Bartók Tibor SJ:
Jézus Társasága feloszlatása és visszaállítása

A Szív előző két számában megpróbáltuk felvázolni azt a hosszú folyamatot, amely a Jézus Társasága feloszlatásához vezetett. XIV. Kelemen pápa 1773-as feloszlató brévéje azonban nem tudott egykönnyen pontot tenni a Társaság történetének végére. Kiradírozni egy világméretű rendet az Egyház és a társadalom életéből még a pápának sem ment könnyen.

EGY PÁPAI BRÉVE SORSA

Ahhoz, hogy a feloszlató bréve életbe lépjen, először is arra volt szükség, hogy a helyi egyházi vezetés – a világi hatalom támogatásával – kihirdesse azt minden országban, ahol jezsuiták éltek és működtek. A bréve ugyanis nem rendelkezett egy magasabb szintű pápai dokumentum, a bulla önmagától kötelező érvényével. Talán Kelemen titkos jóindulatának a jele volt, hogy nem bullát, hanem csak brévét adott ki a Társaság megszüntetésére, remélve, hogy egy napon – kevesebb tekintélyvesztés és körülményesség nélkül – vissza lehet majd vonni ezt a kisebb horderejű rendelkezést és visszaállítani a Társaságot.

Természetesen ott, ahol a jezsuitákat már korábban kiűzték, vagy működésüket már régóta betiltották, fölöslegesnek tűnt az egész kihirdetési procedúra. Fura helyzetek persze ezekben az országokban is akadtak. Így például III. Károly spanyol király azért nem hirdette ki a dokumentumot, mert a pápa nem festette benne eléggé sötétre a jezsuitákat. Franciaországban, ahol a jezsuiták világi papként működtek 1764 óta, egyházi oldalról jött az ellenállás, de egészen más indíttatásból. Christophe de Beaumont párizsi érsek bátor levelet intézett a pápához és megvédte benne a már nem létező jezsuita rend becsületét. A feloszlató bréve – írta az érsek – nem más, mint „elszigetelt egyéni ítélet, amely veszélyes és méltatlan a pápai tiarához, valamint káros az Egyház dicsőségére és az igaz hit növekedésére és megőrzésére”. A történelem fintora, hogy a gallikán egyházi vélemény, amely egykor keményen ellenállt a Társaság franciaországi megtelepedésének, mivel túlságosan pápistának ítélte a jezsuitákat, most éppen a védelmükben szállt szembe a pápával.

Mária Terézia országaiban, így Magyarországon is nagyobb ellenállás nélkül hirdették ki Kelemen rendeletét. A jezsuiták világi papi státuszba kerültek, többen közülük tovább folytathatták oktatási, kutatási munkájukat. Jónéhányan egyházi tisztségekhez jutottak, sőt néhányan püspöki megbízatást is kaptak. Magyarország területén kb. tíz volt jezsuita lett püspök, így például Kőszegi László Csanádon, Andrássy Antal Rozsnyón, Mártonffy József Erdélyben, Splényi Ferenc Vácott, Klobusiczky Péter Szatmáron, majd Kalocsán. A jezsuita Rendalkotmány persze tiltotta volna, hogy jezsuiták egyházi tisztséget vállaljanak, de a Rendalkotmány nem volt többé érvényben a feloszlatás következtében.

Hasonló jelenség zajlott másutt is, hiszen az Egyháznak végül is nem állt érdekében, hogy jól képzett, Krisztushoz hű embereket az utcára tegyen. Csak példaként említjük a sok közül, hogy az Egyesült Államok frissen szervezett katolikus egyházának élén is két volt jezsuita, John Carroll és Leonard Neal követték egymást. Carroll Baltimor első püspöke, valamint az Államok első katolikus egyetemének, a washingtoni Georgetown Universitynek az alapítója volt, míg Neal az intézmény negyedik rektora, majd Carroll utódja a püspöki székben. Több amerikai és a kínai misszióban is folytatódott a jezsuita jelenlét, de novíciusokat többé nem vehettek fel a rendi utánpótlás biztosítására. A rend és a jezsuita szellemiség számára tehát a lassú kihalás perspektívája maradt ott, ahol nem történt a portugál és spanyol mintához hasonló brutális szétszóratás.

POROSZ ÉS OROSZ VÉDELEM ALATT

Két európai uralkodó, a porosz és az orosz azonban gyökeresen ellenállt a pápai dokumentum kihirdetésének, biztosítva ezzel saját területén nemcsak a Társaság ideiglenes fennmaradását, hanem utánpótlását is. A porosz II. (Nagy) Frigyest és az orosz Nagy Katalin cárnőt pragmatikus és politikai megfontolások vezették a jezsuiták támogatásában. Frigyes ironikusan jegyezte meg a korabeli fejedelmi címekkel tréfálkozva: „Őfenségeiknek, a legkatolikusabb spanyol, a legapostolibb portugál és a legkeresztényibb francia királynak, valamint a Római Szent Birodalom császárának minden erőfeszítése ellenére, a jezsuitákat a legeretnekebb (porosz) és a legszakadárabb (orosz) Fenségek mentették meg.”

A protestáns Frigyes az osztrák örökösödési háborúban szerezte meg Sziléziát, később pedig Lengyelország egy részét. Ezeken a területeken összesen tizenhárom jezsuita kollégium* és hét rendház működött. Frigyes a jezsuitákat hasznosnak ítélte a tanításban, az ifjúságnevelésben és katolikus alattvalóinak lelkipásztori gondozásában, így nem kívánt tőlük egyáltalán megválni. A bréve megérkezése után azonnal megtiltotta országa minden katolikus püspökének, hogy a pápai rendeletet kihirdesse. A jezsuiták maradhattak, pusztán a nevüket és rendi ruhájukat nem viselhették. A rend királyi védelem alatt álló papi kongregációvá alakult új név alatt (Priester des Königlichen Schuleninstituts), a helyi püspökök felügyelete alá helyezve. Frigyes utóda azonban nem kedvelte az ex-jezsuitákból szervezett rendet, s így 1800-ban megszüntette.

Tartósabb védelemben részesültek a fehéroroszországi jezsuiták Katalin cárnő és utódai alatt. Az ugyancsak porosz származású és eredetileg luteránus Katalin házassága révén vált orosz cárnővé, áttérve egyben az orosz ortodox egyházba. Lengyelország első felosztása idején (1772) Katalin fennhatósága alá került Fehéroroszország (Belorusszia). A Társaság itteni négy kollégiuma és két rendháza számára egy frissen megszervezett katolikus egyházmegye püspökének kellett volna kihirdetni a feloszlatást. Katalin azonban résen volt és kategorikusan megtiltotta a hivatalos egyházi aktust. Ezzel megalapozta a Társaság mintegy ötven évig tartó oroszországi jelenlétét. A mintegy kétszáz fehéroroszországi jezsuitát a polaczki kollégium elöljárója, Stanislas Czerniewicz fogta össze, aki 1780-ban noviciátust nyitott új belépők számára a cárnő engedélyével. 1782- ben a rendtagok általános elöljárójukká választották Czerniewiczet, noha hivatalosan csak a vikárius generális (helyettes-rendfőnök) címet viselte.

A fehéroroszországi jezsuitákhoz időközben további jezsuiták is csatlakoztak külföldről, mint példul Gabriel Grüber. Ez a szlovén származású, s egykor az osztrák rendtartományhoz tartozó jezsuita 1784-ben érkezett az oroszországi „túlélőkhöz”. Mérnöki és építészi tehetsége hamarosan hírnevet szerzett neki a cári birodalomban is. 1802-ben a fehéroroszországi jezsuiták rendfőnöke lett. 1805-ben a lengyel származású Tadeusz Brzozowski követte az elöljárói tisztségben.

A Társaság tehát tovább élt, működött és szerényen gyarapodott Katalin, majd I. Pál és I. Sándor cár uralma alatt. 1800-ban a jezsuiták megtelepedtek Szentpétervárott is. Egy évvel később megnyílt a pétervári jezsuita kollégium, amely hamarosan nemcsak a főváros szűk katolikus rétegének ifjúságát, hanem az orosz arisztokrácia fiataljait is fogadta. A polaczki kollégium 1812-ben akadémiai rangra emelkedett. A három másik fehéroroszországi kollégium mellé további négy új kollégium szerveződött. Két szibériai jezsuita misszió is alakult a száműzött katolikus lengyelek lelkigondozására.

Közben elindult a Társaság visszaállításának római folyamata, részben éppen orosz kezdeményezésre. Csakhogy ez a folyamat egyben azt is jelentette, hogy a Társaság szükségszerűen gyanússá, majd kegyvesztetté vált Oroszországban, míg végül Sándor cár a hivatalos visszaállítás után hat évvel, 1820-ban kiutasította a jezsuitákat birodalmából. A történelem már csak ilyen. A tegnapi pártfogó holnapra ellenség lesz. Ezt a jezsuiták számtalanszor megtanulták, akár a Bourbonok, akár a Romanovok iskolájában, sőt a pápákkal való kapcsolatukban is. Egy dolog azonban tény: a jezsuiták oroszországi jelenléte biztosított egyfajta folytonosságot a XIV. Kelemen által eltörölt és a VII. Piusz által visszaállított Társaság között. De térjünk vissza nyugatabbra, hogy a visszaállítás zaklatott folyamatát nyomon követhessük.

A VISSZAÁLLÍTÁS ÁLLOMÁSAI

Az első kérdés talán ez: Hogyan is gondolkodtak a pápák a jezsuiták továbbéléséről egy ortodox birodalom kebelében? Hiszen mégiscsak furának tűnhetett, hogy a pápaság hadoszlopának tartott jezsuita rend egy ortodox, vagyis akkori felfogás szerint „szakadár” uralkodónő jóvoltából éljen tovább, a hivatalos egyházi verdikt ellenére. Nos, XIV. Kelemennek nem maradt sok ideje arra, hogy a jezsuiták sorsáról gondolkodjon. A kikényszerített feloszlatás sokkhatása alatt egyre mélyebb depresszióba süllyedt, s egy évvel később, 1774 szeptemberében meghalt. Egyesek szerint halála előtt titkos levélben biztosította Katalin cárnőt arról, hogy egyetért a jezsuiták oroszországi fennmaradásával.

Az új pápa, VI. Piusz (1775–1799) pozitív hozzáállásáról biztosabb forrásaink vannak, bár a történész szemével ezek sem rendelkeznek mindig abszolút hitelességgel. Annyi bizonyos, hogy Katalin 1783-ban követet küldött a pápához és kifejezetten kérte tőle a jezsuiták fehéroroszországi működésének a jóváhagyását. A követ, egy volt jezsuita, Jan Benisławski állítása szerint szóbeli jóváhagyást kapott VI. Piusztól: „Approbo Societatem Jesu in Alba Russia degentem. Approbo, approbo.” (Jóváhagyom a Fehéroroszországban élő Társaságot. Jóváhagyom, jóváhagyom.)

Czerniewicz hiteles üzenetnek tartotta Piusz szavait és levélben közölte minden fehéroroszországi jezsuita házzal, hogy a pápa mellettük áll. Egy ilyen üzenet nyilván jól hatott a jezsuita identitás megerősítése szempontjából. Akár igaz volt Piusz üzenete, akár nem, a pápa egyelőre úgysem tehetett volna értük többet, hiszen továbbra is ránehezedett a fejedelmi udvarok erős antijezsuita nyomása. A francia forradalom eseményei azonban hamarosan új irányt adtak a jezsuitákkal szembeni politikai magatartásnak. Míg a spanyol udvar azzal vádolta az ex-jezsuitákat, hogy a forradalmi eszmék terjesztésén keresztül bosszulják meg eltörlésüket, addig mások szemében inkább úgy tűnt, hogy épp feloszlatásuk könnyítette meg a forradalom útját.

A jezsuita rend visszaállítása nemcsak az oroszokat vagy a pápát foglalkoztatta. Két olyan papi kongregáció is alakult az 1790-es években, amely szerette volna feltámasztani a jezsuita szellemiséget. A Belgiumban alapított Szent Szív Atyák Társasága (Société des Pères du Sacré Coeur) és az olasz kezdeményezésű Jézus Hite Társasága (Società della Fede di Gesù) körül azonban számtalan bizonytalanság lebegett. VI. Piusz megpróbálta egyesíteni a két kongregációt, nem túl sok sikerrel. Többen közülük Oroszországba mentek, hogy ott találják meg jezsuita hivatásukat, mások pedig a Társaság hivatalos helyreállítását várták.

Közben a franciaországi forradalmi események hatása egyre jobban átjárta Európát. Mindez a Társaság szempontjából nézve mindenképp hozott egy pozitív eredményt: a Bourbonok hegemóniája megtört, így antijezsuita magatartásuk már kevésbé nehezedett az Egyházra. A pármai Bourbon-herceg, szembeszállva spanyol rokonai politikájával, már 1793-ban visszahívta területére Ignác fiait. Néhányan Oroszországból jöttek vissza. VI. Piusz egyelőre késlekedett elismerni a pármai újraindulást. Időközben Napóleon megszállta Itáliát (1798), s a pápát Róma elhagyására kényszerítette. Útban Franciország felé, az idős pápa szóban megerősítette egy noviciátus nyitását a Pármai Hercegség területén. Piusz 1799 augusztusában Valence-ban halt meg.

Utódja, VII. Piusz újabb kéréssel találkozott a Társaság fehéroroszországi helyzetének rendezése érdekében. Franciszek Kareu, a fehéroroszországi jezsuiták elöljárója (1799–1801) I. Pál cár hathatós támogatásával kérte a pápától a Társaság hivatalos elismerését az orosz birodalom területén. Piusz fontos lépésre szánta el magát: 1801. március 7-én Catholicae fidei k ezdetű b ullájával e lismerte Oroszország határain belül a jezsuita rendet. A következő lépcső a Per alias kezdetű bulla volt, amelyben VII. Piusz kiterjesztette az oroszországi jezsuitáknak adott jogokat a Nápoly–Szicíliai Kettős Királyság területére is 1804. július 30-án. Így – Párma után – egy újabb Bourbon-udvar fogadta vissza a jezsuitákat. A pármai és a nápolyi rendtartomány újjászervezésében nagy szerep jutott a korábbi számban már említett José Pignatellinek, akit a rend ma szentként tisztel.

Napóleon közben ismét Itália felé vette az irányt, s 1806 nyarán a Bourbonokkal együtt a jezsuitákat is kiűzte Nápolyból és Pármából. Többen közülük Rómában, illetve Szicíliában találtak menedékre. A napóleoni háborúk azonban folytatódtak, teljes elnyeléssel fenyegetve Itáliát. 1809-ben a pápának osztoznia kellett elődje sorsában. Napóleon Franciaországba hurcoltatta, akárcsak VI. Piuszt. Fogsága csak 1814- ben ért véget a korzikai hatalmának hanyatlásával. VII. Piusz Rómába való visszatérése után szinte azonnal elővette a jezsuiták ügyét, s 1814. augusztus 7-én Sollicitudo omnium Ecclesiarum kezdetű bullájával visszaállította a Jézus Társaságát az egész világon.

Hogy ez a visszaállítás mit is jelentett a gyakorlatban, s hogyan alakította a jezsuita identitás jövőjét, hagyjuk a cikksorozat befejző számára. Egy rövid értékelést azonban megengedhetünk itt az 1773–1814 közötti időszakról. A négy évtizedes periódus a túlélés, a kitartás és a remény ideje volt, tiszteletreméltó példát hagyva az újrainduló Társaságnak. A negyven éves szétszóratás – s ilyen klasszikus periódusból még újra és újra része lesz a Társaságnak a jövő során – világossá tette a jezsuita hivatás legbensőbb próbakövét, amely minden keresztény hivatás próbaköve. Ez a próbakő pedig nem más, mint az Istenbe vetett bizalom megőrzése a történelmi körülmények súlya és kényszere alatt.

* A jezsuita terminológiában a „kollégium” kifejezés középiskolai (gimnáziumi) vagy felsőfokú tanulmányi intézetet jelent. A jezsuita gimnáziumok öt vagy hat osztályos képzést, a főiskolák három éves filozófiai és általában négy éves teológiai képzést biztosítottak.