Bárdosy Éva: Jézus nélkül pedig nem megy...

Bíró László népes lelki családja egész napos ünnep keretében ülte meg a főpásztor negyvenéves papi, illetve húszéves püspöki jubileumát. Pappá szentelésének dátuma 1974. június 23. A negyven év során két baranyai helységben végzett munkája után a pécsi székesegyház káplánja, később plébánosa lett. Onnan hívta meg II. János Pál pápa a püspöki szolgálatra. 1994 májusában a kecskeméti társszékesegyházban szentelték püspökké. A püspök atyával az Esztergom–Budapesti főegyházmegyei zsinaton ismerkedtem meg sok más résztvevővel együtt: akkor kezdtünk azonnal a magyar családok érdekében közösen gondolkodni, hiszen Bíró László lett a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családügyi Bizottságának elnöke. 2009-ben a tábori püspöki teendőket is átvette, s ezt a feladatkört tizenöt éve tölti be. A katonai ordináriátus patinás rezidenciája épületóriások között húzódik meg a Szabadság téren. Az iroda előterében a sok olvasnivaló között ott A Szív is. Megakad a szemem egy, a falon pompázó „mozaikképen”: Az Üdvözítő arca sok ezer apró fényképből, fiatal párok, családok, kisbabák fotóiból áll össze.

Püspöki jelmondata: Tecum pro Te. Veled, teérted. Kire vonatkozik? Mi a választás története? Ugyanez volt a papi jelmondata is?

A papi jelmondatom ez volt: „Uram, taníts meg arra, hogy akaratodat megtegyem”. Kispapként olvastam Liguori Szent Alfonz Megegyezés Isten akaratával című könyvét, és az nagy hatással volt rám. Megértettem, ha akaratunkat így alárendeljük Istenének, az az igazi elengedés, az énem elengedése. A Miatyánk idevonatkozó sorát – legyen meg a Te akaratod – mégsem mertem volna választani, ezért maradtam meg a vágynál és a kérésnél. A püspöki jelmondat másként, véletlenül adódott, már ha létezik véletlen. Egy éjszaka latinul megszólalt bennem ez a Tecum pro te. Előbb a hívekre vonatkoztattam, de így, egyes számban, mert így személyesebb. Mindenki magára értheti. Később kiegészült ez a vertikális dimenzióval, mert mindig nagyon komolyan vettem a János evangélium 15. fejezetében a szőlőtő-szőlővesszők hasonlatot, és hogy ott Jézus kimondta ezt is: „Nélkülem semmit sem tehettek.” Akkor már átéreztem, mennyire nem jó, hogy sokszor zsigerből építjük az egyházat, és olyankor ezt nélküle tesszük. Menedzserkedünk, okoskodunk, manipulálunk anélkül, hogy számolnánk Jézussal, aki nélkül pedig nem megy. Vagyis a Veled, Érted jelszóm Istenre is irányul. Mások hozták azután összefüggésbe ezt a Szent Ágostontól ismert püspöki szavakkal: „Veletek vagyok keresztény, értetek vagyok püspök.” Én erre akkor éjjel nem gondoltam.

Egy honlap is készült ezzel a jelmondattal. Kiderült, hogy az is a jubileumra kapott ajándékok egyike. Ott néztem át azt a kétszáz valahány képet is, amelyek az ünnepséget örökítették meg. Sok kép tükrözi püspök atya felhőtlen boldogságát. Meséljen arról a napról!

A kecskeméti plébános egyszerűen megkért, hogy a kecskeméti és a környéki paptestvérekkel együtt misézzek egy alkalmasnak látszó szombati napon. Örömmel és gyanútlanul indultam, hiszen az Öregtemplomban szenteltek püspökké, és tizenöt éven át rendszeresen miséztem is ott. Azután a sekrestyében, öltözés közben vettem észre, hogy itt óriási szervezések zajlottak a háttérben. Hálás voltam érte, nekem nehezemre esett volna emiatt összehívni papokat, híveket, de mindezt megtették nekem meglepetésként. Azon a szentmisén magam előtt láthattam egész papi életemet. Voltak Szekszárdról, ahol születtem, Pécsről, ahol sokat szolgáltam, Kecskemétről és még sokfelől. Bárhová fordultam, mindenütt a jó embereim néztek vissza rám.

Milyen programok tarkítják most a határidőnaplóját?

Igen sokszínűek. Van egy vonulat a katonai lelkipásztori teendőkből. Most épp a Kánonjogi Társaságtól érkeztem, ahol az ordinariátusról tartottam előadást. Gyakran veszek részt különféle liturgikus eseményeken. Katonacsaládok hétvégéje, különféle zarándokutak, Hősök vasárnapja például... Vannak feladataim a tábori lelkészek körében, az ordinariátus baráti körében, ott van a helyőrségek látogatása... Egy másik vonulat a börtönlelkészek összefogása, a különféle büntetés-végrehajtó intézmények látogatása. Szeptemberben bérmáltam az egyik ilyen intézményben. Nemrég Balassagyarmaton jöttem össze a katonacsaládokkal. A teendőim harmadik vonulata a családdal kapcsolatos, ez maga is két főbb szálon fut: a közösségi alkalmak, amelyeken a belső munkatársakkal találkozunk, beszélgetünk; meghívásoknak teszek eleget, általában előadásokra kérnek fel különféle hétvégeken. A másik szála pedig a személyes lelki gondozás, amire sajnos egyre kevesebb időm jut.

Nemrégiben együtt misézett Ferenc pápával az I. világháború magyar és olasz áldozatairól megemlékező szentmisén.

Tábori püspökként többször is jártam az Isonzó környékén a „nagy háború” megemlékezései okán. Két autóbuszt töltöttek meg a zarándokok, akikkel részben imádságos zarándoklatot végeztünk ott, másrészt pedig sok részlet kitisztult bennünk a történelem értelmezését illetően is. Nem utolsósorban kegyeletünket is leróttuk az ott eltemetett áldozatok, a háború áldozatai előtt. Ezeken a katonai emlékhelyeken járva egyre mélyült bennem a szomorú bizonyosság, hogy minden háború értelmetlen. Igen, szeptember 13-án Doberdóban az osztrák–magyar temetőben és az olasz temetőben ott járt Ferenc pápa is. Azok a katonák egymás ellen harcoltak, és a pápa e zarándoklata is a kiengesztelődést és a békét szolgálta. Százezrek sírja fölött misézett, mi, tábori püspökök is ott voltunk az oltár körül. Ez alkalommal egészen másként viselkedett, katonáink kissé csalódottak is voltak, mert most nem ment oda az élő, mai katonákhoz, nem mosolygott, s ez a tőle szokatlan komolyság, tökéletes fegyelem az egész szertartást megrázó élménnyé tette. A beszéde is igazi gyászbeszéd volt. Azt mondta, nekünk, akik Isten képmásai vagyunk, Isten munkatársaiként kellene helytállnunk, ám mi mégis kimondjuk a káini szót: „Őrzője vagyok én testvéremnek?” Nem tanultunk a „nagy háborúból”, mert azt nem sokkal követte a második háború, sőt részleteiben zajlik már a harmadik is.

Olvastam egy szeptember végi lelkipásztori találkozóról Leányfalun. Ez is egyike volt azoknak az eseményeknek, amelyekről az imént beszélt?

Igen, azok egyike volt, de számomra sokat jelentenek az ilyen alkalmak, ha mintegy száz pappal közelről találkozhatok egy-egy hét során, mert a magyar papság soraiban ők azok, akik igazán belevetik magukat a családpasztorációba. Nekik már nem kell magyarázni, amit Szent II. János Pál pápa is hirdetett, hogy a családpasztoráció nem egy réteg lelkipásztori gondozása, hanem az evangelizálás egyetlen útja. Szép látni, hogy a magyar egyház is kész odafordulni a családokhoz, amellett, hogy a kormányzat is sok olyan intézkedést foganatosított, amelyek enyhíthetik a társadalom eme oszlopára nehezedő terheket.

A házasságra felkészítés lelkipásztori kérdései hogyan vetődnek fel? Elképzelhető-e a jónak bizonyuló korszerű módszerek megvalósítása azokon a helyeken is, ahol még a hagyományos formáknál tartanak?

Isten malmai lassan őrölnek, de azért őrölnek. Az élet pörög. A hagyományos jegyesoktatás legfeljebb az esküvőre készít fel, de ez nem elég semmire, akkor sem, ha a papnál jelentkező fiatalokat akkor semmi más nem érdekli, csak hogy az esküvő szép legyen. Az volna a dolgunk, hogy az életre készítsenek elő ezek az alkalmak. A fiatalokban megvan a készség, hogy ebben együttműködjenek, hiszen érzik, hogy erre volna szükségük. Szent II. János Pál pápa ezt „távolabbi” felkészítésnek hívta. Ennek kellene kísérni a jegyesség időszakát, amely szintén nem profán időszak, bár a jegyesek még nem a házasság szentségében élnek, mégis két megkeresztelt ember jár Isten színe előtt, aki velük is, értük is van. „Ha ketten, hárman összejöttök az én nevemben...” Így kellene tekinteni a jegyesekre, és fontos, hogy az egyházközségek örüljenek a párkapcsolatoknak, szeretettel vegyék körül őket. Ha egy-egy plébánián nem jönne össze elég jegyespár a közösségi foglalkozáshoz, akkor fogjon össze több szomszédos egyházközség. Jó az is, hogy a különféle iskolai programok e témakörben már nem merülnek ki pusztán a fogamzásgátlás lehetőségeinek ismertetésében, hanem hangsúlyt kap ott is a test tisztelete, valósága, hogy ne mondjam teológiája. Az októberi szinódus is komolyan vette azokat a gondolatokat, amelyeket már XVI. Benedek pápa és a Családok Pápai Tanácsa is sűrűn hangsúlyozott az irgalmassággal kapcsolatban. Irgalmasság azok irányában, akik különféle okokból nem tudják megvalósítani életükben az eszményt. De ha irgalommal találkoznak, szívesebben vesznek részt az egyház életében, kapcsolódnak bele a liturgiába, átélik a megtérést egy-egy bűnbánati liturgián. Vegyenek is részt, kapcsolódjanak is bele! A szinódus azt is szorgalmazta, hogy a tönkrement házasságok semmissé nyilvánítása sokkal egyszerűbb lehessen, de a házasságra előkészítés távolabbi módjainak megfelelő kidolgozása és gyakorlata is ezt szolgálná azáltal, hogy elősegítené az elmélyülést a házasság titkában. Ez például nagyon erős vonulata volt a rendkívüli szinódusnak.

Úgy tűnik, a különféle lelkiségű keresztény közösségekben van készség arra, hogy a konfliktusaikkal nem boldoguló házaspárokat is mintegy a tenyerükön hordozzák. Leginkább azáltal, hogy egy-egy közösségbe integrálódásukat elősegítik.

A lelkiségi mozgalmak nagyon hatékonyak. Leginkább a személyességgel tudnak hatni. Az is jó, hogy olyan sokfélék. Vannak házaspárokra, vannak családokra koncentráló közösségek, mások a szentségi életet mélyítik el tagjaikban vagy a spiritualitást, mások a kommunikáció kivitelezésében jók... Hála Istennek, hogy vannak, hogy elkötelezettek és odaadóak másokért. Közös nevezőjük, hogy a hozzájuk tartozók körében kollektív lelki vezetést folytatnak.

Bizonyára sok átfedés is van a családpasztoráció és a katonák lelkigondozása között. Milyen a hivatásos katonák családi élete? Sok távházasság alakulhat ki így. Parancs az parancs, menni kell, néha a világ másik felére is. Vagy nem így van?

Bizony így van. Októberben volt például családerősítő hétvége. Akik erre (támogatással) eljutnak, azokra sokkal intenzívebben számíthatunk a katonák és katonacsaládok körében végzett munkában. Akik rászánják a drága idejüket az ilyen lelkigyakorlatra, azok másokra is tudnak figyelni, lelkipásztorhoz, hozzám irányítani azokat is, akik maguktól nem jönnének. A katonák élete kemény, főként amikor fél évre biztosan el kell szakadniuk az otthonuktól. Nagy tiszteletet érdemelnek tőlünk, mert kemény és nehéz szolgálatot vállalnak értünk, többiekért. És legalább ez a tisztelet kijár a házastársaiknak is.

A házaspárok, illetve családok lelki táplálékaként havonta megjelenik a Hívom a családokat kezdetű levele. Milyen tematika szerint készülnek ezek a buzdítások? Van-e visszhangjuk?

Már nem is tudom, hányadik évfolyamnál tartunk. Az egyházi megnyilatkozásokat szeretném ezekben a levelekben közelebb hozni a családokhoz, családos közösségekhez. Nemrég a mexikói családkongresszus, később az Evangelii gaudium gondolatait. Emészthető adagokban, hogy könnyebb legyen észrevenni azt, ami bennünket szólít meg. És van visszajelzés, tudok róla, hogy a családcsoportok fel is dolgozzák, meg is beszélik egymással – hiszen amit megértek, azt könnyebben váltom tettekre is.