Szekér Szimonetta: A hálaérzetet gyerekkortól tanítani kell

A kutatások szerint a nem vallásos emberek is sokat profitálhatnak abból, ha rendszeresen tudatosítják magukban azokat a személyeket, helyzeteket, amelyek miatt szívükben hálát éreznek. A hálaadásnak a lelki hozadékok mellett fizikai hatásai is vannak.

s„Sajnos, a hálaadás nem erősségem. Nem szoktam például hálát érezni amiatt, hogy végre kitavaszodott, és simogatja a nap a bőrömet, amikor biciklizek haza a munkahelyemről. Vagy nem szoktam hálát érezni azért, hogy van lábam, kezem, hogy egészséges vagyok. Fogalmam nincs, hogy hívják a dadust az óvodában, pedig nagyon kedves nő, nagy rajongója a fiamnak. Őszintén bevallva, néha még a fiamról is elfeledkezem. Persze nem úgy, hogy ne mennék érte az óvodába, vagy ne adnék neki enni, de azt, hogy mennyivel jobbá, gazdagabbá tette az életemet a kis lénye, azt csak nagyon ritkán tudatosítom magamban” – meséli egy férfi ismerősöm. Pedig hogy a hála érzetének rendszeres tudatosítása nem csak a jámbor, naiv lelkeknek válik hasznára, ma már tudományos vizsgálatok is alátámasztják. Robert Emmons, a neves amerikai egyetem, a Berkley pszichológus-professzora életéből ezidáig 15 évet szánt a hálaadás természetének tanulmányozására, és úgy véli, évről-évre még mindig újabb dimenziók tárulnak fel szemei előtt.

Emmons és munkatársai kutatásainak köszönhetően ma már tudományosan is alátámasztott, hogy a hála rendszeres tudatosítása nemcsak a lélekre, hanem a testre is hat: a gyakorló hálaadóknak többek között alacsonyabb a vérnyomása, erősebb az immunrendszere, ritkábban kapnak el fertőzéseket, valamint úgy érzik, hogy több örömet élnek meg, több társas kapcsolatuk van, és mélyebbek, erősebbek a kötődéseik.

 Hogy érezhetnék hálát, amikor elvesztettem a munkám?

Nem meglepetés, hogy a felmérések szerint a vallásos emberek között nagyobb a hálaadást rendszeresen gyakorlók aránya. A nem vallásosak leggyakrabban azzal hárítják el a hálaadást, hogy sikereikért ők maguk dolgoztak meg, miért kéne bárki felé is hálát érezniük? A másik fő ellenérvet szorult helyzetekben lehet gyakran hallani: elvesztettem a munkámat, elhagyott a párom, betörtek a lakásomba – miért lennék hálás ekkora csapásokért?

Pedig a pszichológusok szerint, aki képes a hálaadásra ilyen szorult helyzetekben is, az könnyebben és eredményesebben küzd meg a nehézségekkel. Az ilyen ember a csapásokban képes a lehetőséget is meglátni: hogy végre válthat, új irányba indulhat el a munkában, hogy nem kell egy lelkileg megterhelő párkapcsolatban élnie, vagy szembesülhet azzal, hogy azok a tárgyak, amelyeket eddig nélkülözhetetlennek vélt, valójában könnyen pótolhatóak.

A hálaadást egy nyelvhez hasonlóan kell megtanulni

A hálaadás azonban nem velünk született képességünk. Ahhoz, hogy vérünkké váljon, gyakorolni kell, csakúgy, mint például egy nyelvet. A kutatások szerint a legjobb gyerekkorban elkezdeni, mert pozitív hatásai már iskoláskorú gyerekeknél kimutathatóak: a rendszeresen hálát adó gyerekek több örömet élnek meg, kisebb köztük a depressziósok aránya, és erősebben érzik, hogy részei a különféle közösségeknek. A hálaérzetet legegyszerűbb a gyerek világába az esti beszélgetések során bevinni: például a vacsora vagy lefekvés előtt megkérni arra, hogy sorolja fel, hogy mi volt aznap a három legjobb dolog az életében. A kutatások szerint a hálaadás pszichés hatása erősebb, ha elsősorban nem a történésekre koncentrálunk, hanem azokra az emberekre, akiknek köszönhető a kellemes élmény. Például ha a nap során a gyereknek az egyik legjobb élménye az volt, hogy ebédre palacsinta volt, akkor érdemes azt is tudatosítani benne, hogy hála érte nagyinak, aki azt a rengeteg palacsintát kisütötte. A hálaadás egy még magasabb szintje, amikor egy helyzetben a szándékot és a ki nem mondott áldozatot is észre tudjuk venni: például hálás vagyok, hogy láttad, mennyire jól esne a hátamnak, ha munka után megmasszíroznád, és annak ellenére gyúrtad- lazítottad félórát, hogy te is fáradt voltál.

Tévhit, hogy a hálaadó ember passzív

Férfiaktól gyakran hallani, hogy őket az állandó elégedetlenségük viszi előre, a hálaadás pedig szerintük azt erősíti az emberben, hogy törődjön csak bele a helyzetébe, ne ugráljon, ne akarjon többet. A kutatások szerint azonban ez tévhit.

Egy vizsgálatban például a résztvevőket arra kérték, hogy gondoljanak ki hat személyes célt, amin az elkövetkező tíz hétben dolgozni szeretnének: ez lehetett valamilyen szakmai cél, spirituális cél, lakás körüli praktikus cél (például egy régóta húzódó karbantartás elvégzése), családdal, barátokkal kapcsolatos cél (a szülők gyakoribb meglátogatása), vagy egészséggel kapcsolatos cél (fogyókúra). Ezt követően a résztvevőket két csoportba osztották, és az egyik csoportot arra kérték, hogy ne pusztán csak dolgozzanak a céljaik elérésén, hanem vezessenek hálanaplót is: hetente egyszer írják össze, ki vagy mi miatt éreznek hálát a szívükben. A vizsgálat eredményei szerint a hálanaplót vezetők céljaik elérésében sikeresebbek voltak a 10. hét végére: több célt elértek, vagy adott célok terén messzebb jutottak. A hála rendszeres tudatosítása tehát nem hogy nem tette kényelmessé, passzívvá a résztvevőket, hanem plusz erőt adott nekik. Ennek oka, hogy a hála egyfajta kapocs a kapás és az adás között: a figyelem, a segítség, amit én kapok, arra sarkall, hogy én is cselekedjek, aktívabb, nagylelkűbb, együttérzőbb és adakozóbb legyek mások felé.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy aki rendszeres hálaadó, annak ne lennének negatív érzései: a kutatások szerint ők is időnként boldogtalanok, feszültek, vagy szoronganak. A hálaadás nem a negatív érzéseket csökkenti, hanem a pozitív érzéseket sokszorozza meg.

Ezt támasztják alá például a neuromuszkuláris (ideg- és izomrendszert érintő) betegségben szenvedők körében végzett vizsgálatok. A kutatásokban a résztvevőket arra kérték, hogy két hétig vezessenek hálanaplót, és minden nap jegyezzék fel, hogy kivel, milyen helyzetekben merült fel bennük a hála érzete. A vizsgálatba csupa olyan embereket vontak be, akiknek élete a fájdalomról, a szenvedésről szólt, a leggyakoribb programjuk az orvoshoz járás volt, és rengeteg kiszolgáltatottság jellemezte a mindennapjaikat. Vajon találnak-e bármit, amiért hálát tudnak érezni? A kutatók meglepetésére nem csak hogy találtak, hanem ennek tudatosítása érezhetően kihatott életminőségükre is: az ő esetükben ennek legerősebb fokmérője, hogy éjszakánként jobban aludtak. De arról is beszámoltak, hogy jobban kapcsolódva érezték magukat a többi emberhez, pedig a többségük egyedül élt. A hálanaplót vezetők ráadásul optimistábban is tekintettek az elkövetkező hetek elé. Az írás már önmagában is segít, hiszen ezáltal rendezhetjük gondolatainkat, kontextusba helyezhetjük életünk eseményeit, jobban rálátunk a történések mélyebb értelmére. Ha emellett még tudatosítjuk is azokat a helyzeteket, személyeket, akik iránt hálát érzünk, duplán feltöltődhetünk lelkileg.

A kutatások szerint heti egy hálaadás a leghatékonyabb

 Érdekes módon a hosszabb távú kutatások szerint a napi hálanaplózás helyett hatékonyabb, ha valaki csak hetente egyszer rögzíti hála élményeit. A kutatók ezt az ember nagyfokú adaptálódási képességével magyarázzák: nem csak a rossz dolgokhoz, a jó érzésekhez is nagyon gyorsan hozzászokunk. Ha ez megtörténik, szubjektív értékük csökkenni kezd. Ahhoz, hogy a szív hálája növekedjen, szükség van a hiányra.

A pszichológia szemével a hálaadás tehát mentális eszköz, amelynek segítségével tudatosan emlékeztethetjük magunkat a jó dolgokra. A kutatások szerint a hálaérzet rendszeres tudatosítását még a nem vallásos embereknek is érdemes szokássá tenniük, mert segítheti őket a nehéz helyzetekből való továbblépésben.

Ahhoz, hogy növekedjünk, meggyógyuljunk, táplálékhoz jussunk, szükségünk van más emberek segítségére, szeretetére. Az összekapcsolódásnak ez a finom hálója könnyebben feltárul, ha a hála szemüvegén keresztül tekintünk az életünkre. Persze nincs az a mennyiségű pozitív gondolat, ami az élet szenvedéseit kiiktatná, de a hálaadás rendszeres gyakorlása segítségével a nehézségeket könnyebben tudjuk ugrókövekké fordítani.