Szabó Ferenc SJ: A rendkívüli családszinódus mérlegéhez

A III. rendkívüli családszinódus résztvevői a véleménycserék közben megtapasztalták a szinodalitást és a kollegialitást: együtt haladtak, keresve a Lélek vezetésével a megoldásokat a házasság és a család súlyos problémáira. „Krisztus Egyháza az emberiséget szolgálja, nem fél szélesre tárni kapuit.”

kKét hétig (2014. október 5–19. között) közelről követtem a Vatikáni Rádiónál a III. rendkívüli családszinódust. Főleg az október 16-i délelőtti tizenkettedik általános munkaülésen elhangzott kiscsoportos beszámolókra figyelve – már ideiglenes mérleget készíthettünk, hangsúlyozva, hogy a főrelátor, Erdő Péter bíboros által felolvasott Relatio post disceptationem (az általános vita után készült jelentés) igazában munkadokumentum a további vitákhoz, és csak a szinódus végén elkészült jelentés a hivatalos.

Ferenc pápa a szinódus megnyitásakor arra buzdította az atyákat és a többi résztvevőt, hogy teljes nyíltsággal, szabadon szóljanak, hiszen a mostani összejövetel célja főleg a helyzetfelmérés, a házassággal és a családdal kapcsolatos problémák megismerése a világegyház viszonylatában. Maguk a szinódusi atyák (191 közül néhányan távol maradtak az általános munkaülésekről) az új szabályzat szerint már írásban beküldték jelentésüket (általában a helyi egyházaikban végzett felmérések összegzését), a munkaülésen csak 3-4 percet kaptak felszólalásra. Az általános munkaülések végén naponta egy órát a szabad felszólalásoknak szenteltek: szakértők, meghívott világiak, házaspárok általában időszerű, konkrét problémákat, megvitatandó kérdéseket vetettek fel.

A világegyházat képviselő főpásztorok jelentéseiből és a viták során elhangzott szabad felszólalásokból kitűnt a házasság és a család helyzeteinek változatossága, földrészek és kultúrák szerint. Tehát világos lett, hogy nem szabad általánosítani az európai, vagy az ún. „nyugati” helyi egyházak és más földrészek egyházainak problémáit, lelkipásztori feladatait. (Például manapság „nyugaton” egyre súlyosbodó a homoszexuális kapcsolatok gyakorisága, valamint az egyházi házasságot kötöttek válása és új civil házasságkötésének problémája, míg például Afrikában vagy a muzulmán országokban a keresztény hitre megtérteknél a többnejűség gyakorlata jelenti a kihívást.)

A rendkívüli szinódus beszámolóiban gyakran elhangzott, hogy a pápa szándéka szerint is, a mostani összejövetel a lelkipásztori szempontokra összpontosít. Ugyanakkor lépten-nyomon tapasztaltuk, hogy – a földrészek és kultúrák változatosságán túl – ugyanazok a tisztázandó morálteológiai kérdések merülnek fel, mint például az 1980-as szinóduson is: az „ún. fokozatosság törvénye”. Ezt a „törvényt” a zsinat utáni perszonalista morálteológusok fogalmazták meg, akik figyeltek a személy fejlődésére, és a lelkipásztori pedagógia szempontjából hangsúlyozták a fokozatos bevezetést a hitbe vagy akár a házassági előkészítésnél a fiatalok elvezetését a keresztény házasság eszménye felé. Annak idején II. János Pál a Familiaris consortio kezdetű, az 1981-es szinódus utáni buzdításában kitért több most vitatott erkölcsi-lelkipásztori kérdésre; például a 34. pontban a házastársak erkölcsi útjáról írva a fokozatosság törvényének helyes értelmezésére: „Erkölcsi életükben a házastársak is arra hivatottak, hogy szüntelenül úton legyenek, és őszinte, tevékeny akarattal egyre jobban megismerjék azokat a javakat, amelyeket az isteni törvény őriz és ápol. […] Az úgynevezett »fokozatosság törvénye«, azaz a fokozatos előrehaladás ugyanis nem lehet azonos a »törvény fokozatosságával«, mintha az isteni törvény parancsai különbözőek volnának a különféle emberekre vonatkozóan.” De felhozhatunk más, most újra felmerült tisztázandó erkölcsteológiai kérdést is, amelyeket a zsinat után kibontakozott perszonalista erkölcsteológia (K. Rahner, B. Häring) igyekezett tisztázni: például az „alapvető választás” (optio fundamentalis: Isten mellett – vagy ellene) fontossága, és ezzel kapcsolatban a halálos–súlyos–bocsánatos bűnök közti különbséget, amelyet gyakran összemostak. Szerintem ezt a perszonalista szemléletet képviseli Ferenc pápa is, szemben a régi merev kazuisztikával, amely nem a személy szabadságára és beszámíthatóságára, hanem az elvont törvényre, a cselekedet objektív súlyosságára helyezte a hangsúlyt. Az említett probléma most is felmerült az elváltak és újraházasodottak szentáldozáshoz járulása, valamint a homoszexuális hajlamú hívők lelki kísérése kapcsán.

Ferenc pápa október 18-i, szombat esti beszéde, amellyel lezárta és értékelte a rendkívüli családszinódus munkáját, mintegy megvonta a rendkívüli szinódus mérlegét. Megállapította: a szinódus résztvevői teljes nyíltsággal, szabadon kifejthették véleményüket. A két hét során, a véleménycserék közben megtapasztalták a szinodalitást és a kollegialitást: együtt haladtak, keresve a Lélek vezetésével a megoldásokat a házasság és a család súlyos problémáira. „Krisztus Egyháza az emberiséget szolgálja, nem fél szélesre tárni kapuit.”

A Szentatya figyelmeztetett a szélsőségek kísértéseire, amelyek Jézus korától a mai napig tapasztalhatók: a „tradicionalisták” és „progresszisták” szélsőségeiről beszélt. Az előbbiek, a merev tradicionalisták bezárkóznak az írott betűbe, a törvénybe, és nem tekintik a személyek konkrét helyzetét, nem figyelnek az idők jeleire, nehéz terheket raknak az emberek vállaira, jóllehet segíteni, felemelni, gyógyítani kell őket. De Ferenc pápa szólt a szélsőséges „progresszisták”, újítani akarók „csalóka irgalmasságáról” is: ők gyorsan bekötözik a sebeket anélkül, hogy azokat előbb ápolnák, kezelnék, tehát a szimptómákat kúrálják, nem pedig a bajok okait, gyökereit orvosolják. A pápa megnyugtatta az aggódó tradicionalistákat: az Egyház – az idők jeleit vizsgáló és a kihívásokra választ kereső szinódus is – megőrzi a hitletéteményt, a házasság szentségének alapvető igazságait: felbonthatatlanság, egység, hűség, az életadásra való nyitottság.

A II. vatikáni zsinat már jórészt figyelembe vette a történetiséget, a helyes értelemben vett dogmafejlődést, a hitigazságok elmélyítését és korszerű értelmezését. A történelemben, a változó világban, az embertudományok, a biológia, genetika által egyre több problémát felvető gyakorlatban, amelyekkel szembe kell néznie a lelkipásztorkodásnak, mindenekelőtt az emberi személyre, lelkiismeretére és szabad felelősségvállalására kell figyelni. Mert a hívő itt és most, egy adott konkrét helyzetben alkalmazza magára az elvont törvényt, engedelmeskedve lelkiismeretének és a kegyelem hívásának. (Lásd a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció 16. és 17. pontjait a lelkiismeret méltóságáról és a szabadságról.) Ide kell kapcsolnunk még az Egyházról szóló, a Lumen gentium 16. pontját, amely arról szól, hogy a nem keresztények is elnyerhetik az üdvösséget, ha – önhibájukon kívül – nem ismerik Krisztus Evangéliumát és az Egyházat, de követik lelkiismeretük szavát, és készek hittel elfogadni a teljesebb igazságot, ha azt a kegyelem indítására felismerték (vö. még GS 22). Remélhetőleg a jövő évi októberi rendes szinódus tovább tárgyalja a házasság és a család lelkipásztori gondozásával kapcsolatos, még nem tisztázott erkölcsteológiai problémákat, amelyekről javaslatokat tehetnek a pápának a szinódus utáni buzdításhoz.

Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű buzdítása, reggeli homíliái és szinódusi megnyilatkozásai arról tanúskodnak, hogy visszahajol az újabb perszonalista morálteológia zsinat által is képviselt szemléletéhez, amely – sajnos – az elmúlt fél évszázad során – részben az említett szélsőségek miatt – elhalványult még a hivatalos egyházi dokumentumokban is. A szinódus lezárásakor ezt hirdette: „Az Egyház nem fél attól, hogy munkához lásson, és olajat és bort öntsön az emberek sebeire. Az Egyház nem egy üvegkastélyból szemléli az emberiséget, hogy meg(el)ítélje és kategorizálja a személyeket.” Jézus nem ítélni jött, hanem megszabadítani, gyógyítani. A törvénysértések emlegetése és a bűnkatalógusok szerkesztése előtt hirdetni Isten irgalmas szeretetét, a Jézus által hozott üdvösség, az örök élet örömhírét.