Szilvay Gergely: Időfonatok

„Az élet művészete a kettős idő szőttesének készítése. Van egy vastagabb fonat, ez a kronotikus idő, és egy vékonyabb, a kairotikus. Ha jól szőjük egybe a kettőt, nem égünk ki.” Vértesaljai László jezsuitával beszélgettünk.  

Hogyan lett jezsuita?

Eredetileg egyházmegyés pap voltam, 1975 körül kaptam meghívást a papi életre, és akkor még nem hallottam a jezsuitákról. Gondoltam a szerzetességre, de a kommunista diktatúrában a rendek csak két-két, ellenőrzött iskolát vezethettek, és én úgy éreztem, azt a kontrollt nem tudnám politikailag elviselni. Ezért mentem egyházmegyés szolgálatra. A főpásztorom, Lékai László bíboros viszont elküldött tanulni Rómába, a jezsuita rendalapító, Loyolai Szent Ignác által létrehozott Collegium Germanicum et Hungaricumba, ahol jezsuita atyák tanítottak. Megragadott a képzettségük, az értelmességük és a szentignáci lelkiség is megtetszett. Mindez olyan magvakat ültetett el bennem, amelyekről én nem tudtam. Szent II. János Pál 1991-es magyarországi látogatása után megkaptam a feladatot, hogy szervezzem meg az egyetemi lelkészséget, és belevetettem magam a munkába. Ezt csináltam fél évig, amikor váratlanul ért egy belső hívás, hogy menjek jezsuitának. Nem tudtam ezt mire vélni, mivel akkoriban nem találkoztam jezsuitákkal, nem tudtam, hol vannak, nem értek jezsuita hatások. Kezdtem keresni a hívás gyökerét, és akkor jutott eszembe, hogy Rómában találkoztam velük. Itt találkozott, ebben a hívásban egy emberi dimenzió és egy isteni dimenzió, egy emberi idő és az isteni idő. Gyakran utólagosan jövünk rá, hogy vannak isteni beavatkozások az életünkben. Nevezhetjük ezt kegyelemnek is, mindenesetre utólagos feldolgozást igényel. Mária is reflektál az angyali üzenet értelmére, mikor „szívében forgatja az angyalszót”, hát én is reflektálni kezdtem. Hamar támadt bennem egy furcsa békesség. A szentignáci lelkiséget megismerve tudtam meg, hogy vannak az ember életében olyan események, amelyek belső lelki békességet, konszolációt, vigasztalást teremtenek, és nem emberi összefüggésben születnek. Azóta is úgy érzem, hogy a meghívásom érvényes és a helyemen vagyok. Onnan fölülről jött, desuper…

Mennyiben más az időérzékelése egy világi hívőnek, egy egyházmegyés papnak és egy szerzetesnek?

A szerzetesnek annyiban más, hogy a minden pap rendelkezésére álló egyházi időt, azt a kétezer évet a saját rendjének történetén belül újra tudja olvasni. Ez egy jól látható, zártabb, kisebb idővonulat. 1491-ben megszületik Ignác, 1525-ben megtér, 1540-ben társaival együtt megalapítja a Jézus Társaságát. Ezek az én idő-utamon mérföldkövek. Egy bencés idődimenzió viszont 1500 éves. Látom, hogy másképp bánik az idővel egy bencés, és másképp egy szalézi a maga 120 évével. Nem több a bencés vagy kisebb a szalézi, esetleg középutas a jezsuita emiatt, de másképp bánnak az idővel. Én ezt segítségként élem meg. Az idő egy nagy folyam, ezen belül pedig sajátos időszámítás a mi rendtörténetünk – és ez domesztikálja, családiasabbá teszi az időt.

És a személyes életében miben más az időfelfogása egy papnak, szerzetesnek?

Attól függ, milyen szerzetes. Más az időmértéke egy elvonuló, szemlélődő karthauzinak és a másik póluson egy jezsuitának. A karthauzi a maga kolostori csendjében, elvonultságában él, mi pedig missziós rend lévén „nyüzsis” életet élünk. Az én naptáramban minden nap, óráról órára be van osztva, reggeltől estig, több hétre előre. Mozgalmas, eseményekkel, személyes találkozásokkal teli életet élek. Ezt csak akkor lehet kibírni, ha az ember rendszeresen megáll és megállítja az időt.

S hogy teszi ezt meg?

Egy napot ki kell iktatni, és Istennek adni. Isten ideje az örökkévalóság, azaz ilyenkor más időbe kerülök. Ha le tudok menni a Duna-partra, el tudok szökni vidékre, vagy sétálok a hegyekben, akkor kifüstölgök, kipárolgok. Kigőzölög belőlem sok fölösleg, és a szigorú, óramérte kronotikus időből átlépek egy isteni dimenzióba. Ha ezt meg tudjuk tenni, épeszűek maradunk. Egy orosz közmondás szerint – éppen a kopt jezsuita H. Boulad könyvében olvasom – „keverd a szorgos tevékenységet egy kis semmittevéssel, és nem bolondulsz meg”.

S ön mikor lép ki a kronotikus időből?

Én ilyen szempontból rosszul vizsgázom. Elméletileg csütörtökönként van a „szabadnapom”, de gyakran „rést ütök” rajta, amikor már nincs más időpontom, és akkor az egész elúszott. Ha igazán őszinte vagyok, be kell valljam, hogy gyakran havi szinten sem tudok magamnak egy csütörtököt biztosítani. Ez rossz; belső feszültség, ingerültség a következménye, aminek a munkatársaim isszák meg a levét. Teszem a jót, és születik bennem a rossz. 61 éves vagyok és nem tanultam meg jól bánni az idővel, pedig tanítom is az idővel való bánásmódot. Talán nincs akkora hitem, mint Teréz anya rendjének, akik hetente egy napra bezárkóznak, és akkor nincsenek se szegények, se betegek, mert ha lennének, akkor egy idő után nem lennének maguk a nővérek sem. Ferenc pápának el tudjuk képzelni, milyen feszes a napirendje, mégis elmondja a napi három rózsafüzérjét. Ez zsolozsmás imádsággal összesen kétkét és fél óra naponta. Ez az imádság, belső töltekezés rekreál, újjáteremt.

Nehéz ezt megtenni a sokat emlegetett „rohanós világban”.

Az élet művészete a kettős idő szőttesének készítése. Van egy vastagabb fonat, ez a kronotikus idő, és egy vékonyabb, a kairotikus. Ha jól szőjük egybe a kettőt, nem égünk ki. Nekem Jálics Ferenc atya, a szemlélődő ima mestere mondta el, mennyire fontos a ketyegő idő. Többször voltam nála tíznapos lelkigyakorlaton. Arra kért bennünket, menjünk egy nappal hamarabb, amikor még nincs közös foglalkozás, csak sétálunk, nézelődünk, pihenünk. Ez segít abban, hogy az otthoni lázas, amolyan Márta-féle tevékenységünk hullámai elüljenek bennünk, és megszülessen a máriás odafigyelés képessége. Jálics atya egyébként bőséges alvásra is buzdít minket: nem jó keresztény az, aki nem alussza meg az időt, ami ahhoz kell, hogy nyugodtan tudja végezni az Istentől rábízott munkáját. Olyan világban élünk, hogy nem alszunk eleget, és feláldozzuk a pihenés rekreatív, Istennek adott jellegét. Ez nehéz kereszt nekem is, mert ebben az esetben a hozzám forduló embereknek kell azt mondanom, hogy nem érek rá. A napi tevékenységem 60 százaléka ugyanis személyes beszélgetésekből áll. Az idő szerintem nem önmagában gyógyít, ahogy mondani szoktuk, hanem valójában az itteni földi időbe beléojtott isteni idő gyógyít. Az élet, a tevékenységeink kikérik a szolgálatunkat. Ha tudunk bánni az idővel, és megállunk egy napi igére, ha időnként, netán rendszeresen együtt vacsorázik a család, az már kairosz, és nem kronosz. Vasárnap nemcsak a templom az Isten terepe, hanem a mise utáni beszélgetések, találkozások, az ebéd is. Nálunk, jezsuitáknál ez a vasárnapi déli mise utáni agapé, mi úgy hívjuk rekreáció. Ilyenkor nem tervezünk, csak együtt vagyunk és beszélgetünk. Az ilyen felszabadulás – úgy tűnik – mintha ma már csak az öreg parasztemberek és a szerzetesközösségek, valamint az idő megállítására képes felelős emberek kiváltsága volna. Ugyanakkor fantasztikus mennyiségű pénzt, energiát fordítunk arra, hogy megnöveljük az életünk hosszát. Mire jó ez? Miért akarunk többet élni? Ez önmagában jó?

Az ünnepek, köztük is leginkább a Húsvét az isteni idő kitüntetett pillanatai?

Furcsa Húsvétom volt. Nagypénteken délután háromkor megáll az idő és Krisztus halálát ünnepli az egyház. Én ekkor idén egy 88 évesen elhunyt embert temettem a Farkasréti temetőben. Olyan voltam ott én, mint Nikodémus és Arimateiai József. Nagyszombaton úgyszintén megáll az idő, csönd van, semmi nem történik. Az idő maga Jézus Krisztus, és ha ő nincs, mivel halottan fekszik a sírban, akkor idő sincs. Nos, ebben a nagyszombati időtlenségben hívtak egy közeli gyermekklinikáról, hogy kereszteljek meg egy az életéért harcoló, koraszülött fiúcskát. Utána, pár órával később, a húsvéti vigília szertartás kezdetén a templom előterében az esti sötétben meggyújtottam parázsról a húsvéti gyertyát. A pap ilyenkor úgy szól: „Íme Jézus Krisztus, övé az idő és az örökkévalóság”. Ez a két szó engem ott úgy elkaszált, hogy utána erről beszéltem a prédikációban, kilenc felnőtt megkeresztelése előtt. Jézus gyönyörű fonatot sző az időből, ő tud bánni az idővel, még az anyjával szemben is. A kánai menyegzőn azt mondja neki: „Asszony, még nem jött el az én órám.” Három évvel később, az alvó apostolok közt a fordítottját mondja, vérrel verítékezve: „Most jött el az én órám.” Attól tudok tanulni az időről, akiben egyszerre jelen van a földi idő és az örökkévalóság, és ez Jézus Krisztus. Kell az időhöz egy stabilitás, amit tudtak a régiek. Aki ádventkor minden rorátéra elmegy, nem hibázhatja el a Karácsonyt. Aki minden nagyböjti napon odaadja magát, nem hibázhatja el a Húsvétot. Az idő stabilitása függetlenné teszi őt az ünnep – egy éjféli mise, vagy éppen feltámadási körmenet – élmény-kiszolgáltatottságától. Az Egyházunk, ez a kétezer éves Anya, nagyon tud bánni az idővel. Bizton rá lehet hagyatkozni. És ahol a legeredetibben megőrzi önmagát, az éppen az ünneplés, a liturgia.

A vallás által tagolt idő, a szent idők, mérföldkövek elvesztése milyen hatással van a társadalomra?

Beláthatatlan következményei vannak. Elvették ezt a szent időt, és adtak nekünk szabad szombatot, már szinte szabad péntek is van. Ebből lett a hétvége, a weekend, ami szintén nyüzsi, és a legtöbb ember nem tud vele jól élni. Az apostolok napja a vasárnap, az Úr napja még a hét első napja volt. Mára lemaradt, utolsónak! A középkor világa még abban a metrumban élt, amit az évszakok, a földmíves ember idő-kultúrája, kelése-fekvése meghatározott. S ezt nemde főként a Benedek-rendiek adták Európának, a tempus és az ager, a szántóföld kultúráját!!! Akkor ebbe a térfogatba belefért egy egész élet. Bölcsőtől – koporsóig. Most rengeteg egyéb lehetőségünk van, mégis hihetetlenül elszegényedtünk. Idővel az időben egyre szegényebbek lettünk. A mai lelki-betegségek egyik döntő forrása az idővesztés. A vallási hagyományok – a keresztény, a zsidó, az iszlám, a buddhista, a hindu, stb. – elosztják az időt a tevékenység és az örökkévalóság közt, és így egy szép, „hagyományos” rendet teremtenek, amit közösségileg élnek meg. Ma nem akarjuk, hogy megmondják nekünk, mikor mit csináljunk, majd úgy elvészünk az időben, hogy azt sem tudjuk, hány óra van, pedig egy csomó ketyegő óra vesz körül minket. Nem tudjuk, merre tartunk, honnan jövünk – bölcső, koporsó! – s hol a helyünk.

Hogyan lehet mindezt visszaszerezni?

Ebben sem vagyok pesszimista, csak éppen látom, hogy mi a helyzet. A reményem, bizakodásom az, hogy tapasztalom, közösségek születnek. Civil kezdeményezések, együtt menetelő turisták, közösen kerekező biciklisek. Ez teljesen más idődimenzió, amit nem lehet autóban ülve érezni, csak biciklivel vagy gyalog. S ott van a vallások, felekezetek, lelkiségi közösségek világa, a maguk stabil programjaival. Minél inkább hazaviszi egy keresztény a gyülekezetéből az ottani lelkületet és templomot csinál a házából, annál szebb „időcopf”-ot fon ő maga is. Isten már odaadta magát, nekem is oda kell adnom magam. Akkor tudom befogadni az odaadott Istent, ha megpróbálok rendszeresen megállni. Aki hosszabb távon, stabilan kitart amellett az öt perc mellett, amiben felolvassa az igét például a családjának, az az örökkévalóságot biztosítja, már itt és most.