Dormán Júlia: A zene időnélküliségéről

Elidőzni a zene mellett, tapasztalni lélekemelő hatását, a jelen megélését, az időérzék elvesztését – talán többen rendelkezünk ilyen tapasztalatokkal. A zene felfoghatatlan és titokzatos világába vezet be bennünket Hegedűs Endre, Kossuth-díjas zongoraművész.

Hegedűs Endre 1980-ban szerzett diplomát a Liszt Ferenc Zeneakadémián, ahol később tanárként kezdett működni. Tíz nemzetközi zongoraversenyen nyert díjat, számos európai és tengeren túli országban vendégszerepelt, illetve hívják ma is. Megannyi hazai elismerés mellett az idei év márciusában Kossuth-díjjal is megköszönték odaadó munkáját, ugyanis legmélyebb vágya, hogy zenéjén keresztül másoknak adjon. Feleségével, Hegedűs Katalin zongoraművésszel három gyermeket neveltek fel, és egymást segítve élik meg hivatásuk minden kihívását és szépségét.

Hogyan éled meg a gyakorlásra szánt tengernyi időt?

Fiatalon egy szinte megszállottan gyakorolni vágyó, s ezért mindent megtévő ambiciózus zongorista-palánta voltam. Budai albérletembe szüleim nagy költséggel felhozatták zongorámat, de a szomszédok egyetlen nap után azt mondták: no, ebből elég volt! Ezért maradt a Zeneakadémia tantermeinek tanítás előtt és után való intenzív használata. Ez azt jelentette, hogy reggel fél 7-re mentem be, körülbelül 9-ig gyakorolhattam, míg a professzorok el nem kezdték az oktatást. Majd este 6 után bizton találtam üres termet. Közben szerencse dolga volt, mikor leltem egy-egy üres helyre, ha csak rövidebb időre is. Tehát e módon csodák csodája: este fél 10-ig összegyűlt a 8-9 óra gyakorlás.

Szükséges ilyen sok idő a gyakorlásra?

A zongora egy technikai és szellemi csúcstermék. A zongorajáték klasszikus formája – mely a Bach előtti időtől kezdett kibontakozni – egy bonyolult és kifinomult rendszer, amit zongoristák milliói hoztak létre. Művészek, tanárok, zongorakészítők, amatőrök álmodták tovább és tovább, feszítették a játszhatóság határait a minél teljesebb kifejezés reményében. Ezért ennek a legalább tízezer „trükknek” az elsajátításához legalább tízezer órányi koncentrált munka, vagyis gyakorlás kell! S valóban, a profivá válás utolsó lehetséges idejében, az egyetemi évek alatt kellett gyakorolni a legtöbbet!

Hogyan élik meg a zongoristák ezt a hosszú gyakorlási időt? Én arra gondolok, néha kínlódást jelenthet, máskor teljes átlényegülést.

Létezik egy felkészülési időszak. Az ember annyit gyakorol fiatal korában, amennyit magától nem szeretne, a kitűzött cél magassága húzza és viszi. A zongoratechnika nemcsak művészet, hanem akrobatika is, a legbonyolultabb mozgásokat zeneművészek viszik végbe. Ennek az abszolút koordinált és bombabiztos technikának az elsajátításához nagyon sok gyakorlás kell. Ez kezdetben sokszor monotóniába és kínba megy át.

Viszont később, úgy érzem, az igazi zenész öt másodperc alatt benne tud lenni a „flow”-ban, szinte rohan a zongorához. Az az alkotómunka, amikor az ember elmerül a zenében, leírhatatlan. Ez az elmerülés rendszerint megtörténik velem, amennyiben a mű nekem tetszik. Nemzetközi zongoraversenyek alkalmával gyakran felkértek egy-egy verseny alkalmára szerzett mű eljátszására. Ezekkel a darabokkal szokatlan stílusuk miatt sokszor megszenvedtem. Noha később játszottam huszadik századi zenét, az én otthonom mégis leginkább a romantika és a klasszika mozarti-beethoveni vége – Liszt, Chopin, Brahms, Schumann világa. Ezeket csodálatos élmény végigutazni, kikísérletezni, és az újjászült művet odaajándékozni a közönségnek.

Mi hajtott előre, mi adott erőt és kitartást a sok gyakorláshoz?

Nagy álmom volt, hogy nemzetközi hírű zongoraművész legyek egy napon. A gyakorlás egy nagyon kemény munka, a belső késztetés mellett kényszerek is működnek. Sokszor tulajdonképpen eszköz volt a túléléshez, s a „veszély” érzete növelte az adrenalinszintet. A közeledő vizsga légköre, nemzetközi zongoraversenyek, a külföldre való kijutás lehetősége emelték a tétet. Amikor összeházasodtunk a feleségemmel, ezek a versenyek biztosítottak számunkra jövedelemforrást. Házasságunk első hét-nyolc évében mentem egyik nemzetközi versenyről a másikra. A versenydíjaim egy részéből éltünk, a másik részét felhasználtam a következő versenyre való kiutazás költségeinek a fedezésére. Végül tíz díjam volt, csak nyugatról, keletről a politikai helyzet miatt sohasem sikerült elismerést kapnom. Helyezéseim lehetőséget adtak arra is, hogy hazai ellenzőim karát („tűrt” kategóriába tartoztam) az Országos Filharmónia nem zenész vezetője ne vegye figyelembe.

Feleségeddel – aki szintén zongoraművész –, a Zeneakadémián ismerkedtetek meg. Hogyan alakult bimbózó kapcsolatotokból egy gazdag, termékeny, közösen megélt hivatás?

Katica s egy barátnője együtt verték fel kacagásukkal a Zeneakadémia folyosóinak csendjét. Egy Ránki-koncert zsúfolt tömegében Katica rám támaszkodott, átfogta a derekamat, hogy el ne essen, én is átfogtam az övét, majd felajánlottam, hogy hazakísérem. Még a villamos is beszorult a Lánchíd alatti alagútba, amikor elkísértem rózsavölgyi otthonába. Harmadnap már azt kérdeztem tőle: Katica, akarsz-e a feleségem lenni?

Kezdettől fogva négykezeseket játszunk, teljesen természetes, hogy két zongorista odafér a 140 centiméteres zongora elé. Hihetetlenül gazdag a négykezes irodalom egy illetve két zongorára. Ráadásul kedves barátainkkal – Farkas Zsolt és Várnagy Andrea házaspárral – elkezdtünk nyolckezesezni. Megalapítottuk 2005-ben a magyar zongorás négyes formációt. Ezidáig legfeljebb évente két koncertünk volt, viszont elhatároztuk, hogy ezen a nyáron körbejárjuk a Balatont, és fellépünk néhány vidéki városban.

Nekem sosem volt koncertügynököm, már nagyon régóta Katicával a saját hangversenyeinket szervezzük. 25-30 év munkájával eljutottunk oda, hogy évente 3-4 alkalommal Budapest legnagyobb hangversenytermeit majdnem teltházasra megtölti a közönség. Katicáról az hírlik, hogy csúcsmenedzser, a legsikeresebb koncertrendezők egyike ebben a nagy zenei világvárosban. Pedig csak arról van szó, az emberek megérzik azt a szeretetet, ahogyan feléjük fordulunk. Kitárják a szívüket és meghálálják. Most márciusban, amikor megkaptam a Kossuth-díjat, a gratulációk kapcsán úgy éreztem, az emberek szinte jobban örülnek ennek a díjnak, mint én magam.

A zenei hang megfoghatatlan, nem látható, hatása az időben valósul meg. Mit jelent számodra a zene?

Számomra a zenét egyértelműen Szent Ágoston szavai írják le: „Isten azért adta az embernek a zenét, hogy emlékeztesse szellemi hazájára”. Egy másik idézet is fontos számomra, Barsi Balázs atyától származik, aki egyik könyvébe vetette le, miután dedikálta számunkra: „A szó az Ige titka. A zene inkább a Szentléleké. De mindkettő az Atyáról üzen.” Ezt a zenében konkrétan megélem. Olyan számomra, mint a levegő: éltető közeg, alapélmény és alapszükséglet. Nagyon szomorúnak gondolom azoknak az embereknek az életét, akik a zenét nem tekintik értéknek, nem vesznek róla tudomást, vagy pusztán nem válogatnak a muzsika kimeríthetetlen kincsestárából.

Már utaltam a „flow-élményre” is, amely egy tevékenységben való teljes és örömteli elmerülést jelent. Mi sem könnyebb egy vérbeli muzsikus számára, mint leülni a hangszerhez és elmerülni a hangok világában. A zene egy olyan csoda, ami megelőlegezi nekünk a mennyországot.

Én azért ülök le a hangszerhez, hogy a mesterműveket minél tökéletesebbre csiszoljam, és lelkem tükrén keresztül, szeretetemmel, rajongásommal odaajándékozzam a közönségemnek. A zenemű eszköz, hogy közvetíthessem az embereknek azt a csodálatos rejtett tartalmat, amit a Jóisten üzen. Úgy gondolom, a nagy művek jól sikerült előadásai átadják a közönségnek azt az üzenetet, hogy milyen gyönyörű a teremtett világ, hogy fogjuk meg egymás kezét, és folytassuk tovább ezt a teremtő munkát. Egy ilyen előadás után az emberek boldogan, ragyogó arccal beszélgetnek egymással a szünetben, és elmesélik egymásnak az örömeiket. A zenének kell, hogy legyen egy feltöltő, „újraindító” szerepe, mely után az ember azt érzi, hogy rendben van az élet, és boldogság, hogy vagyunk.

 A zenének van egy időbeli része. Ott ülnek az emberek a teremben, hallgatják a zenét, a műsor megvalósul. Viszont van időn túli része is.

Egy jó koncerten az ember – akár az előadóművésszel együtt – elveszti az időérzékét, s ez egyáltalán nem zavarja. Most volt egy hangversenyünk az egri Líceumban, ahol a helyszín olyan visszhangos, hogy a Baradlai Cseppkőbarlang nagyterméhez tudnám hasonlítani. Ezért óvatosan a műsorba több lassú, szép zenét válogattam. A koncert hosszú lett, mégis miután két óra is eltelt szünet nélkül, a közönség nem akart elengedni. Később azt a visszajelzést adták, hogy nem is vették észre, mennyi idő telt el. A zene „kihozza az embert a sodrából”, elviszi egy másik dimenzióba. A zene időnélküliségét így élem meg.

Érdekes, ahogy a zenei kompozíció szigorú szabályainak követelménye mellett is megvalósulhat az időről való elfelejtkezés.

Valóban különös, hogy miközben előadunk egy zongoradarabot, legtöbbször szigorúan ragaszkodni kell a ritmushoz, ami felszeleteli és megfoghatóvá teszi az időt. Viszont szükség van arra, hogy a művész el tudja magát engedni a koncerten. Képessé kell válnia arra, hogy egy hangversenyen kiüljön és magas színvonalon eljátsszon 100-150000 hangot. Természetesen meghatározó, mennyire gyakorlott a darabban, hányszor adta elő éles helyzetben, de végső soron lelkében el is kell tudni engednie a darabot. Amikor egy muzsikus mindent kontroll alatt akar tartani a ritmustól kezdve a hangokig, a formálásig, lehet magas szintű a produkció, de a kifejezés, a szabadság, az „itt és most születik” rovására fog menni.

Május 6-án volt egy igen nehéz műsorú szólóestem a Zeneakadémián. Kezdés előtt teljesen tisztában voltam azzal, hogy nem tudom eljátszani azokat a hangtornyokat, katedrálisokat, amikre készültem. Viszont képes voltam magamat elengedni, és megéltem annak a csodáját, hogy ezt nem én csinálom! Odaadtam az Úrnak magamat, és ő megadta a kegyelmet, hogy mindazt, ami előttem áll, el tudjam engedni.

Néha a növendékeim azzal keresnek meg: „Ezt a darabot nagyon magas szinten el tudom játszani, de úgy érzem, még valami hiányzik”. Ilyenkor szoktam nekik beszélni az elengedésről. Elmondom például, hogy az egész családjuk dolgozik azon, hogy taníttatásukat biztosítsa, s megkérdezem: ők mit adnak? Megpróbálom rávezetni őket, hogy az emberélet akkor teljes, ha az ember ad, és akkor kapni is fog. Ez nemcsak a zenei adásra vonatkozik, hanem, hogy az illető jótékonykodott-e már. Nem élhet a zenész egy elefántcsonttoronyban. A megszerzett hírnevet is felhasználhatja arra, hogy maga ajánlkozzon, hogy ingyen játszhasson – most a jótékonysági koncertekre gondolok. Én azt szoktam mondani, hogy bármilyen jó célra örömmel indulok, és adom a tudásomat.