Dyekiss Virág: Akinek tréfából van a lelke

A nevetés mindig is fontos része volt az emberi közösségek életének. Hol rituális keretek között hangzott fel a hangos kacagás, hol a spontán örömkifejezés vagy a jól sikerült tréfa, ügyesen elmondott nevettető történet csattanója váltotta ki a hahotázást.

aA falusi tréfás műfajok talán durvának tűnhetnek a városi szemlélő számára, de a saját kereteik között elsősorban a vidámság forrását jelentették, nem a megszégyenítés és a károkozás állt a középpontban – bár természetesen ez is tényező volt. Előfordultak olyan alkalmak is, amikor azonban tilos volt mindennemű nevetés, még a mosoly is.

A rituális nevetés disznóöléskor elengedhetetlen volt sok helyen országszerte, azt remélték tőle, hogy a vastag hahotától vastag lesz a disznó szalonnája is. Más hiedelem szerint a gyermek nemét az határozza meg, hogy az asszony nevet-e közösülés közben (ha nevet, lánya fog születni, mert a férfihoz az ünnepélyes komolyság illik). A nevetés tilos volt a pünkösdi királynő körbehordozásánál, a királynőt alakító kislánynak rezzenéstelen arccal kellett állnia-énekelnie a többiek gyűrűjében. A nevetés teremtő, akár termékenységfokozó erejére hívja fel a figyelmet Jung Károly, aki Vlagyimir Propp nyomán kifejti, hogy a hangos kacagás, melynek közösségi helye gyakran a téli közös összejövetelek, fonó, disznótor volt, kapcsolatban lehetett egykor termékenységvarázsoló mágiával is.

A nevettető folklór

A humor gyakran tettekben nyilvánult meg a faluban, s a kárvallottak riadalmán, arckifejezésén nevettek a többiek. A csínytevők leggyakrabban a legények voltak, akiknek egyébként is kissé törvényen kívüli helyük volt a közösségben, sokkal többet elnéztek nekik, mint másoknak, sőt férfiasnak, vonzónak találták kisebb-nagyobb kihágásaikat. A fonók, disznótorok és az odafelé-elfelé vezető út kiváló alkalmat biztosítottak az ugratásra, szórakozásra. A fonóbeli játékok gyakran a tapasztalatlan, zöldfülű résztvevők rovására mentek ki. Ilyen játék például az angyalkázás, amikor a fonóban első évben megjelenő leánykát felállították egy sámlira, oldalra emelt kezét partvisnyélhez kötötték, majd két legény felemelve tartotta, s a széket elvették alóla. A kislány szoknyáját a legények persze azonnal felemelték, és a kezével csapkodni igyekvő leányka rángatózó, furcsa mozdulatain hatalmasat nevetett a társaság. Ez nem fordulhatott olyan könnyen elő olyan lánnyal, akinek nővére vagy idősebb barátnője járt a fonóba, hiszen az figyelmeztette előre a várható veszélyekre. Hasonlóan mókásnak találták, ha a legény felgyújtotta a leány guzsalyán gombolyodó szöszt, és az hirtelen fellobbanva leégett róla. A lányka akár egész este elvégzett munkáját elveszíthette egy pillanat alatt, amit nem biztos, hogy kellőképpen enyhített az öröm, hogy a legények kitüntetett figyelmét bírhatja.

Kedvelt fonóbeli móka volt az alakoskodás, amikor négyöt fős legénycsoportok járták végig a falu fonóházait, és kis jelenetekkel szórakoztatták-riogatták a jelenlévőket. Ezek gyakran különböző foglalkozásokat csúfoltak ki, szabadszájú, akár obszcén szövegeket, mozdulatokat tartalmaztak. Kedvelt játék volt például a siratójelenet, amikor az asszonyt játszó szereplő hangos jajszavára a halott derekánál hirtelen felpattan a lepedő alatt egy sárgarépa. Félelmetes volt, amikor a fehér ruhába öltözött Halál jelent meg a fonóban, kaszával, gyertyával. A leányok hangosan sikoltoztak ijedtükben, s ezt nem tettették, valóban riasztó volt számukra a félelmetes alak megjelenése.

Mesék, tanulságos és kevésbé tanulságos történetek is rendszeresen elhangzottak ezeken az estéken. A nevettető történetek az általunk megszokott vicceknél hosszadalmasabbak voltak, a körülményeket részletesen ecsetelték, s a csattanó nem volt olyan hangsúlyos, mint amit megszoktunk. Íme egy kimondottan rövidnek számító székely adoma, melyet talán viccként is jól ismerünk (Viszontlátásra, édesapám...): „Erdőt vágtak a székely atyafiak. Csoportokba verődve ugyancsak keményen dolgoztak, döngették az óriás fenyőket. Egy hatalmas fenyőnél ketten dolgoztak, előbb fejszékkel berótták a fa törzsét, majd a másik oldalán elfűrészelték, olyanformán, hogy a fa arra dőljön, amerre ők akarják. Hanem ez a fa nem akart nekik engedelmeskedni, továbbra is mozdulatlanul állt a lábán. Az egyik hevesebb atyafi erre megragadva fejszéjét, megpróbált ereszteni valamit a fán. A másik csak távolról nézte ennek tevékenységét, majd minden szót megfontolva odaszólt komájának:

– Hallá-e kend, komám!
– Hallom, hallom – válaszolá a társa, de a munkáját nem hagyta abba.
– Kied ma meg fog halni!
Kevés szünet elteltével kérdezé csak meg a szorgalmas dolgozó:
– Miétt, komám?
Eközben az óriás fenyő megmozdult, és maga alá nyomta a figyelmetlen atyafit. Az életben maradt atyafi erre szűkszavúan csak annyit válaszolt:
– Hát ezétt, komám.”

A hazafelé vezető úton a jó hangulatú este után a legények szívesen eljátszottak még a sötét, téli éjszakában. Kedvelt és sok változatban fennmaradt tréfa volt, hogy a legények fogták valakinek a szekerét, szétszedték, és újra összerakták mondjuk a csűr tetején. Feljegyeztek olyan esetet is, amikor a hazafelé tartó ifjak az egész utcasoron kicserélték a kertek kapuit, és mindegyik fordítva nyílt másnap reggel, mint addig. A töklámpással való ijesztgetést kisebb gyerekektől sem vették különösebben rossz néven. A félelmetesre kifaragott tököt bokor mögül vagy sövény alól dugták elő hirtelen, a gyanútlan járókelő nagy riadalmára.

A fenti példákból is kirajzolódik, hogy a népi humor gyakran volt „szentségtörő”, hétköznapi körülmények között rettegett vagy legalább tisztelt, szégyellt dolgokat figurázott ki. A nevettető folklór kedvelt műfajai anekdoták, adomák, vígballadák, csúfolódó népdalok, kétértelmű találós kérdések, és a valamilyen komoly műfajt kifigurázó, parodizáló változatok, mint pl. a siratóparódia vagy a tréfás sírfelirat, ál-hiedelemmonda. Kedvelt témakörök voltak a másik falu viselt dolgainak felhánytorgatása, kifigurázása, a falucsúfoló történetek (a gagyiak aranyport vetettek a földbe, hátha kikel), a házasélet visszásságait megjelenítő történetek, a két nemet kifigurázó legény-, illetve leánycsúfoló szövegek.

A félelmetes és a humoros határmezsgyéjén

A nevetés, a kifigurázás segített úrrá lenni egyébként igen nehezen feldolgozható helyzeteken. Talán a legkönnyebben bemutatható példa a halál köré szerveződő, azt emberközelibbé tevő szövegek-cselekvések csoportja. Fentebb már említettem a félig nevetős, félig valós félelmen alapuló riadalmat, ami a fonóban kialakult, amikor megjelent a Halál fehér lepedőben. Vagy a hangos kacagásokat a temetést, siratást kifigurázó alakoskodás alatt. De egy-egy félresikerült, siratás közben elhangzott mondatot még sokáig emlegettek a faluban, mint nevetség tárgyát, oda nem illő esetet. Nem mindenki tudott ügyesen siratni, s a közösség bizony észrevette, megjegyezte a nem megfelelő kifejezéseket. Ilyen eset a férjét sirató asszony, aki éppen a kertben dolgozott, amikor megérkeztek halottlátogatni a rokonok, s neki abba kellett hagynia a munkáját, s siratni mennie. Így siratozott: „Jaj, édes Istenem, miért halt meg az én jó férjem? Miért hagyott itt engem a gondba? Jaj, meszelnem kéne, szapulnom is kéne! Ma lész a virrasztó, hát sütnöm is kéne. S ez a boldogtalan meghala, hát siratnom is kéne.” Természetesen korántsem biztos, hogy ezek a szavak éppen így hangzottak volna el, de a történet, a kis szöveg szépen kikerekedik, és ugyanúgy, mint a többi folklórműfaj, a siratóparódia is sok változatban, széles körben elterjedve található meg. A kétértelműségre, rosszul megválasztott kifejezésekre példa a vénkisasszonyként meghalt lányát „sirató” anya, de itt már egyértelműen megalkotott szövegről van szó, melyből egy részletet olvashatunk: „Az Úristen ott nyugtasson meg, ahol vagy, hogy többé soha se kelhess ki a föld gyomrából! Ó Ilonám, Ilonám, édes, egyetlen leánykám, milyen egy felhagyott lány valál! Pedig egy olyan kaszáló ja vala az én leányomnak, hogy még kút is vala a közepén, de még milyen kút!” Vagy a legismertebb siratóparódia, amikor a férj akkor hal meg, amikor a feleség éppen sült tököt készít neki a kemencepadkán, s így sír: „Jaj, jaj, jaj, édes jó uram! A tököd az asztalon maradt, magad a nyújtópadon a nagyszobában, jaj nekem, jaj!”

A temetőkben itt-ott valódi sírokon bukkannak fel tréfás sírversek (pl.: Itt nyugszik Kis Péter, de nem békességgel, mert egy sírba tették őt a feleségével), máskor pedig csak szájhagyományban él a szöveg (pl.: Itt nyugszik az én anyósom, megölte őt egy nagy szem som. Keresztény testvér, ki ezt olvasod és él még az anyósod, ültesd be a kerted sommal, mert közös a sors mindnyájunkkal). A haláltól való félelmet segítettek oldani ezek a műfajok. Ugyanígy a különböző rettegett hiedelemlények, a boszorkányok, szépasszonyok, visszajáró halottak esetleges károkozásai komoly tehertételt jelentettek a lélek számára. Számos olyan történetet találunk, amikor valaki csupán beöltözik fehér ruhába, s úgy ijesztgeti a többieket, vagy a sötétben feltűnő boszorkányról másnap kiderül, hogy csak egy reves fa nyikorgott. A félelmetes és a humoros határmezsgyéjén mozgó történeteket igen jól kellett előadni ahhoz, hogy a hallgatóság jól szórakozzon. Nagy becsben tartották és mindenki tudott arról, aki jó tréfamester volt. Imreh Lajos, székely tréfamester kedvelt szövegeit és életének gyakran elmesélt élménytörténeteit unokája adta ki, tehát ebben a kötetben egy igen közkedvelt tréfamester teljesnek szánt anyagát olvashatjuk. Imreh Lajos hitvallása szerint: „Mi az élet? Bé és ki. Gondba bé és gondból ki! Árókba bé és árokból ki! Bé könnyen, ki mán nehezebbecske. De az es megy annak, akinek tréfából van a lelke.”

„Azt a betyár mindenségit!”

 A közismert, mindenki által szeretett és ismert tréfás történetek, fejtörők (Mikor jó a kicsi alma? Ha nagy nincs) erős közösség-összetartó erővel bírnak. Sütő András írta, hogy amikor városi tanulmányai után hazatért a faluba, ezekkel a kérdésekkel-történetekkel „tesztelték”, fogadták vissza lassanként maguk közé az emberek. A történetek, kérdések megunhatatlanok voltak, hiába ismerte őket már mindenki. Helyreállították a világrendet, igazságot és ítéletet szolgáltattak azoknak, akiket megilletett. Zárásul Sütő András leírásában egy pillanatra betekinthetünk a vidáman mesélgető emberek közé, akik a fájdalmat is képesek felcsattanó nevetésbe rejteni. Az író édesapja elmesél egy történetet, melyben segít egy embernek, aki az út szélén maradt elromlott autójával: „Csend. A hallgatóság kaján tekintetének gyűrűjében állok, értetlenül. Mi történt valójában? Mindenki hálás apámnak, hogy ily modern véget kerekített az elbeszélésnek; hogy egyrészt rám bízza, találjak olyan értelmet neki, amilyet éppen akarok, másrészt a divatjamúlt epikai csattanót nekik hagyta meg, hadd örvendezzenek a kimondásával.

Hárman is felém fordulnak:

– Tudod, ki volt az az ember? Van fogalmad arról? Nem, ne te mondd meg! – buzgólkodnak egymás között. – Én akarom megmondani! Jóska mondja!

Feri bácsi mondja! Ő maga mondja! Ne szóljatok annyian egyszerre! Mihály mondja: Ő tudja ezt a legjobban mondani! Mihály! Töltsetek a poharakba! Húzzátok feljebb a lámpát! Nagyobb világosságot! Hallgass, Mihály! András mondja. Véle történt, ő mondja! Végül mégis Feri bácsi kap szót. Összekulcsolja a kezét, mintha záróimát kellene mondania. Beszívja az alsó ajakát, fölrántja gyér szemöldökét, és bólogatva ejti a szavakat:

– Az az ember, fiam, nem volt más, hanem éppen az az ember, aki apádat kirakta a házból. – Azt a betyár mindenségit! – hördül föl Gergely a térdét csapkodva. – Én már hetedszer hallom ezt, de nem gondoltam volna, hogy éppen ő legyen! Ez aztán nagy pofoncsapás volt neki. A kezére bíznak valamit, és nem ért hozzá. Húzd rá, cigány! Megbűnhődött.

Csodálkoznak, cöccögnek, kacagnak, füttyentenek, s én tudom, hogy ezt a csipetnyi örömöt legközelebb újra kell élnem velük; valahányszor vigalmi szándékkal egybegyülekezünk, mindig elmondják majd, s megbántom őket – hisz nem osztozom a diadalukban –, ha nem csapkodom a térdem, és nem csodálkozom; azt a betyár mindenségit!”

Irodalom: • Ifj . Imre h Laj os: Sáska sógor. Imreh Lajos tréfás történetei. Bukarest, 1986, Kriterion. • Jung Károly: A teremtő és gyarapító nevetésről. Ethnographia 2005. 301–319. p. • Sütő Andr ás: Anyám könnyű álmot ígér, (http://www.dia.pool.pim.hu/ html/muvek/SUTO/suto00009a_kv.html) • Vöő Gabr iell: Tréfás népi elbeszélések. Bukarest, 1981, Kriterion.