Radóczy Jusztina: Árva anyák

Egy gyermek halála utáni gyász egy egész életen át tartó állapot. Az, hogy ki hogyan éli meg gyermeke elvesztését, sok mindentől függ. Van, aki magában hordozza a fájdalmát, míg másnak segítség, ha beszélhet róla. Tari Zsuzsanna 17 éves lányát vesztette el egy hosszú küzdelem után. Magánya, gyásza, azóta is feloldhatatlan. Bánata azonban mások felé fordította, így jöhetett létre Pécsett a Dóri-ház, az ország első hospice-háza, melyben a már nagybeteg gyermekek és szüleik méltó helyet kapnak ahhoz, hogy együtt lehessenek akkor, amikor arra a legnagyobb szükség van.

Meséljen egy kicsit arról, hogy Dóri milyen körülmények között született, milyen élmények érték érkezésekor?

Dórit már nagyon vártuk, talán kicsit jobban is az átlagnál, hiszen születését megelőzően én már elvesztettem egy magzatot. Rubeola járvány volt az óvodában, nálam pedig akkor derült ki, hogy babát várok, amikor elkaptam a betegséget. Ez a veszteség nagyon megviselt engem, olyannyira, hogy depressziós lettem. Amikor később Dórival várandós lettem, kimondhatatlanul boldog voltam. Nagyon szerettem a várandósság időszakát, fizikailag és lelkileg is megerősödtem.

Hogyan fejlődött kisgyermekkorában? Milyen volt óvodásnak, kisiskolásnak, mi volt a hobbija?

Dinamikusan fejlődő, mozgékony, egészséges gyermek volt. Mivel óvónő vagyok, adott volt a lehetőség, hogy ugyanabba az óvodába járjon, ahol én is dolgozom. Így valójában nem kellett elszakadnunk egymástól hároméves korában, ami akkor nagyon jó érzés volt, viszont az iskolába kerülést igen nehezen éltük meg mindketten. Nem igazán ment neki a beilleszkedés, ezért talán sosem tudott feloldódni az iskolában. Kisgyermekként szeretett táncolni, balettozni, később már inkább a kézműves dolgokat szerette. Talán ezt tőlem örökölte, hiszen én is szeretek selymet és üveget festeni, virágot kötni. Ő pedig gyöngyöt fűzött, gobelinezett. Így egymás munkáit csodálhattuk.