Bárdosy Éva: A humor szentje

Néri Szent Fülöp Isten bolondjának nevezte magát, és Rómának ez a régóta népszerű apostola rá is játszott erre a titulusra a viselkedésével. Leginkább akkor próbálta bolondozásaival megbotránkoztatni környezetét, mikor már városszerte szentként tisztelték, hiszen alázata nem tűrte személyének efféle kultuszát.  

fFülöp kora finoman szólva is ellentmondásos volt: a 16. században együtt voltak jelen a középkor egyes előítéletei, még a pogányságból őrzött babonák, a reneszánsz erkölcsi féktelensége, a sokak elképesztő nyomorának és a kevesek fényűzésének kiáltó ellentéte stb. Eközben az egyház minden szokatlan lelki kezdeményezést is az inkvizíció mérlegére parancsolt, ugyanakkor teljesen szemet hunyt a korabeli pápák „nepotizmusa”, erkölcstelen életmódja és kicsapongásai felett. Összeszámoltam: a szent életének nyolcvan esztendeje alatt – 1515-ben született, 1595-ben halt meg – tizennégy pápa ült Szent Péter székében. A hírhedt Borgia pápa, VI. Sándor ugyan már nem volt az élők sorában, de voltaképpen sem elődei, sem utódai nem voltak sokkal különbek nála, néhány kivételtől eltekintve. A tizennégy pápa között akadt olyan is, mint IV. Pál, aki rászolgálva szigorú ember hírére sok kirívóan bűnös bíborost börtönbe is záratott, V. (Szent) Piusz pedig valóban kivételnek számított szerzetesi tisztaságával a reneszánsz pápák korában. Fülöp kétszer állt az inkvizíció előtt, s éppen az említett két pápa akarta megvizsgálni tanítását és az általa vezetett népi liturgia egyes gyakorlatait. Alázatos válaszai azonban meggyőzték, néha el is kápráztatták a pápákat. XIII. Gergellyel (1572–1582) való kapcsolata már barátinak mondható, aki erőteljesen támogatta Fülöp lelkipásztori munkáját. A század nagy reformzsinata is Fülöp életének derekán zajlott le 1545 és 1563 között Tridentben.

Miközben az egyház valóban nem lehet büszke akkori pápáira, ezek az évtizedek nagy szentek egész sorát adták nekünk. A Fülöpről készült filmek egyikében Luigi Magni, a rendező és forgatókönyvíró egy asztalhoz is ültette Avilai Szent Terézt, Xavéri Szent Ferencet, Loyolai Szent Ignácot, de igazság szerint odafértek volna még néhányan Szent Fülöp kortársai közül. Az ő egyetlen nagy példaképe mégis éppen Girolamo Savonarola volt, az eretnekként kivégzett domonkos szerzetes, és erről eszünkbe juthatna, hogy Isten milyen különös utakon vezeti kedvenceit. Mi vonzotta a szelíd, mosolygós, a legnehezebb helyzetekben is humorát megőrző Fülöpöt a kérlelhetetlen szigoráról híres prédikátorhoz? Hogy is lehet ezt a két embert egy napon említeni? Márpedig kellett valami közösnek lennie bennük: Fülöp misztikus mivolta erős biztosíték erre. Fülöp Savonarola arcképe köré állítólag maga rajzolta fel a glóriát. A domonkos prédikátor hivatalos megítélése ugyanakkor még mindig nem egyértelmű, bár reformtörekvéseit ma már mindenki őszintének és helyesnek tartja, és boldoggá avatásának ügyét is elindították úgy tizenhat évvel ezelőtt (Vértesaljai László SJ írt erről a Távlatok 1997-es évfolyamában).

Róma legszegényebbjei között

Fülöp mindig beérte olyan öltözékkel, amely alig különböztette meg őt azoktól, akiket egész életében szolgált. A díszruhában pompázók általában megvetették rongyaiért és rongyos híveiért is, a szegények viszont éppen emiatt hittek neki. Életrajzírói között vannak, akik Pio atyához hasonlítják őt, és ilyenkor misztikus elragadtatásaira gondolnak. Hogy a misztika és a humor jól megférnek egymással, arra több vonzó példát is találunk. Nekem elsőre Nagy Szent Teréz frappáns kifejezései jutnak eszembe, és az, mennyire óvta ő is az övéit attól, hogy sótlan szentek legyenek. Fülöp ötéves korában veszítette el édesanyját, de sok szeretetet kapott nevelőanyjától is. Nagy bizalommal fordult az emberekhez, és szinte lubickolt a népszerűségben, mert erős képzelőtehetségének, lelkesedésének, jókedvének és sugárzó tisztaságának nem sokan tudtak ellenállni. Firenzében született, az ottani domonkosok tanították. Bizonyára ott ismerkedett meg Savonarola szellemiségével: a reformokat önmagunknál kell kezdeni; a Szentlélek vezeti az egyszerű embereket is; s a Szentírás olvasásának öröme is ott töltötte el először. Amikor úgy tizennyolc évesen San Germanoba került a nagybátyja oltalmába, életrajzírói szerint még volt három könyve. Fel is sorolják őket, mert elég jellemzőek Fülöpre: az első Jacopone da Todi kissé nyers, de misztikával átjárt dalait (a Stabat Mater himnuszt is neki tulajdonítjuk például), a másik egy humanista életrajzát, a harmadik egy falusi plébános humoros novelláit tartalmazta. Elvileg egyetemi tanulmányok céljából időzött ott, de feltételezhető, hogy megérintette Montecassino bencés lelkisége is. Húszas évei elején került Rómába, tanítóskodásból élt, s közben tanult is. A római Sapienza egyetemen jezsuiták is tanítottak, általuk kerülhetett kapcsolatba Szent Ignáccal, aki valószínűleg bevezette a lelkigyakorlatokba, de még valószínűbb, hogy a szegények körében végzett szolgálataik hozták össze őket. Egy szegénykórház alapítójával is így került kapcsolatba, aki az Isteni Szeretet Oratóriumához tartozott. Ez adta az ötletet Fülöpnek is, hogy egy ilyen testvérület keretei között végezze ő is misszióját az „ő Indiájában”, azaz Róma legszegényebbjei s a leginkább kiszolgáltatottak, az utcagyerekek között. Éjjel pedig imádkozott, Jézus módjára, valahol a városon kívül, a Szent Sebestyén katakomba vértanúsírjai közelében. Még nem volt pap, csak évekkel később, harminchat éves korában szentelték fel, de Isten már sokkal korábban kitüntette úgynevezett rendkívüli kegyelmeivel, amelynek következményeit a teste is viselte. Meglehet, hogy e rendkívüli kegyelmek révén Isten csodákat is tett a kedvéért.

Fülöp oratóriuma

Tulajdonképpen mi volt az a bizonyos Oratórium? Néri Fülöp egy roskatag templom raktárnak használt padlását vette birtokba egyre szaporodó nyájával, a gyerekekkel, akik ott nevelkedtek a szeme előtt: talán tényleg volt közöttük pápai sarj is (A mennyországot választom című film sugallja ezt), de olyan árva gyermek is, akiből tudós lett. Megismerkedtek ott a szentek életével és írásaival, s főként a Szentírással. Megtanulták tőle a szeretet konkrét tetteit az ispotályokban és az utcai koldusok körében, ő pedig figyelte botladozó lépéseiket. Mikor új megbízatást kapott, hármukat pappá is szenteltette: a világi papok később erre a mintára alkottak közösségeket, „oratóriumokat”, látókörüket kiszélesítve, nem csupán saját plébániájukra szűkítve. Fülöp Oratóriuma mindenesetre az egyik érdekelt szerint azokban az években „Róma vallási életének középpontját jelentette”.

Munkában felőrölt gazdag élete vége felé már tényleg lépten-nyomon szentnek nevezték. Kedvességét akkor cserélte fel bohóckodásra, mert ez a népszerűség nem volt kedvére való. Szentté avatási eljárása már halála után két hónappal megkezdődött. 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt avatták szentté.

A kereszténység az öröm vallása, Jézus mindenesetre örömhírrel állt oda Isten gyermekei elé. Hogy ez még mindig nem vált elég közismertté, arról alighanem mi tehetünk: mi, akik az egyházba tartozunk, s jól ismerjük Jézus örömhírét, mégsem sugárzik rólunk meggyőzően ez a hit: a vidámság, az öröm tanúságtétele. Ám Isten szentjeinek életében egyre inkább felfedezhetjük azt a törekvést, hogy – éljenek bár a legsötétebb időszakokban is – valódi örömöt sugározzanak, fölfedeztessék nyomorúságban élő testvéreik között is Isten humorát.