Timár Dalma: Boldogság-töredékeink

Egy jól elkapott pillanat egy egész életről tud mesélni. Czope Anna szerint ehhez az alkotónak szinte láthatatlanná kell válnia. HR asszisztensként és fotósként is ugyanaz érdekli őt: az egyedüli, kiszámíthatatlan, szeretetre vágyakozó ember.

mMár gyerekként fotóztam. Akkor még a húgommal azon versenyeztünk, hogy ki tudja a másikat a legtöbbször lefényképezni. Apukámtól a technikát, a kifejezés eszközét tanultam, anyukámtól pedig a látásmódot. Azt, hogy miként kell elveszni a részletekben. Egy idő után észrevettem, hogy azért fényképezek, mert szeretem kívülről megfigyelni az eseményeket. Ott is vagyok, meg nem is, de leginkább menekülök. Ez a távolodó nézőpont sokat hozzátett a mai képekhez, amelyeknél már máshogy vagyok kívülálló. Van egy fotóm parkban szaladgáló, galambokat kergető gyerekekről. Az egy abszolút külső megfigyelőből láttat, nem vonom bele magam, mégis élvezem, felszabadít a pillanat öröme.

A képeidről nyugalom, elégedettség árad.

Ez érdekes, mert amikor megkérdeztem az ismerőseimet, hogy melyik képemet gondolják boldognak, vagy elégedettnek, egy példát sem mondtak: inkább azt, hogy melankolikusak. Elgondolkodtam és rájöttem, hogy tényleg azok. Talán pár képem kiegyensúlyozottságot, boldogságot sugall, de a legtöbb melankóliát. Ha mégis kell példát mondanom, akkor egy esküvői képet választanék. A násznép áldoztatása folyik, a már férj és feleség összehajtja a fejét, a kép előterében pedig homályosan látszik a gyertya és a kereszt. Számomra ebben a fotóban kettejük egymásra találása és Isten is benne van. Ezt a pillanatot egy folyamat részének tekintem. Ismerem az ő élettörténetüket, tudom, hogy sokat dolgoztak ezért a kapcsolatért, és azt is, hogy nem lesz egy leányálom a házasság, sokat kell tenni érte. A kép mindebből egy kiragadott pillanat, mégis az egészet szimbolizálja.

Mi mozgat, amikor fotózol?

A kép maga. Vannak olyan pillanatok, amiket úgy érzem, szinte tudat alatt, hogy meg kell örökíteni, mert jelentenek és adnak valamit. Lehet, hogy csak nekem, de abban reménykedem, hogy másoknak is. Nem görcsölök azon, hogy a kép tárgyát harmadolópontokba tegyem, inkább ösztönösen dolgozok. S ha valamit nem örökítek meg, akkor utána napokig azon rágódom, hogy kihagytam valamit. A gép által másként látom, érzékelem, értékelem a pillanatot. Egyszerre felszabadít és meghatároz.

Sokszor témáid az emberek, portréfotókat is készítesz. Hogy érzed magad ebben a műfajban?

Alapvetően kétféle portrét csinálok. Van a nagyon egyszerű. Bejön az ember, van rá tíz perce, azt várja, hogy minél hamarabb vége legyen. Készítek róla valamennyi képet, mintha igazolványra szánnánk… Jobban szeretem, amikor elmegyünk a fotóalannyal két órára egy számára fontos helyszínre, és egy teljes sorozatot készítek róla. Előtte, a fotózás közben és utána is beszélgetünk, egymásra hangolódunk. Ezen múlik minden. Az emberek általában nem szeretik, ha fotózzák őket, csúnyának gondolják magukat. Persze mindenkinek van egy előnytelen oldala, de egyszerűen meg kell látni azt, hogy vagyunk szépek akár nagy orral, akár heggel az arcon. Ha magában a fotózásban jól érzi magát a másik, akkor nemcsak a kinézetét, hanem a lényét is vissza tudtam adni. Hihetetlen élmény volt, amikor egy jógázó lányt fotóztam. Elküldtem neki a képeket, és azt mondta, hogy először teljesen kiakadt. Csúnyának látta magát. S mikor háromszor és négyszer is megnézte, rájött, hogy ő ilyen, így szép és a képeken a személyisége, a belső szépsége tudott megjelenni, rámosolyogni. Ekkor elsírta magát.  

Szerinted az elégedettség hozzájárul ahhoz, hogy boldogok legyünk?

Talán ha elégedettek vagyunk magunkkal, akkor könnyebben leszünk boldogok, de ezt nehéz megmagyarázni. Alapvetően ez egy folyamat, egy vágyakozás: haladni a boldogság felé. S ebben csak egy fok az, hogy elégedett vagyok önmagammal. Sokszor kell nekünk, embereknek a megerősítés, az elfogadás, s hogy tudjuk, hogy szeretnek. Legalapvetőbb vágyunk, hogy a közösség, amelyben mozgunk, elismerjen, szeressen minket.

Vágyakozásnak mondtad a boldogságot. Persze sokféleképpen nevezhetnénk. Szerinted mennyire emberi, ill. isteni a boldogságérzés? Kell ahhoz Istenben hinnünk, hogy élhessük ezt az örömteli vágyakozást?

Úgy gondolom, hogy a teljes boldogságot ebben a földi életben nem érhetjük el, ez egy illúzió. Csak a halálunk után, s ehhez mindenképpen kell az Isten. Itt a Földön csak boldogság-töredékeket kaphatunk. Nem feltétlenül kell vallásosság, mert ha valaki jó ember, akkor tudja úgy élni az életét, hogy azzal önmagát és másokat is boldoggá tesz. Nyilván maradnak számára kérdések, mert csak emberek vagyunk. Én is hihetem azt, hogy teljes boldogságban élek, ő is. De e kettő más. Hogy mondod el egy olyan embernek, hogy jó a vanília fagyi, aki még sosem kóstolta? Sehogy. Ameddig ki nem próbálja, addig én sem bizonyítgathatom neki, hogy Istennel boldogabb lesz az élete. Persze, mindenképpen el kell fogadni azt, hogy ő hogyan gondolja a boldogságát. De azt hiszem, kicsi vagyok még ahhoz, hogy ilyenekben nagy igazságokat mondjak. Még olyan keveset láttam és tapasztaltam a világból.

Gyermekkorod óta fotózol, bizonyára rengeteg képed van már. Ha most így visszanéznéd őket egészen mostanáig, milyen látásmódváltozást vennél észre? Nem a technikára és a minőségre gondolok, hanem a hogyanokra, a nézőpontjaidra.

A régi turista fotóimon jó, ha rajta volt az ember feje a képen. De inkább mindig makróztam, természetfotókat készítettem. Nem fényképeztem embereket, mert nem láttam értelmét. Aztán kaptam olyan visszajelzéseket, hogy nagyon szépek a természetfotóim, de unalmasak. Megnéztem őket jobban, és tényleg azok voltak. Technikailag szinte tökéletesek, mert szépek rajta a színek, szép rajta a lepke, de nincsen bennük semmi. Az ember megnézi őket, és továbbmegy. Ezek azok a képek, amelyekhez oda tudsz írni egy idézetet. Most viszont néha tudok olyan képet is csinálni, ami igazán kifejez valamit: megállsz előtte, és igen, elgondolkodsz rajta. Rossz szó, hogy fejlődtem vagy fejlesztettem magamat, mert ezt nem én csináltam, ez egyszerűen csak így lett. Talán a személyiségem alakult.

A szépség és a mélység jut erről az eszembe. Van, ami csak úgy van, és az úgy jó: önmagáért. És van az, amiben látsz rétegeket, látod a történetét. Lehet tanulni ezt a mélység-érzetet? Lehet tanulni azt, hogy az apróságokban is örömünket leljük?

Látok magam körül pozitív példákat. Az egyik nagymamámra is gondolok most, akiben mindig megvolt az a fajta derű, amit kevés emberben találunk: róla még a szenvedései közepette is elhitted, hogy boldog. Néhány barátom úgy vallja, hogy a boldogság az egy döntés. Én is kicsit e felé hajlok. Ha boldog akarsz lenni, legyél és tegyél is érte! Amikor az imént végigjöttem az esőáztatta utcán, akkor konkrétan kerestem a szépet. Volt egy gyerek, aranyos kapucniban. Nyilván nem ettől vagy ilyen hasonló dolgoktól leszek boldog, mert nem ezt nevezem annak. Hosszú távon viszont ezektől az apróságoktól lehetek elégedettebb. Tehát ezt lehet tanulni, hiszek benne, akkor is, ha ez csak segítség az úton.

Van egy fotód, ahol az apuka kezében tartja a kisgyermekét, az anya pedig a tenyerére támasztva az állát, nézi őket. Először az jutott eszembe, hogy ez milyen csodás, nyugodt pillanat. Majd az, hogy őket nem zavartad-e ebben a meghitt pillanatban?

Ez a kép akkor készült, amikor már legalább két és fél órája velük voltam. Már nem tekintettek rám kívülállóként és a felvett szerepek is eltűntek, ezért tudtam ilyen pillanatot elkapni. Valami ilyesmiről szól Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán közös fotója is. Keleti Éva fotóművész több napig ott volt velük az otthonukban, már teljesen beolvadt, az életük részévé vált, ott volt fogmosás közben is. Ha egy fényképész ennyire bele tud helyezkedni a másik életébe, akkor láthatatlanná válik, a fényképezőgépet pedig már nem veszik észre. Kialakul egy olyan bizalom, hogy tudják, ő nem akar rosszat és ez nem arról szól, hogy ellopja a pillanatot. Sőt, inkább visszaadja, megmutatja a saját szemszögéből. Az én helyzetemben is ez történt.

HR asszisztensként dolgozol. Másként éled meg ezt a munkát, mint a fotózást?

Érdekes, de nem. A munkámban is a másikat kell megfigyelnem. Megismerni őt: kicsoda, mit csinál, mik az erősségei és gyengeségei. A fotóban is azt nézem, milyen ember ő. Ez azért izgalmas, mert nincs két egyforma ember: ha feltennéd ugyanazokat a kérdéseket ezer embernek, mindegyikük mást felelne. Persze vannak általánosságok, vannak alapérzelmek kultúrától függetlenül is. Ám ha mész a villamoson, és azt nézed, hogy ki mire, hogy reagál: annyira más, annyira kiszámíthatatlan. Ennél csodálatosabb dolgot nem lehet elképzelni.