Horváth Árpád SJ: Derűs hittel

éÉletünk legszebb pillanatai a legemlékezetesebbek. A fájdalmaink is mély nyomot hagynak bennünk, de amire emlékezni érdemes, ami valóban erőt ad és továbbvisz, az a kiengesztelődések felszabadító emlékei, a megértés és egyetértés, a találkozások, a derű. A szeretet megélésének is sokféle árnyalata lehet, de az igazán mély, bensőséges szeretet gyümölcse mindig egyféle megérkezettség érzés, ami derűvel jár: alapvetően a helyemen vagyok, azt teszem, amit tennem kell, és nem azért, mert valaki nekem ezt mondja vagy elvárja tőlem, hanem mert lényem mélyéről megélhetem, hogy így, ahogy vagyok, így vagyok otthon ebben a nagyvilágban. Ez a derűs érzés, hogy alapvetően elfogadva és szeretve vagyok, teszi lehetővé, hogy életem vezérfonalává váljon a remény, hogy hittel nézzek szembe a kihívásokkal, hogy alapvetően mindig derűs lélekkel tudjam szemlélni saját belső és külső világomat.

 

A Szentírásról elsőre talán nem a derű jut eszünkbe, hiszen a Biblia a nagy káosszal, illetve a bűnbeesés történetével kezdődik, utolsó fejezete pedig a végső nagy elszámolást jeleníti meg. Mindeközben régmúlt események számtalan története bontakozik ki, rengeteg üldözéssel, szenvedéssel, hallállal. Isten azonban mindebben rendet vág, a káoszból kozmoszt teremt, a csőcselékké silányult közösségnek törvényt ad, ünnepet rendel, emberi kapcsolatokat szabályoz. Közben pedig, a sorok közül, meg-megcsillan Isten nagyszerű humora, túlcsorduló jóindulata. Például, ahogy a Teremtés könyvében először azt olvassuk, hogy Isten megteremti a fényt, majd pedig négy nappal később a világító égitesteket. És mennyire nagyvonalú Isten, ahogy a teremtett lények elnevezését az emberre bízza! A zsoltárok hálatelt hangja, vagy az oroszlánbarlangba vetett ifjak dicsérő éneke pedig már egy olyan belső derűről tanúskodik, ami több mint emberi. De a betlehemi csecsemő gőgicsélése, a fügefára felmászó Zakeus története, a tékozló fiú hazatérése, az ég madarainak példázata, ahogy megpihennek a piciny mustármagból kinőtt fa ágain, mind alapvetően a Szentírás derűs hangvételének jelei, a sorok mögül Isten derült mosolya rajzolódik ki a hívő ember számára. Mint ahogy a Biblia utolsó nagy fejezete is inkább érthető úgy, hogy a végső nagy találkozás reményéről szól, hogy újra együtt lehetünk, mint az ítéletről önmagában.

 

A Szentírás derűje jóval több, mint ami az optimálisnak vélt emberi körülményekből kikövetkeztethető. A derű nem pénz, nem jólét, nem hatalom kérdése. Sőt, a mennyei derű mintha jobban kiolvasható lenne az olyan igazán szerény helyzetekből, mint a betlehemi jászolban fekvő kiszolgáltatott gyermek, a kenyérszaporítás a puszta közepén, Jézus jópásztor- történetei. A derű együtt jár a szabadság megélésével, amikor vagyunk annyira bátrak, hogy túllépjünk biztos világunk határain és segítőkészek, odaadóak, nagyvonalúak legyünk. A derűnek tehát ára is van: a másikhoz forduló bizalomból, hitből, reményből fakad. Ha folyton saját biztonságunk és boldogulásunk a fő szempont, egyedül maradunk. Magányos derű pedig nincs. Csak a találkozásoknak köszönhetően lehetünk valóban derűsek: az őszinte találkozások során egymással, Istennel, önmagunkkal.