Horváth Árpád SJ: Tito – a legnépszerűbb tömeggyilkos

Josip Broz Tito az egyik legnagyobb formátumú kommunista politikus volt, akivel a hidegháború enyhülésével elismeréssel álltak szóba mind a szocialista Kelet, mind a nyugati világ képviselői.  

d Délvidéki magyarok között gyakran felparázslik a vita, ha Tito érdemeit valaki megkérdőjelezi. Pedig a Bácskában, a szerbiai Bánságban és a Dráva-háromszögben alig van olyan magyarok lakta település, amelyeknek határában ne lennének tömegsírok. Magyar tömegsírok, amelyek 1944 őszén „keletkeztek”, amikor Tito partizánjai (szovjet támogatással) „felszabadították” a Délvidéket. De nem csak magyarok estek a kommunisták vérengzéseinek áldozatául. Mind a mai napig gyakran látni errefelé düledező barokk templomokat, vagy az utak mentén áthatolhatatlan gaztól felvert temetőket, amelyek az egykoron itt élő többszázezres németség „emlékei”. A svábokat Tito tudtával likvidálták e vidékről, kivétel nélkül mindenkit. Koncentrációs táboraikat csak 1948-ban számolták fel, amikor Tito Jugoszláviája szakított Sztálinnal, és a Nyugat felé kényszerült orientálódni. Tito vérengző partizánjai igyekeztek mindenkivel leszámolni, akik másképp gondolkodtak, esetleg a felsőbb társadalmi osztályba tartoztak, netalán hívő emberek voltak. Horgostól Titelig, a Tisza bácskai szakaszán alig van néhány település, melynek plébánosát ne kínozták volna halálra a partizánok.

JUGÓ-NOSZTALGIA

Tito Jugoszláviájának születése tömeges kivégzések, egyes vidékek csaknem teljes lakosságának könyörtelen felszámolása, de akár egész népcsoportok (magyarok, németek, olaszok, a horvát önállóság hívei, szerb királypártiak) likvidálása árán történt. A délszláv régióban mégis tetten érhető egyféle nosztalgia Jugoszlávia iránt, még a délvidéki magyarok között is! Azt mindenképpen el kell ismerni, hogy Jugoszlávia gyönyörű ország volt. A Balkán-félsziget mélyéről, csaknem az Égei-tengertől, egészen az Alpokig húzódott. Törökös hangulatú dzsámik, ortodox templomok, közép-európai barokk és szecesszió, reneszánsz tengerpart, égbe nyúló Alpok, gazdag ásványkincsek, dús vizű folyók, és még a termékeny Alföld jelentős része is a délszláv államot, azaz Jugoszláviát képezte. A kulturális sokszínűség e vidék rendkívül gubancos múltjának a hagyatéka, ami külső beavatkozás nélkül (versailles- i békeszerződések) aligha válhatott volna közös hazává. Kétségkívül Tito érdeme, hogy a második világháború után a jugoszláv államiság még évtizedeken át tovább tarthatott. Ebben segítségére volt az a sajátos világpolitikai helyzet is, ami a hidegháborút jelentette. Kelet és Nyugat között, a harmadik utas szerepében Jugoszlávia busás támogatást remélhetett mind a szocialista, mind a kapitalista tábortól. A koreai-válság, majd a vietnámi háború, vagy a kubai-válság idején, amikor a harmadik világháború réme fenyegetett, sem a szovjet világnak, sem a Nyugatnak nem volt érdeke, hogy Európában újabb frontvonal képződjön. Ezért támogatták Titót minden oldalról, aki ugyan megrögzött kommunista volt, ám attól azért nagyobb egóval rendelkezett, minthogy sima csatlósa legyen a Szovjetuniónak. Tito ráadásul ügyesen építgette a maga látszatblokkját, az úgynevezett „el nem kötelezett országok” táborát, melynek tagjai egyik nagy politikai blokkhoz sem tartoztak. Például India, Egyiptom, a gyarmati sorsból felszabaduló afrikai államok. Mindennek köszönhetően Tito népszerűsége a nemzetközi porondon rendkívül megnőtt. Királyok fogadták, az ENSZ-ben beszélt testvériségről, szabadságról és egyenjogúságról.

Idővel belföldön is sokat változott Tito megítélése. Elsősorban azoknak a kölcsönöknek köszönhetően, amelyeket Kelettől és Nyugattól egyaránt meg tudott szerezni. Jugoszlávia látványos fejlődésnek indult. A múlt sebeivel nem nagyon volt idő foglalkozni, hiszen a hitelekből épülhetett a jugoszláv haza: a ház, a munkahely, a gyors motorizáció időszakát élhette meg az ország az iparban, a mezőgazdaságban, a háztartásokban is. Lassan beindult a turizmus, közben pedig több millió ember vállalhatott munkát Nyugaton. E vendégmunkások pénzének jelentős része szintén Jugoszláviában vált tőkévé, hiszen többnyire minden „jugó” igyekezett otthon házat építeni, vagy „csak” támogatni a családtagokat. A napirendre térést a véres múlt fölött segíthette az is, hogy Tito számára mindig volt külső ellenség is, akivel szemben az ország lakosságának össze kellett zárni. Először a fasiszta Nyugat (Trieszt kérdése), aztán Sztálin (Jugoszlávia 1948-ban szakít a szovjet típusú államberendezkedéssel), aztán jött 1956, majd 1968, a kőolajválság, de a hidegháború többi fájó sebe miatt sem volt senkinek érdeke, hogy a jugoszláv status-quo megváltozzon.

Ha valaki nem mozgolódott túl sokat Tito rendszere ellen, a negyvenes évek tisztogatásai után már nem kellett nagyon tartania. Mivel rájöttek, hogy teljesen eltiporni nem lehet, az egyház megtűrt státuszba került, ami annyit jelentett, hogy a hitélet a templomok és a sekrestye falai között viszonylag békében folyhatott, papok és szerzetesek tömeges kivégzésére 1944 után már nem került sor. Ha valaki nyilvánosan mégis szájalni kezdett Tito ellen, a Goli otokon kötött ki, ami egy csupasz sziget az Adrián, a jugoszláv gulágot jelentette. Enyhébb esetekben „csak” ellehetetlenítették az ember életét, azaz nem kapott munkát, a gyereke nem mehetett egyetemre, lakáshoz nem juthatott, stb. Jugoszlávia tehát látszólag kiválóan funkcionált. A vérengzések időszaka utána a kölcsönök, illetve az életszínvonal emelése, valamint a folytonos veszélyeztetettség érzése nagyszerű eszköznek bizonyult, hogy a múlt rendezetlenségei ne kerüljenek előtérbe.

Mivel a titoisták szerették a kirakatéletet, burjánzásnak indulhatott az úgynevezett „jugoszláviai magyar irodalom”. Ennek a sajátos magyar avantgárdnak a képviselői utasítják majd vissza Illyés Gyula ötágú síp hasonlatát a magyar irodalomról. Tito kultúrkádereinek, úgy látszik, kedvük telt abban, hogy a „júgó-magyarok” kikérjék maguknak a túlzott közösködést az egyetemes magyar kultúrával. A rendszer ehelyett megengedte a Délvidék magyarjainak, hogy „avantgárdkodjanak” csak bátran, azaz dicsérjék kedvükre magyarul is az azúrkék Adriát, a Balkán magas hegyeit, a délszláv régió „nemzeteinek és nemzetiségeinek” testvériségét és egységét. Az alföldi élet színeiről azonban nem volt ildomos írni, a délvidéki magyarok felgyorsult asszimilációja tabu volt, a kultúrélet elsorvadása nem lehetett téma.

KIRÁLYI STÍLUS

Kevés uralkodó örvendhetett olyan népszerűségnek a 20. század folyamán, mint éppen a szocialista Jugoszlávia elnöke. A hidegháború – Jugoszláviára nézve – sajátos viszonyai, illetve a másként gondolkodók „sikeres” kiirtása, meghurcolása vagy ellehetetlenítése az országban lehetővé tette azt a mai szemmel talán nevetségesnek is mondható kultuszt, ami Tito körül kialakult. A kommunista diktátor, Tito, valójában úgy élt, mint egy király. Vagy még annál is jobban, de ez látszólag senkinek sem tűnt fel. Pedig nagyon szerette a luxust, a kiváló szivarokat, a nőket gyakran váltogatta, még ha volt is egy hivatalos felesége. Ha nem katonai pompában (mindenféle kitüntetésekkel felszerelve), akkor általában világoskék, pezsgőszín vagy fehér öltönyben mutatkozott. Saját hajói, vonata (csak számára kialakított luxus-szerelvényekkel), repülője volt. Belgrádban a királyi rezidenciában lakott, holott a szerb uralkodóházat Tito rezsimje fosztotta meg trónjától. Számos vidéki rezidenciája volt még, a legnevezetesebb talán Szlovéniában Bled, Horvátországban pedig a Brijuni-szigetcsoport. Kedvenc vadászterülete a bácskai Duna-kanyarban a Kalocsai Érsekség egykori birtokai voltak. Amiből egykoron egész iskolai hálózatot, kórházi szolgálatot, templomok felújítását fedezte az egyház, az most egyedül Tito kedvtelésére szolgált. Születésnapja állami ünneppé vált, amit az ifjúság napjának kiáltottak ki. Ez mai szemmel egyféle bohózatnak is beillik, de akkoriban könnyes szemmel ünnepelték az emberek, hogy minden évben – valamikor Tito születésnapja előtt – az ország minden településén áthaladt a „stafétabot” (a legeldugottabb hegyi falvak és tengeri szigetek városkáinak főutcáján is). Valószínű, több stafétabot körözött az országban, a lényeg azonban az volt, hogy minden pionír virágesőben részesíthesse a Tito elvtársnak szánt díszes botot, a stafétát. Belgrádban császárnak beillő pompával ünnepelték Titót, gondosan kidolgozott szertartás szerint, a protokoll egyféle kommunista liturgiává vált. A tömeg pedig dicsőítette, éltette, minden szavára tapsolt, sírt, dallamokra vonaglott. A legismertebb ilyen dal az ország nem hivatalos himnuszává vált: „Tito elvtárs, fogadjuk, hogy az utadról soha le nem térünk!” (Zravko Čolić: Druže Tito, mi ti se kunemo).

REZIDENCIA BRIJUNIBAN

A csodálatos fekvésű, fodros partvonalú Brijuni-szigetvilág Magyarországtól néhány órányi autózással érhető el, Fiumétől egy óra, Isztria partjaitól szinte egy kőhajításnyira fekszik. Ma nemzeti park, korábban évszázadokon át kőbányaként szolgált. Az itt kitermelt kiváló minőségű kőből épült Velence, később Bécs és Berlin számos palotája. Amikor Tito hatalma megszilárdult, a diktátor itt rendezte be (egyik) rezidenciáját. Magyar szempontból a hely azért releváns, mert Brijunin dőlt el az ország, illetve Kádár János sorsa. 1956. november 2-án ugyanis Nyikita Hruscsov felkereste Titot Brijuniban. Ha nem is áldását, legalább hallgatólagos hozzájárulását kérte Magyarország második intervenciójához. Ekkor Tito határozottan kérte Hruscsovot, hogy a forradalom leverése után az ország élére ne Münnich Ferenc, hanem a fiumei születésű Kádár János kerüljön. Kádár János később maga is ellátogatott Brijunira, melynek képei láthatók a helyi múzeumban. De erre a szigetre nem csak tömeggyilkosok látogattak, hanem világsztárok, színészek, énekesek, filmrendezők is. Tito szerette magát körülvenni olyan arcokkal, akikkel dicsekedni lehet. Meghívta őket a szigetre, ellátta őket minden jóval, egy fotó a társaságukban, és a világsajtó máris dicsérte a gyönyörű, és élhető, és demokratikus országot, nem kevésbé pedig sármos vezetőjét, a világ kedves, belföldön és külföldön is legnépszerűbb tömeggyilkosát.