Karácsony Szandra: Mahátma Gandhi, „a meztelen fakír”
„Gandhizmus nem létezik és nem kívánok semmilyen szektát hagyni magam után. [...] Nincs semmi új, amit a világnak taníthatnék. Az igazság és az erőszaknélküliség fogalma olyan régi, mint az országút” – írta szerényen Mahátma Gandhi. Az erőszakmentes ellenállás ikonja azonban sokat adott az emberiségnek: bebizonyította, hogy elveinkhez ragaszkodva, békés eszközökkel is elérhetők politikai céljaink.
mMohandász Karamcsand Gandhi gudzsaráti kereskedőkasztba született 1869. október 2-án. Apja egy fejedelmi udvar főminisztereként biztosította a családnak az anyagi jólétet, ez tette lehetővé, hogy Gandhi Angliában tanulhatott: Londonban végzett jogot. A fiatal jogász Indiába visszatérve nem találta meg számítását a jogi munkában, ezért amikor 1893-ban egy Dél- Afrikában élő indiai muszlim kereskedő felajánlott számára egy ügyvédi állást, örömmel elfogadta azt. Az európai oktatásban részesült, divatos, nyugatias öltözködésű Gandhit rögtön érkezése napján leszállították egy vonat első osztályú kocsijából, mert angol útitársa nehezményezte, hogy egy színes bőrűvel kell együtt utaznia. Az incidens csak az első volt a megaláztatások sorában: a bíróságon arra utasították, hogy vegye le turbánját, amit megtagadott, otthagyta a tárgyalótermet és tiltakozásként megírta az esetet egy újságnak. Ez a személyes élmény indította el politikai pályafutását, amelynek célkeresztjébe először a Dél-Afrikában élő indiaiak diszkriminációjának megszüntetését, majd India gyarmati uralom alóli függetlenségének kivívását helyezte.
KÉT ÉVTIZED DÉL-AFRIKÁBAN
A Dél-Afrikában szerződéses munkásként dolgozó indiaiak a történelem első modern rabszolgái közé tartoznak. Főként cukornádültetvényeken dolgoztatták őket napkeltétől napnyugtáig, kevés élelmet kaptak és túlzsúfolt barakkokban aludtak. Azonban nemcsak ők, hanem a gazdag indiai kereskedők is faji megkülönböztetéssel szembesültek: nem léphettek be európaiaknak fenntartott éttermekbe, nem fürödhettek a strandokon és nem ülhettek le akármelyik padra a parkban. Kilátásaik egyre rosszabbak lettek: különadót (ún. „fejadót”) vetettek ki azokra az indiai munkásokra, akik szerződésük lejárta után is Dél- Afrikában akartak maradni és érvénytelenítették az indiai házasságokat. A diszkriminatív törvények felháborodást váltottak ki, ezért az indiai elit jogi harcot indított, amelynek legfőbb végrehajtója Gandhi volt. Kérvényeket írt a brit politikusoknak, illetve leveleket az újságoknak. Az egy évre tervezett dél-afrikai tartózkodása 21 évre nyúlt, ezalatt vált az indiai közösség vezetőjévé és ekkor fejlesztette ki az erőszak nélküli polgári engedetlenség módszerét, amelyet aztán Indiában is alkalmazott. 1913-ban a „fejadó” ellen indított kampányt, aminek hatására munkások ezrei sztrájkoltak az ültetvényeken, a vasúti építkezéseken és a bányákban. A brit hatóságok hiába verték le erőszakkal az akciót, a brutalitás híre az anyaországi lapokba is eljutott, ami arra kényszerítette a gyarmattartókat, hogy tárgyaljanak Gandhival. Sikerült elérnie a „fejadó” megszüntetését és a házasságok elismerését, és annak ellenére, hogy az indiaiakkal szembeni diszkriminatív rendelkezések nagy része tovább élt, mégis megmutatta, hogyan lehet a túlerővel szemben békésen, de hatásosan fellépni.
Gandhi Dél-Afrikában formálódott azzá a spirituális és politikai vezetővé, akit a szélesebb világ megismert. Öltönyével együtt elhagyta az angol szokásokat és olyan egyszerű indiaiként kezdett élni, mint akiknek az érdekeit védte. Kis önfenntartó falusi közösséget alapított, ahol családjával és barátaival a legszerényebb körülmények között éltek: vegetáriánus ételeket fogyasztottak, gyógynövényekkel kúrálták betegségeiket és otthon tanították gyermekeiket. A farmon élők megosztották a munkát: egyaránt dolgoztak a földeken és szerkesztették Gandhi hetilapját, amelyben gondolatait kifejtve kínált sorvezetőt a jogegyenlőségért folytatott küzdelemhez.
A HARC FOLYTATÓDIK
1915-ben Gandhi hazatért Indiába. Egy évig a falvakat járva ismerkedett régen nem látott hazájával, a helyi viszonyokkal. Az egyszerű emberek nehézségeit látva elkezdett újra politizálni, ezúttal is gyakorlati úton: rávette egy indigóültetvény munkásait, hogy ne fizessék a törvénytelenül kivetett adókat, majd böjtölni kezdett az ahmedábádi textilmunkások érdekében, akik az ő segítségével tudták rendezni munkahelyi vitájukat. Az 1920-as években az indiai függetlenség ügyét zászlajára tűző Indiai Nemzeti Kongresszus párt vezetője lett, amit szűk értelmiségi politikai szerveződésből a széles néptömegek pártjává formált. Polgári engedetlenségi mozgalmat hirdetett, amelynek részét képezte a brit intézmények és külföldi áruk bojkottja. Ekkor vált a khadi (az indiai háziszőttesből készült ruha) és még inkább a rokka a függetlenségi mozgalom jelképévé. 1930-ban sómenetet indított, tiltakozván a britek sómonopóliuma ellen: híveivel 388 km-t gyalogolt Ahmedábádtól a tengerpartig, hogy maga pároljon sót. Az egyik legnagyobb médianyilvánosságot elért kampány sikere abban is mérhető, hogy a nyomában kialakult tömegtüntetések és sztrájkok megtorlásra késztették a brit uralmat: néhány hónap alatt közel százezer politikai vezető és aktivista került rács mögé, köztük Gandhi is. A gyarmattartó hatalmat felkészületlenül érte Gandhi erőszakmentes mozgalma, nem tudták, hogyan lépjenek fel valakivel szemben, aki nem terrorcselekményeket hajt végre céljai elérése érdekében, hanem békésen böjtöl. Nem hagyhatták, hogy Gandhi éhen haljon és mártír váljon belőle, mert az feltüzelte volna az ellenállás szikráját. Ugyanakkor a bebörtönzés is csak ideig-óráig jelentett megoldást, mert amíg az indiai politikai vezetők rács mögött ültek, addig nem volt kivel tárgyalni, ami csak a krízis elhúzódásához vezetett. A forgatókönyv rendszerint ismétlődött: a gyarmattartók hol engedményeket tettek, hol visszavonták ígéreteiket, a függetlenségi küzdelem pedig folytatódott. A II. világháború kitörésekor felháborította az indiaiakat, hogy a Brit Birodalom tárgyalás nélkül jelentette be India részvételét a harcokban. 1942-ben Gandhi megfogalmazta a jelszót: az angolok távozzanak Indiából! Erre végül csak a háború után, 1947-ben került sor. India évtizedeken átívelő függetlenségi harca beteljesedett, de a politikai erőviszonyok annyira megváltoztak, hogy a függetlenség az ország kettészakadását jelentette. A muszlimok által többségében lakott északkeleti és északnyugati területek Pakisztán néven új országban egyesültek.
Gandhi úgy képzelte el India függetlenségét, hogy addigra a társadalmat is megreformálja. Mozgalmat és böjtöt kezdett az érinthetetlenek, az indiai kasztrendszeren kívül rekedt, mélyen megvetett társadalmi csoport elfogadásáért. Támogatta a nők emancipációját és ellenezte a gyerekházasságokat. (Ő is gyerekként, 13 éves korában kötött házasságot.) Mindvégig a hinduk és muszlimok megbékélésének szószólója volt, böjtölt is az ellenségeskedés visszaszorításáért, és amikor a függetlenedés hajnalán kettészakadt országban helyi vallásháború kezdődött, testi épségét sem kockáztatva bejárta a bengáli falvakat, hogy lecsillapítsa a kedélyeket. Végül a muszlimokkal szemben tanúsított megértő álláspontja okozta halálát: 1948. január 30-án nyilvános imája közben lelőtte egy szélsőséges hindu újságíró, Nathurám Godsze. A gyilkos szerint a viták során Gandhi a muszlimoknak kedvezett, különösen, amikor utolsó böjtjével még azt is elérte, hogy India 550 millió rúpiát adjon a közös vagyonból Pakisztánnak.
AZ ERŐSZAKNÉLKÜLISÉG JELKÉPE
A Mahátma (jelentése: „nagy lélek”) nevet a Nobeldíjas költő, Rabindranáth Tagore ragasztotta rá, és bóknak tekintette a megalázónak szánt „meztelen fakír” elnevezést is. Winston Churchill brit miniszterelnök hívta így kezelhetetlen ellenfelét. Gandhi sikeres életutat járt be, elérte legfőbb politikai célját, India függetlenségét – a saját módszerével. A közös cél érdekében egyesíteni tudta a több százmillió fős, vallási és etnikai téren is végletesen megosztott Indiát, és egy időre elsimította a politikai különbségeket is. Talán ő volt az első a történelemben, aki professzionális módon használta a médiát: több újságot indított, könyveket írt, bátran nyilatkozott.
Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy kudarcokon át vezetett kérlelhetetlen útja. Előfordult, hogy Dél-Afrikában egy kampány után véresre verték a munkások, akiknek az érdekeit képviselte, mert úgy gondolták, rossz megállapodást kötött; illetve olyan is, hogy mozgalma erőszakba torkollott. 1922-ben Csauri Csaurában az egyik akció során elszabadultak az indulatok, a tüntetők megtámadtak és felgyújtottak egy rendőrkapitányságot, húsznál több rendőr halálát okozva. A kudarcok közé sorolható, hogy hiába tárgyalt és böjtölt, ő sem tudta megakadályozni Pakisztán kiválását. Emellett társadalmi reformjainak magvait sem sikerült elvetnie: az érinthetetlenekkel és a nőkkel szembeni elnyomás a mai napig jellemző Indiában.
Gandhit öt alkalommal jelölték Nobel-békedíjra, de meglepetésre egyszer sem ítélték neki a kitüntetést. A Nobel- bizottság is érezhette mulasztását, mert a dalai láma 1989-es kitüntetésekor indoklásukban kiemelték: a díjjal Gandhi emléke előtt is tisztelegnek. Gandhi a díj nélkül is a 20. század megkerülhetetlen idolja. Már 1930-ban az Év Emberévé választotta a Time magazin, később születésnapját az Erőszaknélküliség Világnapjává nyilvánította az ENSZ. Mégis a legfőbb elismerés, hogy olyan szabadságharcosokat inspirált erőszakmentes cselekvésre, mint Martin Luther King és Nelson Mandela.