Előző cikk Következő cikk

Sághy Marianne:
Az igazságos háború a keresztény gondolkodásban

A keresztény felfogás szerint a szeretet és a béke a legfőbb jó. A történelem során azonban a keresztény hatalmak éppoly lelkesedéssel háborúztak, mint a pogány birodalmak vagy az iszlám kalifátusok. Mi írhatja felül a „ne ölj!” imperatívuszát?

mMiért nem az erőszakmentesség lett a keresztény civilizáció védjegye? Harcolhatnak-e a keresztények, és ha igen, miért? Szent Ágoston szerint a háború akkor igazságos, ha Istennel és Istenért folyik, azaz ha Isten vezetésével Isten parancsainak betartatásáért vívják. Ugyanezt vallják ma a muzulmán fundamentalisták. Ez is mutatja, milyen óriási kihívás a keresztények számára a háború értelmezése.

AZ ERŐSZAKMENTESSÉG ESZMÉNYE: A MÁRTÍROKTÓL MÁRTONIG

A keresztények háromszáz éven át időszakonként véres üldöztetést szenvedtek a Római Birodalomban. A pogromokra mégsem erőszakkal válaszoltak: a „keresztény terrorizmus” ismeretlen fogalom. „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”: vallották a keresztények egy korban, amikor a megkövezés a mártírhalál egyik legkellemesebb válfaja volt. Jámborul tűrték, hogy rostélyon sütögetik, forró olajban főzik, keresztre feszítik, megnyúzzák, kerékbe törik, elégetik őket, mert boldogok voltak, hogy vértanúhalált halhatnak Krisztusért. De a korai keresztények nemcsak „hadi célpontok” voltak, hanem katonák is. Az első keresztény katonákról a diocletianusi nagy egyházüldözés idején hallunk először. Maximianus társcsászár Gallia védelmére vezényelte át a thébai légiót Egyiptomból Európába. Vezérük a núbiai Móric (Mauritius) volt. A császár 284. szeptember 22-én az Alpokban állomásozó seregnek megparancsolta, hogy gyűjtsék be és öljék meg a keresztényeket. Móric megtagadta a parancsot. A császárhoz i ntézett beszéde ma is kötelező olvasmány kellene legyen:

,,Felajánlottuk neked, hogy ellenségeid ellen harcolunk, de gonoszságnak tartjuk, ha ártatlanokra emelünk kezet. A gonoszok és ellenségek ellen jobbunk fegyvert ragad, de képtelen ártatlan polgárokat megsebezni. Nem felejtettük el, hogy a polgárokért és nem a polgárok ellen álltunk fegyverbe. Mindig az igazságosságért, a jóságért, az ártatlanok megvédéséért harcoltunk, eddig ezekért vállaltuk a veszélyt. Harcoltunk hűségből, de hogyan lehetnénk hűek hozzád, ha most hűtlenek lennénk Istenhez? Először Istenre, utána a császárra esküdtünk; ha megszegjük az elsőt, ki kötelezhet a második megtartására?’’

A császár megfélemlítésül megtizedeltette a légiót. Móric és társai vértanúhalált haltak. De a thébaiak nem törtek meg. Hatezer katona tette le a fegyvert és várta a halált, semmint hogy hitsorsosai ellen vonuljon. Tettüket nemcsak a keresztény egyház, hanem a hadijog is példaértékűnek tartja: Hugo Grotius szerint a katonák az egyedül ésszerű megoldást választották. Nemcsak életben maradtak, hanem a császár elő is léptette őket, sőt testőreit is közülük választotta, hiszen közvetlen életveszélyben sem fordultak a császár ellen. Szent Móric pedig a Német-római Birodalom császárainak fővédőszentje lett.

A erőszakmentesség eszménye a konstantini fordulat után is fennmaradt. A pannóniai katona, Márton, már a seregben is inkább szerzetesként, semmint katonaként viselkedett. Ekkortájt a keresztények tömegesen dezertáltak, hogy szerzetesnek álljanak. Márton fegyvertelenül akart harcolni a barbárok ellen:

„Iulianus császár Vangion (Worms) városánál összevonta a hadseregét, és pénzadományt osztott ki a katonák között. [...] Mikor Márton került sorra, megfelelőnek látta a pillanatot, hogy elbocsátását kérje. Nem tartotta volna tisztességesnek, hogy elfogadja az adományt, holott nem kíván harcolni. »Eddig neked szolgáltam – szólt a császárhoz –, engedd meg, hogy most már Istennek katonáskodjam. Adományodat fogadja el az, aki harcolni akar, én Krisztus katonája vagyok, ezért nekem már nem szabad harcolnom.« Mikor azonban a zsarnok meghallotta ezen szavakat, haragra lobbant, és azt állította, hogy Márton a másnapi harctól fél, nem pedig a vallása miatt vonakodik a küzdelemtől. Ő azonban [...] így szólt: »Ha elhatározásomat gyávaságnak és nem a hitemnek tulajdonítják, akkor holnap fegyvertelenül állok oda a sereg elé, és Jézus Urunk nevében, a kereszt jelével, pajzs és sisak nélkül bátran behatolok az ellenség sorai közé.« [...] Másnap azonban az ellenség, önmagát és minden felszerelését felajánlva, követek révén békét kért.”

Márton választása azonban nem vált egyetemes megoldássá a keresztény római birodalomban. A háború keresztény ügy lett, Szent Ágoston (354–430) pedig megalkotta „az igazságos háború” keresztény fogalmát.

A cikk teljes terjedelmében A Szív /júniusi számában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.