annamária: Babamagány

Jean Liedloff amerikai szerző (1926–2011) egyetlen könyve, Az elveszett boldogság nyomában 1975-ben jelent meg először, és míg tőlünk nyugatra nevelési alapművé vált, Magyarországon furcsamód 2007-ben adták ki először. Nem csak gyereknevelési „tanácsadóként” hiánypótló; saját magunk – belső igényeink, kapcsolataink, hiányérzetünk – megértését is megkönnyítheti.

 FOLYTONOSSÁGOT KERESVE

A könyv eredeti címe (The Continuum Concept) alcím lett a magyar fordításban. Kontinuum-elv alatt Liedloff azt érti, hogy csecsemőként az ember ösztönösen elvárja azt a típusú gondoskodást, amelyben fajtársainak évezredeken keresztül részük volt. Állandóságra törekvő természetünk nem tud lépést tartani azokkal a radikális változásokkal, amelyeket tudatunk – a Föld nyugati féltekéjén – az utóbbi évszázadokban véghezvitt többek között a csecsemőgondozás területén.

Jean Liedloff két és fél évet töltött el dél-amerikai őserdei indiánok között, megfigyelve közösségi életüket és nevelési szokásaikat. Azt látta – és ez a mi őseinknél sem lehetett másként –, hogy a babákat kúszó korukig hordozzák: gyakorlatilag folyamatosan egy aktív személy – legtöbbször persze az anya – karjában (vagy hordozókendőben ráerősítve) vannak, miközben az mindennapi tevékenységeit végzi: főz, élelmet gyűjt, beszélget, mulatozik. A baba nem válik a család központi szereplőjévé; periférikus helyzetéből figyeli és kezdi utánozni az idősebbek cselekvéseit, miközben szükségletjelzései és kezdeményező gesztusai mindig válaszra találnak. (Liedloff az indiánoknál sosem látott büfiztetést vagy bukó babát, szerinte azért, mert ezek a kicsik a megfelelő szükséglet-kielégítés folytán sokkal lazább izomtónusúak, mint nyugati társaik.)

A baba autonómiája kiskorától sokkal erősebb, mint nálunk: az indiánoknál senkit se zavar, ha egy féléves gyerek nyitott tűzhely vagy másfél méter mély gödör mellett játszik, mivel – számunkra extrémnek tűnő mértékben – bíznak a babák ösztönös önvédelmi képességében. Liedloff először meghökkenve figyelte a dolgot, de azt tapasztalta, hogy a kicsik sosem szenvedtek balesetet a „merész” szülői hozzáállás miatt. Szerinte a magyarázat a babák erős szociális képességében rejlik: kiszámíthatóan reagálnak tudattalan elvárásainkra – így arra, hogy ne essenek bele a gödörbe, éppúgy, mint arra, hogy beleessenek! A túlféltett nyugati babák önveszélyeztetése szerinte annak köszönhető, hogy ilyennek feltételezzük őket; a jekána indiánoknál Liedloff karon ülő baba kezében is látott kést, mégsem sebezte meg vele sem magát, sem az őt hordozót.

BABAELÉT NYUGATON

Liedloff súlyos kritikával illeti a nyugati kultúrkör „újabb” nevelési elveit. Ezeket (joggal) tisztán a tudat termékeinek tartja, s hibaként rója fel, hogy semmibe vesszük ösztönös, helyes késztetéseinket. Egy jekána például – akár férfi, akár nő – nem képes természetes állapotnak tekinteni, ha egy baba sír. Az újszülöttet sírni hagyó nyugati anyák folyamatos disszonanciát élnek át – amit aztán sokszor pont azokon a területeken ellenpontoznak, ahol nem kellene: a babát mindenféle játékkal és „segédeszközzel” látják el, illetve a családi élet középpontjába helyezik, elhanyagolva saját társas- és cselekvési igényeiket – s mindeközben olyan magatartásformákat tulajdonítanak neki (hiszti, zsarolás) már újszülött korában, amikhez egyszerűen még éretlen pszichésen. Később az anya egész nap kergeti a mászó-totyogó kicsit („nehogy megsértse magát”), aki sok esetben már ekkor frusztrált minidiktátorként kínozza magával örökké elégedetlen anyját.

A babaként megkapott autonómiától az indián közösség később sem fosztja meg a gyereket. Engedik saját döntéseket hozni – miközben elvárásokat is támasztanak vele szemben, és feladatokat bíznak rá –, és nem érzik feljogosítva magukat, hogy bármilyen szinten birtokuknak tekintsék, ráerőltessék az akaratukat, vagy átvállalják tőle a felelősséget saját életéért. A nyugati anyák ezzel szemben folyamatosan harcolnak a gyerekkel annak (szerintük) jó döntéshozatala érdekében, és észre sem veszik, hogy megfosztják kezdeményezőkészségétől; így végül nem csak az anyák szenvednek a túlzott felelősségtől, de a gyerekek is attól, hogy gyengének és cselekvésképtelennek kell érezniük magukat.

Nyilván ezzel az attitűdkülönbséggel függ össze, hogy a jekánák között ismeretlen volt a dackorszak, illetve hogy Liedloff nem látott olyan gyereket, aki ne hajtotta volna végre a szülei által rábízott feladatokat. Szívesen és magától értetődően vettek részt a munkavégzésben, szüleik pedig bíztak bennük; négyéves kislányokra már rábíztak csecsemőket, és ők megfelelően gondoskodtak róluk.

BOLDOG VAGY FRUSZTRÁLT FELNŐTTKOR

A kontinuum-elvű nevelés (amelyet az indiánok is folytatnak) végső következménye az egyén életében, hogy létét a legkorábbtól fogva megerősítve érzi, hiszen minden szükséglete kielégítésre talál, miközben ingerdús környezet veszi körül, és folyamatosan biztonságban érezheti magát a magzatkorában megszokott testkontaktus folytatását jelentő hordozásban. „Minden szükségletemet kielégítik, tehát egyértelmű, hogy jó vagyok!” – ez a tapasztalat végigkíséri az egyén életét, utat nyitva a fejlődés további szakaszai felé. Liedloff először csodálkozott, hogy az indiánok csakugyan olyanok, mint az idilli „indiános filmekben”: kiegyensúlyozottak és elégedettek. Még részeg emberek esetében sem tapasztalt agressziót a közösség tagjai között, annál általánosabb volt a viccelődés és nevetés.

A szerző a nyugati nevelési elveknek tudja be, hogy a mi kultúránkban sokan sohasem képesek túllépni azon a kérdésen, hogy mi is az életük értelme, jók-e ők; létükre folyamatos megerősítést várnak a környezetüktől. Ennek fényében választanak párt (anyaszerű valakit, aki kielégíti énjük csecsemőrészének vágyait, vagy egy másik „csecsemőt”, akivel gügyörészni lehet), munkát (pl. egy anyaszerű intézmény karjai között), hobbit (pl. a golfot, ahol egyszerre élhetik meg a feleslegesség, a csak-lenni érzését és a felnőtt-én elvárta eredményességet).

Akár egész életünket az elveszett anya keresésével tölthetjük, miközben tudattalanul abba a hibába esünk, hogy sorsunkat a csecsemőkorban megélt tapasztalatok alapján alakítsuk – ha azok negatívak voltak, akkor negatív irányba, az önsorsrontás legkülönbözőbb fajtáival. Ilyen háttérrel aztán az anyaság hatalmas feladatként tornyosul az ember elé, és legrosszabb esetben saját – természetesen szeretetet igénylő – kisbabájától várja el és kényszeríti ki, hogy őt szeresse… Abszurd helyzet.

Liedloff azt írja, az utolsó civilizációs alapelv, amely megdőlt benne, hogy a boldogtalanság ugyanolyan természetes velejárója az életünknek, mint a boldogság; hogy vannak szükségszerűen keserves feladataink, amelyek alól nem bújhatunk ki. A szerző azt látta, hogy a jekánák jó pénzért sem vállalnak el olyan munkát, amelyet unalmasnak találnak, és a muszáj-feladatok elvégzéséhez is olyan körülményeket teremtenek, hogy azok élvezetessé váljanak. A bonyolult tetőfedő munkát például úgy végezték el, hogy meghívták magukhoz az összes ismerőst, és ki-ki kedve és teherbírása szerint vette ki a részét a munkából – anélkül, hogy bárki kritizálta volna.

A gyerekek munkára nevelése sem a kényszer jegyében zajlott; engedték őket részt venni a munkavégzésben, de nem dicsérték és nem rótták meg, ha segítettek vagy épp megunták, és továbbálltak. Összességében a jó közérzet és elégedettség jegyében tevékenykedtek, és még a kellemetlenségeket is úgy élték meg, hogy azok a legkevésbé tűnjenek fel kellemetlenként. Ami pedig szintén furcsa lehet nekünk: nem voltak versengő játékaik, üzletkötéskor pedig fontosabb volt nekik a harmónia megőrzése, mint a haszon.

AZ ELV HATÁRAI

Hiba lenne Liedloff művét nevelési receptkönyvnek tekinteni, hiszen lehetetlen egy az egyben a nyugati viszonyokra vetíteni a jekánák nevelési stílusát. Kevés anyának adatik meg, hogy nagyobb közösségben élje mindennapjait, más anyákkal együtt végezve a feladatait, míg gyereke hordozóban, vagy ha nagyobb, a többi gyerekkel játszva töltse el az időt… És van sajnos még egy szempont: egy nem kontinuum-elven nevelt anyának sokkal nehezebb, esetenként lehetetlen olyan fokú testkontaktust fenntartani a babájával, mint egy jekánának.

Ennek ellenére nem csak anyaként, de (lelki megtörtségünket tapasztaló) felnőttként is érdemes elgondolkozni Liedloff szempontjain. Keresztényként adja magát a gondolat, hogy a könyvet olvasva a megváltást úgy is értelmezzük, mint Jézus megszabadító gesztusát újra meg újra megfutott köreinkből, amelyeket az Anya utáni örök vágy generál.

Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában. A kontinuum-elv. Piliscsaba, 2013, Kétezeregy Kiadó.