Mihályi Anikó: Újrakezdeni a megtérést

Halmos Ábel bencés szerzetes, pap, középiskolai tanár, mentálhigiénés szakember. Bakonybéli plébános, a Szent Mauriciusz Monostor perjeleként szolgál. Szerzetesi hivatásáról, jeruzsálemi zarándoklatáról, a közösségben megélt tapasztalatairól, s a belső magányról kérdeztük.

A győri bencés gimnáziumban tanítottál szerzetesként matematikát, azután a budapesti Szent Szabina kápolnának és a hozzá tartozó tanulmányi háznak lettél az igazgatója, most pedig a bakonybéli Szent Mauriciusz Monostornak vagy perjele. Különböző helyszínek és feladatok, az elköteleződés ugyanaz. Hogyan alakítják ezek a szerepek szerzetességed arculatát?

Ha szabad, az időben még eggyel vagy kettővel visszalépnék, hiszen szerzetesi hivatásom már pannonhalmi növendékként, sőt még korábban, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákjaként is döntően formálódott. Azok a kérdések, amelyek mindmáig foglalkoztatnak, csírájában már kamaszként, a „Szent Hegyen” feltétettek nekem. Úgy hiszem, három olyan kérdés van, amely utamon végigkísér. Diákként, persze, még nem tudtam volna ezeket úgy szóvá tenni, mint ma. Az elsőt – Luther után – így fogalmaznám: „Hogyan találhatok rá az irgalmas Istenre?” A második így szól: hol van az a szellemi, lelki otthon, az a közösség, ahol keresztényként élhetek? A harmadik pedig így: mit kíván tőlem az Úr, hogyan hirdessem az Evangéliumot?

Kérdéseimre a válasz szerzetesi hivatásomban bontakozik. Irgalmas Istenre – ezt értettem meg –, a megtérés útján lelhetek. Szerzetessé lenni ezért nekem azt jelenti: elkezdeni, újrakezdeni a megtérést. E te kintetben mindegy, hogy hol vagyok, Pannonhalmán, Budapesten vagy Bakonybélben, a lényeg ugyanaz: újrakezdeni a megtérést. Novíciusként mélyen érintett Antiochiai Szent Ignác egy mondata, amelyet öreg püspökként, a halálra készülve írt le: „Most kezdek tanítvánnyá lenni.” (Róm V,3)

Szellemi, lelki otthonom a bencés közösség lett, amelybe 18 évesen léptem be. Hamarosan fölfedeztem, hogy a közösség nemcsak van, hanem folyamatosan születik is, nekünk kell építeni. Ez a közösség életre-hívás végigkísérte életem különböző helyszíneit: Győrött a bencés diákok közösségeit, a Szabina Kápolna ifjúsági és felnőtt közösségeit, Bakonybélben pedig a Monostor szerzetesközösségét és az oblátusok (Istennek felajánlott férfi bencés világi hívek) közösségeit. Így aztán az Evangélium hirdetése – jóllehet különböző szerepekben – valahogy mindig arról szól, amiről az élet: a megtérő útkereséséről, a közösség születéséről, és Isten mindig új lehetőséget teremtő irgalmáról.

A költözködésekkel egyre kisebb közösségekbe kerültél. Van-e érzékelhető különbség a kisebb, illetve a nagyobb közösség megtartó ereje között? Milyen napirendet éltek Bakonybélben?

1979-ben Pannonhalmán, ahová novíciusnak beléptem, kb. hetven szerzetes élt. Akkor még egy nagy rend tagjának éreztem magam, amely a diktatúra árnyékában is a keresztény hit bástyájának számított. A megszentelt falak és az ősi tradíció önmagukban is megtartó erőt jelentettek, de sokkal mélyebb és erősebb kötéssel kötöttek Pannonhalmához az „eleven kövek”, a bölcs és szent öregek, és a lelkes fiatal mesterek, akik a bencés hivatást plántálták belém.

Bakonybélben, 2014-ben öten élünk szerzetesként. Ez külső formáját tekintve egészen más, egy kis közösség. Nem érezhetjük magunkat nagynak, erősnek és jelentősnek sem. Viszont teljes mértékben egymásra vagyunk utalva: akkor van közös imádság, ha azon ott vagyunk, akkor ülhetünk le a közös asztalhoz, ha megterítjük, és a megélhetésben is akkor reménykedhetünk, ha azért együtt sokat fáradozunk. Bakonybéli létezésünk értelmét az a nagyszerű lehetőség adja, hogy „Isten házában, közösségben” élhetünk. Pár éve kidolgozott közösségi projektünknek éppen ezt a címet adtuk. Napirendünk a közös élet prioritásait juttatja érvényre. Első és kitüntetett helyen az imádságnak és a lectio divinának, azaz a Szentírás olvasásának kell állnia. Napjában négyszer gyűlünk össze hosszabb időre a templomban, hogy zsoltárokat énekelve, szent olvasmányokat hallgatva és termékeny csendben ünnepeljük a dicséret áldozatát.