Tőzsér Endre SP: Ignác, az örömteli

Senki sem csodálkozna, ha valaki Néri Szent Fülöpöt állítaná a tréfálkozás példaképéül elénk, ám annál inkább, ha Fülöp atya ellentétpárját, a Legyetek jók, ha tudtok című filmből ismert, komor ábrázatú Ignácot, a jezsuita rend alapítóját. Ezen egyoldalú Ignác-képet korrigálni kell: a derű és a humor Loyolai Szent Ignác személyiségének is része volt.

„Egy icipici spanyol, kicsit sánta, akinek ragyogó szemei vannak.”

Az irodalmi és képzőművészeti alkotások általában nem éppen vonzó alakként ábrázolják Jézus Társaságának alapítóját. Elio Bartolini például, egy viszonylag jól ismert író Olaszországban, azt állítja róla, hogy ő a kereszténység egyik legkevésbé kedvelt szentje, borzasztóan távoli és szörnyen antipatikus; igaz, zseniális szervező, a lelkigyakorlatok feltalálója, az önfegyelem mestere, de az egyszerű nép nem kedveli az ilyen sanda tekintetű, ravasz, hideg, kimért, számító, és nem áttetsző, nem egyenes, nem közvetlen embereket.

A festők, még ha mélyen tisztelik is Ignácot (mint például Elías Salaverría), nem egyszer karót nyelt aszkétaként, a Lelkigyakorlatos könyv szövegein magába mélyedve elmélkedő, másoktól nem zavartatva büszkén sétáló, tetőtől talpig fekete köpenybe öltözött, beesett szemű, gyászos ábrázatú papként ábrázolják.

Befogadó szeretet

Nyilvánvalóan jellemezte őt az elmélyedt komolyság, a külső és belső megfontoltság, a higgadtság, kerülte a felindulást és izgatottságot, mérsékelt és fegyelmezett volt mind szóban, mind tettben, köszönhetően vérmérsékletének és neveltetésének. Ez azonban nem jelenti azt, hogy komor vagy szomorú lett volna. A források inkább arról számolnak be, hogy mindenkivel végtelenül kedves, szeretetteljes és barátságos volt, huncut szemei pedig ragyogtak! Erről így ír Luís Gonçalves da Câmara:

„De mindig inkább a szeretetre hajlik, olyannyira, hogy teljesen szeretetnek tűnik. Ezért szereti őt mindenki annyira. Senki sincs a Társaságban, aki nem szeretné őt nagyon, és aki nem gondolná magáról, hogy az Atya nagyon szereti őt.” „Ennek a nagy szeretetnek a jele az a nagy öröm és gyönyörűség, amit akkor érez, amikor a testvérek tetteiről beszél vagy azokról hallgat híreket.” (Memoriale, 86., 87. p.)

„Atyánk benső áhítata folyamatosan átragyogott és látható volt a nagy békességben, nyugalomban és arckifejezésének külső megnyilvánulásában. […] Amikor valakit szeretettel köszönteni akart, oly örömet mutatott, hogy úgy tűnt, a vendéget a lelkébe fogadja. Szemei olyan természetesen örömtelinek tűntek, hogy […] amikor Páduában egy ördögi megszállottságtól szenvedő férfi nagy dicséreteket zengett róla, és külső megjelenése alapján akarta azonosítani, ezt a leírást adta: »Egy icipici spanyol, kicsit sánta, akinek ragyogó szemei vannak. «” (Memoriale, 180. p.)

Vicces megkülönböztetés

Önéletrajzát néhány évvel halála előtt írta Rómában. Magyarul A zarándok címmel jelent meg. Lelki fejlődésének csúcspontjához érkezett, és képessé vált arra, hogy távolságot véve, kellő tárgyilagossággal tárja az olvasó elé emlékeit. Több epizódot is elővehetnénk, most csak híres találkozását idézzük fel a mórral a Manresa felé vezető úton. Ha meggondoljuk, milyen nagy odaadással sajátította el, majd tanította másoknak a megkülönböztetés és a választás művészetét, képtelenség nem észrevenni, hogy jót mosolyoghatott magán, amikor szeme elé képzelte egy friss megtérőre jellemző buzgóságának néhány epizódját.

A zarándokúton lévő Ignác tehát találkozik egy mórral, és beszélgetésbe elegyedik vele. A mór elismeri, hogy Szűz Mária férfi nélkül foganta Jézust, de azt már nem tudta elfogadni, hogy úgy szült, hogy közben szűz is maradt. Ignác sehogyan se tudta meggyőzni. Miközben töprengett magában, a mór köddé vált. Felébredt benne a vágy, hogy megszúrja a mórt azért, amit hitetlenül mondott. Igen ám, de hogyan fogja megtalálni, merre iszkolt el? „Miután tehát belefáradt annak vizsgálgatásába, hogy mit volna jó tenni, és nem talált semmi biztosat, ami alapján dönthetett volna, úgy döntött, hogy elengedett kantárral engedi az öszvért egészen addig, amíg az utak elválnak. És ha az öszvér a falu felé vezető útra lép, megkeresi a mórt és megszúrja, ha nem a falu felé megy, hanem az országutat választja, akkor békén hagyja. És miután úgy is tett, ahogy elgondolta, Urunk úgy akarta, hogy bár a falu alig harminc vagy negyven lépésnyire volt, és az odavezető út igen széles és jó volt, az öszvér az országutat választotta, és a falu felé vezető másikat elkerülte.” (A zarándok, 16. p.)

Hogy mosolyoghatott magán, amikor több mint hatvan évesen összevethette ezt a „vak” választást a „józan és helyes választásra” adott szabályaival, melyeket a Lelkigyakorlatos könyvben oly körültekintően megfogalmazott!?

„Hány bolha csípi meg őket éjjelenként?”

Câmara atya is, aki 1553 és 1555 között házfőnök volt Rómában, egy szellemes Ignácot ismertet meg velünk. Ignác mindig nagy örömmel és gyönyörűséggel beszélt „fiai” (a jezsuiták) tetteiről, s ugyanígy hallgatta a róluk szóló híreket is. Néha a legapróbb részletekig tudni akarta, hogyan élnek fiai. Így ír Câmara:

„Amikor innen [Portugáliából] oda [Rómába] értem, Atyánk sokszor beszélgetett velem a portugál testvérekről és Indiáról. Nagy örömét lelte ebben, részletesen meg akarta tudni, hogyan ettek, aludtak, mit viseltek, és sok más ilyen apró és hétköznapi részletet, olyannyira, hogy egy napon, amikor Indiáról kérdezett, ezt mondta: »Valójában, ha lehetséges lenne, még azt is szeretném tudni, hány bolha csípi meg őket éjjelenként.«” (Memoriale, 58. p.)

Tetszett neki a csipkelődés

Az asztalnál inkább mások beszélgetését hallgatta, mintsem maga beszélt. A beszélgetések tárgya sokszor nem volt olyan fontos, hogy sok figyelmet követelt volna. Az atyák arról meséltek neki, ami akkor éppen Itáliában vagy más országokban történt, s ami esetleg a Társaság jó kormányzása érdekében használható hír volt, valamint szórakoztató vagy vallásos történeteket is mondtak. Câmara beszámolója szerint Ignác atya így vett részt a beszélgetéseken:

„Ezekben a családias beszélgetésekben Atyánk egyáltalán nem mutatta, hogy hiábavalónak tartaná őket vagy unatkozna, hanem rendezett vidámsággal és vallásos könnyedséggel volt jelen, ugyanakkor a szokásos komolysággal és bölcsességgel. Így, mivel ezek az erények nem hiányoztak belőle, humorosan megtapsolta néha, amit mások mondtak és tettek szerénységgel és szórakoztatóan. Maga az asztal […] mindig minden tekintetben nagyon tiszta volt. Egy alkalommal én és néhány atya a közösségből az Atya nélkül étkeztünk. Ez alkalommal csak két vagy három feldarabolt tojást kaptunk fejenként, azután az asztalnál felszolgáló testvér hozott egy tányért, amelyen néhány borba mártott, zsályalevéllel borított fogvájó volt. Egyikünk azt mondta neki: »Jókor hoz fogvájókat, hogy megtisztítsuk a fogunkat, amikor semmit sem ettünk, amivel beszennyezhettük volna!« Atyánknak tetszett ez a csipkelődés, amikor később elmesélték neki.” (Memoriale, 192. p.)

Szent Ignác egyszer Loarte atyával beszélgetett az önfegyelemről és a hibák kijavításáról. Loarte lenyűgözve, megvigasztalódva és lelkesen tért vissza tőle:

„Amikor megkérdeztem – írja Câmara –, mit gondol az Atyáról, ezt felelte: »Az Atya olyan mint egy forrás, melyből olaj fakad.« Amikor megkérdeztem, mit gondol rólam, ezt felelte: »Tisztelendőséged csupa ecet.« Mindennap részletesen beszámoltam Atyánknak mindenről, ami kettőnk között történt, és mindenben követtem az utasításait. Különösen is emlékszem, hogy amikor elmeséltem neki ezt a választ az olajról és ecetről, nagyszerű tréfának találta, és nagy elégedettség jeleivel mondta el a különböző Atyáknak.” (Memoriale, 296. p.)

Üzenet az inkvizítornak

Szent Ignác számtalan fennmaradt levelében is találunk példákat humorára, de közülük is csak egyet emelünk ki. A Társaság egyik nagy barátja és jótevője Spanyolországból írt, s aggodalommal értesítette Ignác atyát a ferences inkvizítor, Fray Barbarán kijelentéséről, mely szerint a jezsuiták új rendje elleni legjobb orvosság az lenne, ha mind megégetnék, legalábbis azokat, akik „Perpignan és Sevilla közt vannak”. Ignác derűs higgadtsággal és jó adag humorral válaszolt:

„Magiszter Doimo, kérem, mondja meg Fray Barbarán atyának, hogy ha ő azt mondja, hogy a mieinket, akiket Perpignan és Sevilla között talál, mind meg fogja égettetni, akkor én a magam részéről azt mondom és azt kívánom, hogy őt és az összes barátját és ismerősét, és nemcsak azokat akik Perpignan és Sevilla közt vannak, hanem amennyi csak van az egész világon, a Szentlélek gyújtsa meg és (bensőleg) lobbantsa lángra, hogy mindnyájan nagyobb tökéletességre jussanak, és nagyon kitüntethessék magukat az isteni Felség dicsőségének szolgálatában.” (Loyolai Szent Ignác: Levelek, Budapest, 2004, JTMR – EFO Kiadó, 100. p.)

Figyelembe véve több korabeli megnyilatkozást, a jezsuita rendalapítót antipatikusnak és folyton gyászos ábrázatúnak bemutatni aligha lehet helytálló. Lelkigyakorlatos könyvének szellemisége is egy lelkileg kiegyensúlyozott ember képét közvetíti számunkra, ami aligha képzelhető el a tréfa iránti érzék és – ha a körülmények megengedik – a helyzetek szellemes, könnyed kezelésének képessége nélkül.

(Sergio Rendina tanulmányának összefoglalása)