Szilvay Gergely: Jezsuita nevelés: az ausztrál miniszterelnök
Mi jut eszunkbe elsőre arrol, ha valakit őrult szerzetesnek beceznek? A szőlővel, borral kiserletező Don Perignon? A Peppinoval viaskodo Don Camillo? A Terence Hill alakitotta Don Matteo? Valamelyik pap vagy szerzetesismerősunk? Bizonyara. Pedig akit ma igy beceznek az ujsagirok, az a szemelyiseg egy politikus. Nem is akarmilyen: 2013 szeptembere ota Ausztralia miniszterelnoke, es Tony Abbottnak hivjak.
aAbbott harcias katolikus elkötelezettsége, kispap-múltja és jezsuita nevelése miatt érdemelte ki az újságíróktól a ráragadt gúnynevet (ami egyébként angolul sokkal jobban hangzik: „mad monk”). Ma talán a világ egyik legsikeresebb katolikus politikusa: vezetésével pártja, az Ausztrál Liberális Párt vezette ausztrál jobboldali koalíció tavaly ősszel sosem látott fölénnyel, 53-46 százalékos arányban győzte le a 2007 óta kormányzó Munkáspártot. Mindezt úgy, hogy magáról Abbottról, az ausztrál politikai élet fenegyerekéről nincs túl jó véleménnyel a köz: egy 2013 januári felmérés szerint az ausztrálok 61 százaléka arrogánsnak, 56 százaléka szűk látókörűnek, 55 százaléka agresszívnek gondolja, 54 százalékuk szerint pedig nincs kapcsolata a hétköznapi emberekkel. Politikai ellenfelei, de még mérsékeltebb párttársai is úgy látják: Tony Abbott „túl keményvonalas”, és „az egyik legradikálisabb jobboldali konzervatív vezér, akit a Liberális Párt kitermelt magából”.
Hogy kerülhet egy magát liberálisnak nevező párt élére konzervatív személyiség? Ausztrália az angolszász világ része, így politikai élete is igen hasonló a brithez és az amerikaihoz. Azaz alapvetően egy jobboldali párt és egy baloldali párt határozza meg a politikai küzdőteret. A jobboldali pártok a kapitalizmus és szabad piac iránti elkötelezettségükben különböznek az itthon megszokott konzervativizmustól: Tony Abbottot is gyakran vádolták „neoliberalizmus”-sal avagy „neokonzervativizmus”-sal. (Egyébként már a konzervativizmus egyik megalapítójának számító Edmund Burke is szabadpiac-párti volt.)
Tony Abbott így vall erről az A Strong Australia című pártprogramban: „A Liberális Párt a konzervatív és ugyanakkor a liberális politikai hagyomány letéteményese ebben az országban. A Koalíció ösztönösen a szélesebb döntési lehetőségeket és a nagyobb szabadságot támogatja, de ugyanakkor kiállunk az idő mércéjét kiállt értékek és intézmények mellett is. Megfontolt ítéletünk szerint az emberi boldogságot akkor tudjuk a leginkább kiteljesíteni, ha a kormány ismeri a határait. A miénk egy természetes, eklektikus politikai hitvallás, amit a legjobban értékekre alapozott pragmatizmusként jellemezhetnénk.” Hozzáteszi: „Szeretnénk, hogy az embereknek legyen lehetősége többet tenni magukért, mert ez az az út, amivel erősebb közösségek épülhetnek. A közösségnek, ami több időt és pénzt költ a helyi kórházra vagy iskolára, több lesz a társadalmi tőkéje és erősebb a szociális szerkezete, mint annak, amelyik nem.”
Mindez azt jelenti: a szubszidiaritás katolikus gondolata jegyében Abbott szerint a társadalmi szolidaritás, társadalmi igazságosság nem olyasvalami, amit elsősorban az államon keresztül kell megvalósítani. Az állam ugyanis nem egyenlő a társadalommal. Nem az a jó keresztény politika, ha az állam vállal szolidaritást a szegényekkel, rászorulókkal, hajléktalanokkal, betegekkel az adófizetők pénzéből, hanem az, ha az emberek rá vannak kényszerítve, hogy személyesen ők maguk tegyék ezt meg. Mindez régi konzervatív és egyben katolikus alapelv, amely elutasítja a mindegyre jobban bürokratizálódó államot, és a „köztes intézményekre”, a családra, egyházakra, egyházi közösségekre, iskolákra, faluközösségekre, de akár a horgász- és táncegyletre helyezi a hangsúlyt, az emberi társulások azon formáira, amelyek ütköző- és védőzónaként állnak az egyes ember és az állam közt.
XVI. Benedek pápa fogalmazott úgy Spe Salvi kezdetű enciklikájában: „Nincs olyan igazságos államrend, amely feleslegessé tenné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretetet meg akarja szüntetni, az arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. […] A totális gondoskodó állam, mely mindent magához von, végezetül olyan bürokratikus intézménnyé válik, mely a lényegeset nem képes nyújtani, amire a szenvedő embernek – minden embernek – szüksége van: a szeretetteljes, személyes odafordulást. Nem mindent szabályozó és uraló államra van szükségünk, hanem olyan államra, amely a szubszidiaritás elvének megfelelően nagylelkűen elismeri és támogatja a különböző társadalmi erőkből született kezdeményezéseket, melyek összekapcsolják a spontaneitást a segítségre szoruló emberekhez való közelséggel.”
Abbott visszautasítja a vádat, hogy kormánya tudatosan a neokonzervativizmust vagy a neoliberalizmust követte volna: „egy politikai pártnak a szavazóknak, nem pedig a filozófusoknak kell eladnia a programját. A politikus a választókat, nem pedig a politikatudomány professzorait szeretné meggyőzni.”
Abbott, miután kijárta a jezsuita rend által működtetett sydney- i St Aloysius’ College általános-, és a St Ignatius’ College középiskoláját, sydney-i és oxfordi egyetemi éveiben került bele a közéletbe, ahol rengeteget harcolt a hetvenes években divatos eszmei áramlatok ellen, a ’68-as marxista- liberális meggyőződés ellen, amelyet leginkább a Che Guevara-pólók fejeznek ki. Ő maga egy diákönkormányzati választási kampányban azt ígérte: lecseréli a kubai kommunista „hős” posztereit a királynő (Ausztrália államfője a brit uralkodó, II. Erzsébet) és a pápa képére.
Mielőtt azonban egy szerény, jámbor fiatalt képzelnénk magunk elé, jó ha tudjuk: Tony Abbott nem a nőies oldalát testesítette meg a kereszténységnek. Kifejezetten konfliktuskereső, sőt, botrányokozó stratégiát alkalmazott. Mindehhez persze hozzájárult a vereséget nehezen viselő személyisége is. És még valaki: egy bizonyos Bob A. Santamaria jezsuita szerzetes volt rá nagy hatással, aki a harcos, antikommunista katolicizmus országszerte ismert szószólója volt és közéleti szemináriumot tartott a diákoknak, akiket igyekezett meg is szervezni. Santamaria egyébként világéletében munkáspárti szavazó volt: az angolszász országok katolikusainak nagyjából a fele mindig is a baloldalra szavazott, éppen azért, mert a baloldal pártjaiban látták a katolikus társadalmi tanítás és szolidaritás letéteményeseit. Santamaria is gyanakvóan tekintett „a tőke pártjának” tekintett Liberális Pártra, sőt: Abbott maga is eleinte a Munkáspártot tartotta természetes politikai otthonának.
Oxfordban is egy jezsuita, Paul Mankowski győzte meg Abbottot, hogy csatlakozzon a boxcsapathoz, és ő volt az, aki miatt Abbott komolyan elkezdett gondolkodni arról, hogy pap lesz: a modern életet és a „férfias kereszténységet” egyesítő Mankowski ugyanis elhitette vele, hogy lehetséges egyszerre papnak lenni és „megmaradni normálisnak”. 1984-ben, 26 évesen belépett a sydney-i Szent Patrik szemináriumba, azonban három évre rá otthagyta a papneveldét, amiről úgy látta: „A hangsúly inkább az önfelfedezésen volt, semmint a hősies misszión, amiért egyébként a fiatal katolikusok nemzedékei szegénységre, engedelmességre és tisztaságra voltak nevelve.” Tony Abbott életrajzírója, David Marr szerint Abbott számára riasztó volt a szemináriumban tapasztalt „puhányság”. Elvárása az volt: „mondd meg, mit kell tenni, és én megteszem”, nincs szükség lelki urakra. Ehelyett a saját útjukat járó, nem elég férfias papjelöltekkel és nevelőkkel találkozott. A kilépés után megházasodott, feleségével, Margareth-tel három lányuk van. A 2013-as választások előtt úgy vallott erről: „Attól tartok, egyszerűen nincs meg bennem az, amitől sikeres pap lennék.” Viszont többen állították: éppen olyan ember, aki miniszterelnöknek való.
Abbott nem szereti, hogy állandóan a vallásáról kérdezik. Munkáspárti elődje, Kevin Rudd látványosan kirakatba helyezte, hogy vasárnaponként anglikán istentiszteletre jár, és a templom előtt tartott sajtótájékoztatókat, mégsem kérdezték a hitéről, őt meg állandóan erről faggatják, habár nem tart templom előtti sajtótájékoztatókat. De ha a hitéről kérdezik, azt feleli: „Eléggé hagyományos katolikus vagyok, nem vagyok evangéliumi, karizmatikus keresztény, nem. Próbálok misére menni, de nem megyek minden vasárnap. A hit segített formálni az életemet, de nem határozza meg a politikámat.”
Utóbbi persze ilyen formában nem igaz. A hagyományos etikai kérdésekben Abbott mindig is ortodox állásponton volt: ellenzi az abortuszt, megpróbálta megakadályozni az abortuszhatású tabletta engedélyezését, s amikor Sydney tartományi vezetői be akarták vezetni az azonos neműek házasságát, az intézkedést a legfelsőbb bírósághoz küldte, amely kimondta: az ellentétes az ausztrál alkotmánnyal, amely egy férfi és egy nő szövetségeként ismeri el a házasságot (Ausztráliában az azonos neműek egy pszichológiai teszt kitöltése után köthetnek élettársi kapcsolatot). Sőt: Abbott egyik közeli barátja egy melegházasság-ellenes homoszexuális férfi, Christopher Pearson volt. Abbott egyébiránt ellenzi a mesterséges megtermékenyítést, az eutanáziát és az embriókból nyert őssejtekkel való kísérleteket is, és sosem támogatná, hogy meleg párok örökbefogadjanak gyerekeket (a válás és a házasság előtti szexuális élet ügyében viszont már megengedőbb: nem mintha kifejezett pozitívumnak tartaná őket, de a társadalmi változások következményeként tekint rájuk). Abbott emellett számos ügyben kiáll az egyházak autonómiája és szabad működése mellett, például az ügyben, hogy szabadon határozhassák meg, kit alkalmaznak és mit tanítanak iskoláikban.
Amiben viszont valóban ellentétes állásponton van mint az ausztrál klérus (és a világegyház), az a felmelegedés és a bevándorlás kérdése. Ezek viszont nem dogmatikai, teológiai kérdések, így nem mondható, hogy Abbott összeütközésbe kerülne az egyház tanításával, inkább csak az egyházi közvéleménnyel. Mindenesetre: Abbott nem „felmelegedés”-ről, hanem „klímaváltozás”- ról beszél, és úgy véli, annak nem csak emberi okai vannak, ráadásul nincs róla tudományos konszenzus. Szerinte nem lehet komolyan venni azokat, akik a tengerszint emelkedésével, a Csendes-óceán szigetei elsüllyedésével fenyegetnek, mivel ellenzik az egyetlen létező technológiát, ami talán nullára csökkenthetné a kibocsátást: az atomerőműveket. Ennek megfelelően autópályák építését ígérte a kampányban és a széndioxid- kibocsátásra kivetett adó eltörlése volt a fő kampányüzenet. A felmelegedéssel kapcsolatos elképzeléseiben Abbottnak harcostársa a sydney-i érsek, akit Ferenc pápa a vatikáni gazdasági titkárság élére nevezett ki, George Pell bíboros, aki szerint „a zöldpolitika édességnek álcázott méreg”. A bíboros az említett adó eltörlésének ügyében is segítségére sietett Abbottnak, kijelentve: nincs hivatalos egyházi álláspont ilyen összetett ügyekben.
S míg a bennszülöttek jogainak egyik élharcosa a miniszterelnök, és a legálisan érkezők befogadását is támogatja, addig az illegális bevándorlást minden erővel megpróbálja megakadályozni, kijelentvén: ezügyben „az együttérzés morális hiábavalóság”. Ha álláspontját papok kifogásolják, azt feleli: „A papság hatalmat ad arra, hogy átváltoztassuk a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé. De nem változtatja a gyenge logikát jó logikára.”
Tony Abbott a kilencvenes években többek közt meleg barátaival kampányolt a monarchikus államforma megtartásáért. Rámutatott: a brit monarchia a pápaság után a történelem második legstabilabb intézménye. Úgy tartja: az egyház nélkül nem lenne vallási, kulturális és politikai pluralizmus, nem lenne liberális demokrácia.
Tony Abbott, Ausztrália miniszterelnöke. Monarchista, katolikus, kapitalista, konzervatív. Világlátását máig meghatározzák jezsuita iskolái és Bob A. Santamaria. Harcos kiállásának, maszkulin kereszténységének titka pedig alighanem részben ez: „Az egyetlen erény, amit a jezsuiták sosem tudtak belém nevelni: az alázat.”