Előző cikk Következő cikk

Hojdák Annamária: Toulouse-Lautrec öröksége

Augusztus 24-ig látható a Szépművészeti Múzeumban a Toulouse-Lautrec világa című kiállítás, amely kifejezetten a 150 éve született művész grafikai munkásságát mutatja be. Elsőre talán csalódást okoz ez a kizárólagosság – mindössze egy festményt láthatunk a mintegy 170 litográfia mellett –, a bemutatott anyag bősége azonban így is többórás programot kínál azoknak, akik alaposabb betekintést szeretnének nyerni Lautrec tabudöntögető művészetébe, illetve élőben látni sok közismert művét. A Lautrec-korabeli fényképek és filmfelvételek tovább színesítik a tárlatot.

A rajzoló tekintete

A szervezők nyolc téma köré csoportosították a bemutatott műveket. Bár az elsők – a párizsi éjszaka jellegzetes alakjai és a korabeli sztárok – hosszas elidőzésre késztetik a nézőt, jól tesszük, ha tartalékoljuk energiánkat például a nyilvánosházak életét és a lóversenyeket, baráti találkozókat megörökítő litográfiák, vagy a Lautrec által tervezett albumok szemlélésére is.

Tény, hogy Henri de Toulouse-Lautrec (1864–1901) otthonosan mozgott a szórakozóhelyek és a nyilvánosházak világában. Az éjszakai élet frivol, szabad, természetes figurái közé jobban illett a genetikai betegsége miatt groteszk testalkatú férfi, mint saját arisztokrata köreibe. Ennek ellenére nem valamiféle cinkos összekacsintást sugallnak ezek a képei, inkább az olyan néző tekintetét, aki bár otthon van, mégis mintha kívül is állna; ilyen éleslátás és irónia nem lehetséges viszonylagos kívülállás nélkül.

Elles (Nők) című, prostituáltak hétköznapjait ábrázoló litográfiasorozata, melyet a kiállítás szintén bemutat, mégis mentes az iróniától, sőt, sokhelyütt kimondottan szeretetteljes a látásmódja. Ez a korban – mint maga a tematika is – egyértelműen provokatív gesztusnak tűnhetett, főleg azzal együtt, hogy a „nők” általános alakot prostituáltakra használta a címben a művész. „A modellek mindig kitömöttek. A lányok, ők azok, akik élnek” – mondta erről Lautrec. Így érthetővé válik, hogy a szórakozóhelyeket bemutató litográfiái jóval inkább fesztelenül alkotottnak tűnnek, mint például a színházi jeleneteket bemutatók – amelyekből szintén jópárat láthatunk a kiállításon.

A plakátművész

A kiállítás meghatározóan litográfiákat, azaz kőnyomatokat mutat be – bár a néző elsőre könnyen rajzoknak hiheti őket. A litográfia lényege, hogy a litókrétával, litótussal megrajzolt felületek zsíros nyomot hagynak a simára csiszolt kőlapon, amiről vegyszeres kezelések és színezés után elkészítik a lenyomatokat. A kész képen csak a zsíros felületek lenyomata marad meg, a kihagyott részeké nem.

A litográfia Toulouse-Lautrec korának meghatározó nyomdatechnikai eljárása volt, így készültek nemcsak kisebb fekete- fehér képei, hanem közismert plakátjai is (például Jane Avrilről, Yvette Guilbert-ről és Aristide Bruant-ról), melyek közül a mostani kiállításon tizenötöt láthatunk. A színes litográfiát nem csak technikailag újította meg – színkeverés helyett aprópöttyös felületeket produkálva, melyek távolról homogénnek hatnak –, de szellemében is, amikor esetlegesnek ható tagolással (például „végtaglevágásokkal”) vagy más meghökkentő kompozíciós megoldásokkal feltűnést kelt, atmoszférát teremt. Sokszor a fényképezés esetlegességét idézik plakátjai is: félig kitakart alakok, a nézők soraiban „véletlenül” meglátott táncosnő, az előtérbe beúszó arc. Ki tudja, reflektált-e arra, hogy ezzel a „bennfentes nézőponttal” mennyire vonzóvá tehető egy szórakozóhely?

Érdemes-e megnézni egy ilyen szabados ember képeit?

Lautrec kortársainak meghatározó részében felmerült volna ez a kérdés, hiszen még olyan műveit is frivolnak találták, amelyekre ma eszünkbe sem jutna ezt a jelzőt alkalmazni. „Lautrec tehetsége – mivel abszurd dolog lenne letagadni, hogy tehetséges volt – rossz tehetség volt, egy eldeformálódott lény tehetsége, aki mindent rondának lát maga körül, és eltúlozza a világ rondaságát, rámutatva annak minden fogyatékosságára, minden elfajzottságára, minden realitására…” – írta Jules Roques, a Le Courrier français újságírója a festőre emlékezve annak halála után. Egyoldalúságán túl azért is érdekes ez az idézet, mert egy sorban említi a világ elfajzottságát annak realitásával; ha ebben igaza van, indokolatlanul köt bele a művészbe, hacsak a valóságot ábrázolni nem bűn.

Lautrec hangsúlyozta, hogy őt csakis a lényeg megragadása érdekli. A maga korában az volt a vétsége, hogy ezt mindenhol igyekezett teljesíteni, ahol csak megfordult – és nem csak jópolgári közegben fordult meg. Végignézve a kiállítást a nézőben egy mindent – rajzban – megörökítő ember képe bontakozik ki, aki egy fényképész szemével lát és ábrázol – de a korabeli fotográfiánál jóval élőbben, színesebben, szubjektívebben. És ezzel együtt hol gúnnyal, hol meglepő irgalommal.