Előző cikk Következő cikk

Kocsev Bence: Afrika a szabadság hosszú útján

A fekete kontinens legtöbb államának önállósága alig fél évszázadra tekint vissza. A függetlenség ünnepélyes kikiáltása sok afrikai számára nem a várva várt szabadságot és hazájuk gazdaságának fellendülését hozta magával, hanem kegyetlen hadurak önkényeskedését, diktatúrák megszilárdulását, faji és vallási diszkriminációt. John Majorrel, az egykori brit miniszterelnökkel együtt mi is megállapítjuk: This is Africa. A Nelson Mandela nevével fémjelzett politika azonban reményteljes kivételnek számít, és talán példaértékű marad Mandela halála után is – nem csak Dél-Afrikában, hanem az őskontinens minden lakója számára.  

aA magát minden földi vadak és minden tengerek halai urának tartó Idi Amin Dada, a keresztényeket üldöző Mobutu Sese Seko, a Napóleont példaképének tekintő, magát császárrá koronáztató Jean-Bédel Bokassa, a korábban a maoizmussal kokettáló Robert Mugabe, vagy az utóbbi időszakban ismertté vált, a központi hatalmat (még) meg nem szerző egyéb warlordok nevei sokkal gyakrabban előkerülnek, ha Afrika helyzete egyáltalán előtérbe kerül, mint a (többnyire persze sikertelen) próbálkozások a valóban demokratikus politikai rendszer kiépítésére. Merthogy ilyenek is voltak és vannak a Szubszaharai Afrikában. Ezek közül kétségkívül a legismertebb és legsikeresebb Nelson Mandela Dél-Afrikája.

Börtönlakóból államelnök

Az apartheid az elkülönült fejlődésnek (separate development) – ahogy ezt a rendszer főbb sajátosságait kidolgozó későbbi miniszterelnök, Hendrik Verwoerd nevezte – a szörnyű dél-afrikai (és mivel 1990- ig Dél-Afrika ötödik tartománya volt, így namíbiai) mintapéldája. Ez az apartheidrendszer nem volt más, mint egy olyan faji diszkriminációnak a szélsőséges formája, amiben a fehér kisebbség az élet minden területén tökéletes elszigeteltségben és teljes jogfosztottságban tartotta a nagy többséget alkotó fekete (és persze nem ennyire durván, de az ázsiai és színes) lakosságot. Az apartheid alatt hozott törvények és rendelkezések kötelezővé tették a faji nyilvántartást, tiltották a feketék útlevél nélküli lakhelyelhagyását, az „oszd meg és uralkodj” elv alapján „önálló” államokba, ún. bantusztánokba kényszerítették a többségi lakosságot, megakadályozták a tulajdonhoz való jutásukat, illetve tiltották a feketék és fehérek keveredését például a tömegközlekedési eszközökön, előírva a feketék számára a külön bejáratok, helyiségek, strandok, stb. használatát. E jogfosztások elleni fellépés legismertebb alakjává vált Nelson Mandela, aki kezdetben a feketék számára fenntartott jogsegélyszolgálatot működtetett az apartheid elleni küzdelem másik fontos alakjával, Oliver Tamboval. Mandela kezdetben a Gandhi-féle békés megoldás híve volt, ám a sharpeville-i mészárlás után a fekete lakosság védelmében megalapította pártjának, az Afrikai Nemzeti Kongresszusnak és a Dél-afrikai Kommunista Pártnak a Nemzet Lándzsája nevű militáns szárnyát. Mandelát, aki ezek után beutazta Afrikát, hogy adományokat gyűjtsön az apartheid elleni küzdelemhez, (ismét) letartóztatták annak ürügyén, hogy útlevél nélkül hagyta el az országot.

Tárgyalásos forradalom

Harold Macmillan brit miniszterelnök a dél-afrikai törvényhozás közös ülésén hiába mondta el híressé vált „Wind of Change” beszédét, a rendszer kitartott az elképzelései mellett. Így ha csak diplomáciai tiltakozások lettek volna (például az ENSZ 1973-as, az apartheid bűnökről szóló határozata); ha csak a nyugati országoknak csak egy szűkebb rétege ellenezte volna igazán komolyan az apartheid rendszert (például az Anti-Apartheid Movement, a RaRa, a különböző apartheid ellenes koncertek vagy éppen Dunnes Store dolgozóinak ismertté vált bojkottja); ha csak a különböző nemzetközi sporteseményekről lett volna Dél-Afrika kizárva (az olimpiákon 1964 és 1990 között nem vehetett részt az ország); hacsak a dél-afrikai politika kisebbsége ellenezte volna az apartheidet, mélyreható változás valószínűleg Dél-Afrikában sem következett volna be. Az országot sújtó bojkott azonban, amihez egyre több, korábban a „kommunizmus elleni harcban” Dél-Afrikával szövetséges nyugati állam csatlakozott, mind szélesebbé vált. Dél-Afrika – ahogy az egyik legkiválóbb magyar afrikanista, Búr Gábor írja – a nemzetek páriájává vált. Kivonultak az országból a befektetők. A nemzetközi nyomás pedig az 1976-os, Johannesburg délnyugati fekete városrészében (township) lezajlott ún. soweto-i lázadások hatására tovább erősödött, hiszen a halott gyermekét a kezében tartó apa, illetve a diákok felvonulásának képei bejárták a világot. Újabb, egyre erőteljesebb szankciókat vezettek be az ország ellen. A tőke látványos kivonulásának következtében, az alacsony aranyárakkal amúgy is meggyengült, kevés import- és exportlehetőséggel rendelkező dél-afrikai gazdaság csak rendkívüli felárakkal tudott hitelekhez jutni, ami végül a rendszer összeroppanásához vezetett. Már nem voltak elegendőek Pieter Botha miniszterelnök, majd elnök óvatos reformjai, hanem átfogó politikai és gazdasági változásokra volt szükség, amiket a Nemzeti Párt és az ország új elnöke, Frederik Willem de Klerk hajtott végre. De Klerk jól tudta, hogy Mandelát nem felejtette el a világ, s megértette, hogy az egyik népszerű sláger követelése (Free Nelson Mandela!) elodázhatatlan. Mandela (törzsi nevén Madiba) 27 év után, 1990-ben szabadult.

Az 1990 és 1994 között végbement tárgyalásos forradalomnak széleskörűen ismert hőse végül nem annyira de Klerk, hanem a terrorizmus vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt, majd 1994-ben dél-afrikai elnöknek megválasztott Nelson Mandela lett. (A békés rendszerváltás elősegítéséért egyébként együtt kapták meg 1993-ban a Nobel-békedíjat.) Mandela végig kitartott a békés rendezés elve mellett, s bel- és külföldi népszerűsége segítette is ebben. 1994- ben koalíciós kormányt alakított, és sokat tett azért, hogy az apartheid-korszak lezárulta után a vegyes lakosságú Dél-Afrika nemzetiségei között újból kialakulhasson a bizalom. Meglátogatta többek között a fentebb már említett Verwoerd özvegyét és az apartheid alatt elhíresült bírót, Percy Yutart. A népszerű anglikán érsek, a szintén Nobel- békedíjas Desmond Tutu elnökletével létrehozta az Igazság és Megbékélés Bizottságát. 1999-ig tartó elnöksége a nemzetközi közösség és közvélemény nagyrabecsülését is kivívta. (New Yorkban tett látogatásán gyakorlatilag utcai hisztéria alakult ki.) Később pedig sokat tett az afrikai és egyéb nemzetközi konfliktusok mediálásában is.

A szivárvány-nemzet optimizmusa

Desmond Tutu egyszer azt nyilatkozta Mandeláról, hogy egyik nagy teljesítménye éppen az volt, hogy az ország lakosságának többségével – feketékkel, fehérekkel, az ázsiai bevándorlókkal – elhitette: a szivárvány- nemzet ideája megvalósítható. Valóban komoly reményre adott okot, hogy Dél-Afrikában a helyzet éppen azokban az években ért be a békés rendszerváltozásra, amikor másutt, szerte a kontinensen, véreskezű warlordok kaparintották meg a hatalmat. A teljesség igénye nélkül: a kilencvenes évek elején hatalmi harc kezdődött a szomáli Siad Barre- és az etióp Mengistu-rezsim romjain, ekkor törtek ki Afrika világháborúi, a kongói háborúk. Ekkor kezdődött a Sierra-Leone-i polgárháború és ezekben az években zajlott Ruandában az a szisztematikus népirtás, amely mindössze néhány hét leforgása alatt hutuk és tuszik százezreinek az életébe került. Mégis, a kontinens legdélebbi köztársaságában a korszak egyik legsötétebb rezsimjét számolták fel éppen, méghozzá viszonylag békés eszközökkel. De Klerk és Mandela együttműködésének köszönhetően a fekete kontinensen is reális lehetőséggé vált egy igazságosabb és szabadabb társadalom kiépítése. Aggodalomra persze most is van okunk. Mi marad a Mandela-érára jellemző optimizmusból, és Mandela álma a szivárvány- nemzetről valóban életerős eszmének bizonyul-e? Mandela önéletrajzi írásának címe (Long Walk to Freedom) arra enged következtetni, hogy a szabadsághoz vezető út hosszú. Az afrikaiak számára azonban a „Mandela-oeuvre” legfontosabb üzenete minden bizonnyal az, hogy egyáltalán létezik egy olyan békés út, ami a szabadságba vezet, és ami számukra is érvényes. Madiba megmutatta ezt az utat. A sokáig leírt és elfelejtett Afrika, de az egész világ is sokat köszönhet ezért neki.