Kipke Ágnes: „Ahogy: sehogy”

Tolnai Ottó Balkáni babér című kötetéről

„A háború világában, félő, nem lehet látni, nem lehet nézni sem. Olyanok leszünk, mint a vak fiú, aki nem hajlandó enni, s kitépdesi testéből a kórházi csöveket; aki a traumát túlélve, szeme világát mint világot elveszítve maga kezdi pusztítani önmagát…”

aA legfrissebb délszláv háború közel tíz éve alatt, 1991 és 1999 között megtörtént mindaz, amiről úgy hittük: nem történhet meg többé. Legalábbis nem itt, velünk, Európában. A második világháború lezárulta óta végeredményben békében telt el a kontinensen csaknem ötven év, s ez, úgy tűnt, mégiscsak feljogosít minket valamiféle humanista optimizmusra… Mígnem aztán a soknemzetiségű Jugoszlávia felbomlása olyan döbbenetes etnikai tisztogatást és módszeres genocídiumot hozott magával, amelyet az ott élők – az egymás ellen uszított, ma újra együtt élni próbáló szomszédok – a mai napig nem tudtak földolgozni. S „a halál zuhogó hutája”: a negyvenhárom hónapra ostromgyűrűbe zárt Szarajevó a történelem leghosszabban ostromlott városa lett. A század utolsó évtizede gondoskodott róla, ha valakinek a 20. század vége felé maradtak volna még illúziói…

S talán nemcsak az időpont: a helyszín is jellegzetes. A Balkán „mint sorsesemény a végletek és ellentétek egymásmellettiségében és egyidejűségében kiismerhetetlen és kezelhetetlen az európai (nem balkáni) racionalizmus számára. […] A Balkán az, amitől itt, Európában félünk, de ami nélkül elveszne valami lényeges az életünkből. A Balkánt szeretnénk elfelejteni, mert állandó zavart kelt bennünk.” (Varga Mátyás) Ha úgy tetszik: a Balkán Európa elfojtása. S mint ilyen: Európa furdaló lelkiismerete is.

Amiről nekünk, itt a közvetlen szomszédságban korántsem könnyű megfeledkezni; hiszen ami velük történik: velünk történik. Ha másért nem, legalábbis Trianon következtében. Európa legfrissebb háborús élményei ugyanis egyúttal a magyar irodalom legfrissebb „háborús szövegeinek” történeti kontextusát adják. Például Tolnai Ottó Balkáni babér című, 2001- ben megjelent verseskötete esetében.

„…ÉS ÁTLAPOZTAM, ÚGY IS MONDHATNÁM, ÁTTEKINTETTEM JUGOSZLÁVIÁT.
MINT OLYANT. ÉLETEMET.”

Pedig Jugoszláviában lenni kisebbségi magyar írónak – eleinte úgy tűnik – nem is épp a legrosszabb eshetőség… A nemzetiségeit egyenrangúsítással egybeolvasztani igyekvő jugoszláv-koncepció s Tito taktikus világpolitikai egyensúlyozása ugyanis – a létező diktatúra dacára – sajátosan „szabad” helyzetet eredményez itt. A 60-as években – az anyaországival ellentétben – a vajdasági magyar irodalomnak lehetősége nyílik valós és termékeny kapcsolatot kialakítani a nyugati kultúra legfrissebb áramlataival, a neoavantgárddal. Tolnai Ottó ekkortájt kibontakozó művészete eleve a kulturális és nyelvi sokszínűség, a heterogén identitás, a művészi sokféleség jegyében indul – ő maga irodalmi alkotótevékenysége mellett képzőművészeti kritikus is.

Tolnai sajátosan értelmezi át életművében a jugoszláviai magyar irodalom ekkorra igencsak elavultnak érzett kisebbségfelfogását: számára a Vajdaság elsősorban nem leírandó táj, hanem felvállalandó irodalmi hagyomány lesz, amely egyszerre őrzi lokális, magyarországi és balkáni kötődéseit, „intertextusait”. „Tehát felvállal ni ezt a vidéket – végeken túli vidéket –, felvállalni, mint a lehető legnagyobb kihívást, kalandot, életveszélyes utazást, de ugyanakkor minden vidékies komplexus nélkül, mozogni, otthon lenni a többi magyar irodalmakban, és a világban is.” (Rózsaszín flastrom) A határon-lét számára nem a hazátlanság, hanem éppen a határtalanság közege. Nem csoda hát, hogy szövegeiben minduntalan összemosódnak vers és próza, epika és líra, magas- és tömegkultúra határai.

Jugoszlávia legnagyobb ajándéka Tolnai költészetében mégis az Adria: az alföldihez hozzáadott mediterrán, „a költészet azúr üzemanyaga” – szövegvilága külön mitológiát épít a tenger motívuma köré. Fikciós(abb) és önéletrajzi(bb) írásaiban (hiszen ebben az életműben a szerepek s szereplők átjárhatósága, határolatlansága okán sosem lehetünk benne egészen biztosak, ki is beszél hozzánk épp) a tenger-látás mindig a túlcsorduló szépséggel való találkozásnak, a művészet születésének és elnémulásának, a „színről színre” kifejezhetetlenségének pillanata. A megnevezetlen, azúr transzcendenciáé.

„[…] én egy olyan magyar költő vagyok akinek van tengere […]” A Balkáni babér idején azonban, mikorra megfogalmazódna a keserű-boldog felismerés, hogy az erdélyi Balla Zsófia is „tengeres” költő, „így moshatja két (sőt több) tenger hazánkat / hazánkat amely spirituális kétségtelen / a határok még nem egészen sőt egyáltalán / de hazánk az igen / ám ez a spiritualitás / inkább lenne mondható / valami brutális spiritizmus eredményének” – addigra a tenger, épp a módosuló országhatárok oly kevéssé spirituális mivolta okán, már a lételemtől való megfosztottság, a hiány helye lesz a tengertelen Kis-Jugoszláviában: „az úr tőlem is visszavonta / egy nádszálon szívja el a levegővel / tőlem is visszavonta az azúrt”.

„A TEREP MAGA FEKETE LYUK”

A Balkáni babér címében feltűnő babértól azt várnánk, hogy a dicsőség, a költészet szimbóluma legyen, Tolnai szövegeiben azonban az ilyen túltelített jelentésű toposzok a szemünk előtt változnak újra konkrét és valóságos tárggyá. Babérlevéllé, amely „jó lesz savanyú levesbe”, s amelyet valami félreértés folytán olyan nagy mennyiségben szállítottak a háború (még az első, világ-) kitörése előtt a folyómenti kisváros vegyesboltjába, hogy illata „elnyomta a tisza felől érkező bűzt / a hullák bűzét”. E részletekbe menő, néhol anekdotikusan kedélyes vagy hátborzongató, másutt szikáran pontos tárgyiasság ugyanakkor nem érvényteleníti teljesen a valóságba rejtett jelképiséget sem: hiszen a szerelmes Apollón elől menekülő, babérfává változó Daphné történetét idézve a babér a megfoghatatlan, elillanó szépség szimbóluma is. A Balkáni babér – első olvasatában – a megfosztatás kötete: a hiányként megélt értékeké. Hiszen fokról fokra visszavonja mindazt, amit Tolnai életműve eddig meghódított. Az egyéni és közösségi identitás sokszínűségből formált egysége a háborús ideológiák súlya alatt meghasadt, értelmezhetetlen alakzatokat szül („a jugoszlovák és más magyarok”). Ahogy megmagyarázhatatlanul hasad, reped a századelőre képzelt vers-történetben a (Csáth novelláiból ismerős) szabadkai Teréz templom homlokzata is. „Itt valami másról van szó. / […] Mindenesetre, nem építészeti problémáról. Az építészet hihetetlenül széles, szinte mindent magába foglaló, mindent érintő terrénum […]. Ám itt, […] sajnos, minden: a Mindenség maga reped-szakad ketté.”

S e széthasgatott Nagy-Jugoszlávia térképe előtt szemlélődve a határon-lét határtalan otthonosságát is másféle élmény váltja fel egy másik, emblematikus jelentősége okán mégis idekívánkozó Tolnai-szövegben. „Megkértem az egyik festőnőt, Peić Laurát, fessen nekem ezekre a falitérképekre valamit. De hát mit fessek?, kérdezte szinte ijedten. Ami eszedbe jut a szép kék és zöld és barna felületek előtt. Ami eszedbe jut Jugoszlávia előtt. Amit megkívánsz ráfesteni Nagy-Jugoszlávia még ki sem hűlt helyére […] [Laura] Nyers fehérrel, majdnem azt mondottam, oltott mésszel alapozott, csutakolt, meszelt magának, figuráinak helyet, jóllehet nem tűnt azonnal figurálisnak a dolog. Rózsaszín informel. Ha rózsaszínt mondok, testet mondok, testszerűségre, szinte a test rózsaszín sarára, annak illatára, bűzére gondolok. Valamint egy napernyővé alakított színes táblázat […], szénnel megrajzolt, stúdiumszerű mértani idomok, alkoholos üvegek szanaszét. Kiterített meztelen húsok, éppen csak kevés vörössel, tehát nem gondolunk azonnal trancsérolásra, mészárlásra. Igen, lassan láthatóvá lesz, heverésző, nyaraló figurák borítják az egész felületet. Lábuk, kezük itt-ott belelóg a tengerbe. Mi afféle nyaraló vendégei voltunk Nagy-Jugoszláviának. Vendégek voltunk, hiába erősítgettük, hogy otthon vagyunk, vendégek, akik itt nyaralnak… És azután hirtelen lemészárolták egymást ezek a nyaralók. Ugyanúgy heverésznek, csak immár fejetlenül, megnyúzva, tarkónlőve”… (Költő disznózsírból)

Tolnai maga is gátlástalanul emeli be a vers közegébe a kegyetlenség konkrétumait: a levágdosott ujjú magyarkanizsai rendőrfiúk hulláját, a henteskampójára akasztott öreg mészárost, a megcsonkított, véres testeket. „[…] itt szakadt át először papírosom” – mintha e sebeket a papír maga sem bírná elviselni: a háború világában nem lehet szólni. A harang éppúgy néma, mint a kisgyerek, akinek „nyelve / rézkilincsre fagy kitépetik”, s idézetlen idézetként is ott kísért a kötet minden szövege mögött Adorno Auschwitz-mondata: „mennyivel könnyebb verset írnom / jóllehet a halál zuhogó hutája / (szarajevó) után nem lehet”. Ezt a „nem lehet”-et modellezik aztán a kötet írásjelek s nagybetűk nélkül használt, széthulló mondatai, a szétbeszélt, önismételgető sorok, a redukált, költőietlen nyelv, a sok megkezdett és soha végig nem mondott „ahogy…”

A háború világában, félő, nem lehet látni, nem lehet nézni sem. Olyanok leszünk, mint a vak fiú, aki nem hajlandó enni, s kitépdesi testéből a kórházi csöveket; aki a traumát túlélve, szeme világát mint világot elveszítve maga kezdi pusztítani önmagát: „nem ment le semmi a torkán / megetették vele a szemeit / meg szép nagy kék szemeit”. S a borzalom e pillanatában Isten is elfordítja a tekintetét… Hiszen legfeljebb a szitakötőkéknek mondott szemén keresztül gukkerozhat minket, „ha nem nyomott valaki már rég szétrágott / rózsaszín rágót az isten kék szemére is / […] végül is nem csoda hogy nem kíváncsi az isten / nem kíváncsi már egyáltalán nem / hisz látott elég kannibált karóba húzást / […] s kék szemét / szép kék szitakötőszemét / melybe sosem is hullhatott világi szemét / önnön rágójával ragasztotta (pecsételte) le / (feltörhetetlenül)”…

„KICSI HULLÁMOKKAL MINDEN LEVÉLPEREMEN”

A Balkáni babér utolsó képe, szava mégsem a vakság, mégsem a csönd. Inkább egyfajta egyedül vállalható magatartás megtalálása „ebbe[n] az istentelen zónába[n] amelyből / struccpoétikámból kifolyólag / (egyfajta gyerekes zum trutz / illetve öregkori csúz / mintsem valami önsajnáló avagy hősies póz) / sajnos nem mozdulhatok immár”. A helyben maradás bátorsága ez (neveztessék ez a hely a továbbiakban akárhogyan másképp). Az ideológiáktól való következetes elhatárolódás bátorsága, amely egyedül a kulturális azonosság sarokpontjai val hajlandó meghatározni önmagát, a többnyelvű író, Danilo Kiš alakját idézve: „hiszen ő montenegrói szerb és magyar volt / […] most kisjugoszláviában én is / montenegrói szerb és magyar vagyok éppen / (ha szétválnak helyzetem tovább bonyolódik)”.

A nem-ítélkezés bátorsága: megrendítő, milyen problémátlanul, feltűnés nélkül úsznak egybe a Balkáni babér lapjain az első és a második világháború, sőt a török kori csaták véres mozzanatai a délszláv események közelebbi képeivel. Mert nem ez a lényeg. Mert elutasítja az erkölcsinek álcázott politikai kérdésfelvetést, hogy be kell-e avatkozni a délszláv államokban. „[…] te mondd meg hisz téged is érint / (milyen egy bomba egy rakéta / érintése)”: „(valójában már kérdésed is / […] egyfajta belém-avatkozás)”. Mert bár persze tudja, hogy „ha nem bombáznak / nem rakétáznak engemet / nem hasítanak lézersugárral kétfelé / […] akkor rajtunk is genocídiumot hajt végre / egy nép / […] jaj egy nagyon szegény nép / amely úgy érzi genocídiumot hajtottunk volt végre / ahogyan hajtottunk is ezt-azt egymáson végre / genocídiumot fog végrehajtani rajtunk” – de nem tudja, testi, fizikai valójában, s történelmében, kultúrájában sem tudja elhatárolni magát azoktól, akiktől pedig elválasztják azok az oly kevéssé spirituális etnikai és nyelvi határok. S így aztán elutasítja annak az erkölcsi magaslatnak a képzetét is, ahonnan egyértelműen belátható, megítélhető, bombázható volna mindez.

Mert e kérdésre „válaszolni […] csak versben tudnék / tán / ám versül tudni / versül tudni többé már én / talán tudni nem tudhatok / ha nem avatkoznak be azért / versül tudni többé nem tudhatok / ha beavatkoznak azért / versül tudni többé már majd sosem is tudhatok”. Csak hát e szöveg, a maga alig-artikulált, dadogó ismételgetéseivel mégiscsak vers, még ha csupán a legminimalistább, a legősibb (legmodernebb) definíció szerint is. Csak hát e szöveg maga is rájátszás, a bármennyire is csonka, csonkolt, de létező hagyomány őrzése; Domonkos István Kormányeltörésben című, a vendégmunkás-lét elidegenítő, identitás-pusztító élményét feldolgozó versét idézve, melynek emlékezetes sora szerint „én nem tudni magyar”. Turistáknak, vendégmunkásoknak, ha megtagadva is, ha szép paradoxonnal beszélhetetlennek mondva is: a vers – állítja a vers – anyanyelv.

S övé a valóság részleteihez való hűség bátorsága, mikor a csataképfestők világának eljövetelekor, zum trutz, „kis versciklust képzeltem el a ciklámenről / a (virág)csendélet- festő kismesterek / monoton életével azonosulván”. Mert ezeké az irracionális, apró szépségeké az utolsó szó, minden borzalmon túl: a hullámzás utaztatta csigaházé, a váróteremben gobelinező kis katonatiszté, az íróasztalon hagyott rendetlenségé, két Szenteleky-verssoré. A pusztuláson, a semmin túli semmisségeké. „Mondom (mondanám) semmi sincs de van lám / van ablakom előtt az ó-fehér (elefántcsontsárga) / bodzacsipke és ez még mindig sok nekem”…

Az érzéketlennek tetsző, monoton tengeré, amely azonban helyettünk üvölt föl a végső pillanatban. Amely mocskolt és sebzett, mint mi vagyunk: „többen is tanúsították nekem magát a tengert lőtték / ahogy baranyában és szlavóniában a templomokat / magát a tengert csak úgy valami különös dühvel / az azúrt / Az Úr-t mert egyfajta vallásháború is folyik / úgy gondolják ha a másét lövik nem a sajátjukat lövik”… – amely azonban mégsem osztható.

S amely lényegénél fogva mégis sebezhetetlen. És elpusztíthatatlan. És szép. Mint maga a vers.

TOLNAI OTTÓ: Balkáni babér. Katalekták. Pécs, 2001, Jelenkor.

FELHASZNÁLT IRODALOM:  
MIKOLA GYÖNGYI: ,,A babérnak amit suttogni tanított”. Tolnai Ottó: Balkáni babér. Üzenet, 2001. 2. sz. pp. 89–95.
TOLNAI OTTÓ: Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye. A kérdező Parti Nagy Lajos. Pozsony, 2004, Kalligram.
TOLNAI OTTÓ: Rózsaszín flastrom. Jelenkor, 1990. 1. sz. p. 29.
THOMKA BEÁTA szerk.: Tolnai-symposion. Tanulmányok Tolnai Ottó műveiről. Budapest. 2004, Kijárat. VARGA MÁ- TYÁS: Én tudom szeretni az égboltot: Tolnai Ottó Balkáni babér című kötetének bemutatójára. Új Forrás, 2001. 8. sz. pp. 65–67.