Gulyás Lóránt: „Velük vagyok katona, értük vagyok pap!”

Ezt vallja egy harminchárom esztendős katolikus tábori lelkész. Markovics Milán Mór negyedik éve szolgál a Magyar Honvédség 64. Boconádi Szabó József Logisztikai Ezredénél, kétszer megjárta már Boszniát. Kevéske szabadidejében, ha éppen nem valamilyen pszichológiai témájú könyvet lapozgat, a harcművészetek töltik fel. Az élet alapvető kérdéseire kereste a válaszokat akkor, amikor az Úr a papi hivatásra szólította, katonának pedig azért állt, mert kicsi kora óta ellene van az erőszaknak.

Hogyan fordul egy fiatalember olyan mélységében a hit, a vallás felé, hogy aztán a papi hivatást választja?

Alapvetően mindenki más és más okból választja ezt az utat, mégis valahol a motiváció azonos. A szolgálat. Az én esetemben, ha nagyon leegyszerűsítem, akkor onnan kell kezdenem, hogy az Isten kegyelme, a hit kegyelme miatt lettem egyáltalán hívő. Ugyanakkor a családom szerepe sem kerülhető meg. Igaz, a szüleim gyerekkoromban nem gyakorolták vallásukat, ugyanakkor templomba azért gyakran elvittek. Szóval, otthon is olyan volt a légkör, olyan neveltetést kaptam és olyan értékrenddel találkoztam, hogy azt hiszem, már akkor is nagy biztonsággal meg tudtam különböztetni a jót a rossztól.  Emellett voltak olyan – már gyermekkoromban is feszítő – kérdések, amelyekkel kapcsolatban nem is nagyon értettem, hogy ezekre mások miért nem kérdeznek rá. Miért élek? Mi a célom ezen a Földön? Miért tudok önmagamról? Azt vettem észre, hogy az emberek többsége egyszerűen csak beleszületik a létezésbe, de ezekre az alapvetően fontos kérdésekre csak kevesen keresik a választ. Én megpróbáltam. Általános és középiskolás koromban elsősorban filozófiai és orvosi témájú könyveket bújtam. Aztán egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy a filozófia inkább csak nyelvészkedés, az orvostudomány pedig életmentő munkaként, egyfajta foglalkozás. Ezután a felismerés után kezdtem először a világvallások felé fordulni, aztán ebben az irányváltásban sok-sok apró jelzés is megerősített. Számos vallási gyülekezetben megfordultam akkoriban.

Adódik a kérdés, hogyha ilyen széles körben mérte fel a lehetőségeket, akkor miért éppen a katolikus egyház által kínált utat választotta?

Mélységesen hiszek abban, hogy ez nem az én választásom volt: a Jóisten hívott engem. Hiába jártam más közösségekben, mindig visszakanyarodtam a gyökereimhez. Oda, hogy katolikusnak kereszteltek. Végig az járt a fejemben, hogy itt ez a kétezer éves intézmény, a katolikus egyház, amelyik annyi tapasztalatot gyűjtött össze és annyira hozzánk, európai emberekhez szól. Úgy éreztem, hogy számomra is ez adhatja meg a hiteles válaszokat. Visszatérve az előző kérdésére, hosszú ideig nem is azt gondoltam, hogy pap leszek, hanem hogy teológiát tanulok, és így jobban megértem majd a világ és az emberek kapcsolatát, a mindenség működését. Aztán egy belső, mindent elsöprő tapasztalást követően egyértelművé vált, hogy az én utam az, hogy katolikus pap legyek.

Hol tart most? Sikerült válaszokat kapnia?

Kapok válaszokat. Emlékszem egy tanáromra, aki felrajzolt egy kört a táblára és azt mondta, ennyit tudunk, és minél többet tudunk, annál nagyobb kerülete lesz ennek a körnek. Annál jobban látjuk ugyanakkor azt is, hogy keveset tudunk, mennyi mindent nem tudunk. Nos, ha így nézzük, akkor most még annyit sem tudok, mint a kezdetekben. Másfelől a mostani munkám olyan kérdéseket vetett fel, amelyekre korábban nem is gondoltam. Sokkal közelebb kerültem ugyanis az élet határhelyzeteihez, tehát az emberi életnek azon pillanataihoz, amikor az ember igen-igen közel kerül az elmúláshoz. De, vajon mi a halál? S ha már itt tartunk, akkor mit nevezünk értelmes életnek?

Gondolhatnánk, hogy Magyarországon nyugodt élete van egy tábori lelkésznek. Nem állunk hadban senkivel, nincsenek csaták, sebesültek, akik a lelki vigasz, vagy testi sebeik gyógyítása okán keresnék fel Önöket. Mivel foglalkozik egy katonalelkész 2014-ben?

Erre legszívesebben az efezusi levélben leírtakkal válaszolnék. Vagyis, nekünk nem a test és vér, hanem a gonoszság lelkei ellen van tusakodásunk. Ilyen értelemben tehát egy tábori lelkész békeidőben is harcban áll, mert a gonoszság sem pihen. Alapvetően azonban a mi munkánk is olyan, mint egy aprócska település plébánosáé. Mi is keresztelünk, esketünk, gyóntatunk, temetünk, házasságkötés előtt felkészítést tartunk. Összetartjuk a reánk bízott közösséget, gyámolítjuk azt, akinek erre szüksége van. A mi „specialitásunk” inkább a körülményekben rejlik. Külsőségek tekintetében gondolhatnak a katonai tiszteletadásra is, de arra is, hogy a katonákkal szemben támasztott követelményeket nekünk is teljesítenünk kell. Hivatásos és szerződéses katonatisztként mi is átesünk a rendszeres orvosi vizsgálatokon, képességfelmérőkön, fizikai- és lélektani teszteken. Kiküldetések, külszolgálatok előtt is vannak többhetes tréningek, tanfolyamok, lőgyakorlatok.

Talán itt érdemes megjegyezni, hogy Ön főhadnagyi rendfokozatban szolgál. Ehhez tiszti iskolát kellett végeznie, vagy ez a papi hivatással együtt járt?

A magyar honvédség tisztjeinek, altisztjeinek többsége katonai iskolát végez. Mi, akik katonalelkészek vagyunk, a speciális beosztásúak csoportjába tartozunk. Akárcsak a katonaorvos, a katonai jogász, a katonameteorológus és még lehetne sorolni. Ezek olyan beosztások, amelyekhez rendfokozat is jár a felsőfokú végzettség miatt, ugyanakkor, ha a katonai iskolán nem is, az alapkiképzésen nekünk is át kellett esnünk. Ezek alatt a hónapok alatt megtanultuk, magunkra szedtük azokat az alapvető képességeket, amelyekkel minden katonának rendelkeznie kell. Megtanultunk például a fegyverekkel bánni, tanultunk álcázást és tájékozódást térkép alapján. Olyan dolgokat, amelyek egy háborús szituációban életet menthetnek. Mindezeken túl ott vannak az alaki dolgok is. Jobbra át, balra át, tisztelegj! Hiszen, ha egyenruhát húzunk és belépünk a laktanyába, akkor már nem úgy érintkezünk egymással, mint a civilek.