Joachim Jauer: Csilla „Szent Családja”
Habár a berlini fal 25 éve, november 9-én omlott le, a keletet és nyugatot elválasztó vasfüggöny azonban már ezt megelőzően, május 2-án lett lebontva Magyarországon.
11989. május 2-a keddi nap volt. Meglepő módon a magyar Külügyminisztérium egy fontos sajtókonferenciára hívott meg. Az időpont délelőtt 10 óra, a helyszín: a Bécs–Budapest közti határállomás, Hegyeshalom. A hegyeshalmi iskola egyetlen osztálytermében, a tábla előtt a Magyar Néphadsereg tisztjei ültek, és a nemzetközi média pár tudósítójának hírül adták, hogy az Ausztriával határos területen húzódó határőrizeti rendszer – melyet vasfüggönynek neveztek – elavult, és ezért azonnal le kell bontani. A lakosságot felkérték, hogy segítsenek a szögesdrót lebontásában.
Felfoghatatlan volt ez számomra, egy berlininek, aki több mint egy negyed évszázada a fallal együtt kellett, hogy éljen. A vasfüggöny a Balti-tengertől egészen az Adriáig húzódott, Kelet-Közép-Európa kommunista országait hermetikusan elzárva a Nyugattól. Ezen az áthatolhatatlan határvonalon az utolsó menekülési lehetőséget a berlini fal felépítésével szüntette meg az NDK 1961. augusztus 13-án.
A forgatócsapatommal katonai járművön közelítettük meg a vasfüggöny halálos szögesdrótjait. Magyar katonák álltak ott készenlétben. Az „Előre!” parancs elhangzását követően elkezdték a szögesdrótot szétvágni és a betonoszlopokat a földből kitépni. A rozsdás maradványokat egy, az NDK-ból származó teherautóra rakodták fel. Az eső esett, így csak rövid időnk maradt a forgatásra. A „Ma” híradónak így kommentáltam: „Ma itt, ezen a ponton ért véget Európa 40 éves kelet-nyugati megosztottsága.”
Az úttörők ezzel hirtelen egy nagy rést ütöttek a határ menti akadályon. Kérdésemre, miszerint mindenhonnan itt fognak nyugatra menekülni, a Magyar Néphadsereg sajtófőnöke azt válaszolta, abból indul ki, hogy valószínűleg nagy népvándorlás lesz itt. Nem egészen egy év alatt viszont minden le fog csengeni. A vasfüggöny ledöntésével Budapest a keleti blokkból elsőként akarta elnyerni a szabad Európába szóló belépőjegyet. Hiszen Magyarország polgárai ezzel a határral korántsem voltak már bezárva, mivel évek óta szabadon utazhattak.
A régi szövetségi köztársaságban, Bonnt is beleértve, a május 2-i eseményekről szóló híreknek csak mérsékelt visszhangja volt. Az NDK-s nyugatnémet televíziónézők úgy reagáltak azonban, mint akiket áramütés ért. Az ezt követő napokban és hetekben a Stasi tömeges utazási igényt regisztrált Magyarországra. Ingrid H., a Schwerinben élő rádióbemondó és gyermekkönyvíró a naplójába ezt jegyezte fel: „1982. május 2. Nyugati televízió. Hihetetlen képek a testvéri szocialista országról, Magyarországról. Egy magyar katona elvágja a világ több országából érkezett TV-adók kamerái előtt az Ausztriával határos szögesdrótot. Egy lyuk a vasfüggönyön! Lehetséges menekülési útvonal, mint ahogy Nyugat-Berlin is az volt az 1961-es falépítés előtt.”
Ezen a napon, május 2-án, mely a későbbiekben az NDK-ból tömegesen Magyarországra vándorlók tízezrei számára előfeltétel volt, a németek emlékezete mára túllépett. A többnyire fiatal menekültek áradata csupán a kezdete volt a békés forradalomnak. A „menekülni vagy maradni” nehéz kérdés tekintetében az elmenetel mellett döntöttek. Amikor a „vasfüggöny megnyitásáról” beszélünk, nagyon gyakran azt a fotót mutatják, ahol Horn Gyula magyar, és Mock osztrák külügyminiszter 1989 júniusa végén egy fogóval a kezükben úgy tesznek, mintha egy új autópálya- szakasz átadásánál a fehér szalagot vágnák el. Ekkorra azonban már a rozsdás szögesdrótot eltávolították. A drótkerítés egy kis darabját éppen a szimbolikusnak szánt és megkomponált esemény kedvéért állították helyre. Az ún. páneurópai pikniket is, melyet szívesen hívnak a „vasfüggöny első szakadásának”, 1989 augusztusának végén már határzár nélkül tartották.
Budapestre, és főleg a balatoni üdülőhelyekre több tízezer keletnémet utazott, bízva a Magyarországról Ausztriába történő titkos határátlépésben. Közülük kb. százhúszan elfoglalták a nyugatnémet nagykövetséget Budapesten, mire az bezárta kapuit. Mivel a szövetségi köztársaság alaptörvénye csak egy német állampolgárságot ismert, Bonn számára az NDK lakossága is német állampolgárnak számított. Tehát a nyugatnémet kormánynak kötelessége is volt, hogy ezen állampolgáraival is törődjön.
Kelet-Berlin megpróbált nyomást gyakorolni Budapestre a menekültkérdésben tanúsított humanitárius hozzáállása miatt. Magyarország azonban 1989. június 12-e hatására a Varsói Szerződés tagállamai közül elsőként csatlakozott az ENSZ menekültügyi egyezményéhez. Ezáltal Budapest két élő szerződéssel rendelkezett: volt egy bilaterális szerződése Kelet-Berlinnel, aminek értelmében Magyarország elkötelezte magát, hogy a lehetséges menekülteket átadja az állambiztonságiaknak, ill. volt egy másik szerződése az ENSZszel, amely pont az ellenkezőjét követelte, vagyis azt, hogy a menekülteket védje meg és segítse őket.
Ebben a jogilag igen komplikált helyzetben Bonn lehetőleg feltűnésmentesen akart cselekedni. Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter államtitkárát, Jürgen Sudhoff-ot küldte Budapestre. Feladata az volt, hogy magyar kollegájával, Horn Gyula külügyminiszterrel közösen találjanak megoldást a keletnémetek menekült- kérdését illetően. 1989. augusztus 13-án, a berlini fal felépítésének évfordulóján, amely 28 évvel azelőtt is épp vasárnapra esett, a katolikus máltai segélyszervezet tagja, Csilla von Boeselager véletlenül találkozott Sudhoff államtitkárral Detlof von Berg nagykövetségi tanácsos házában. Itt szó esett a megoldatlan menekültügyi kérdésekről. Csilla von Boeselager tudni vélte – a naplója szerint –, hol lehetne elszállásolni a menekülteket. „Van egy nagy kert a zugligeti Szent Család Plébániatemplomnál, ahol sátrakat lehet felállítani.” Ezenkívül az egyházközség családjai is be tudnak fogadni menekülteket. Rögtön fel is hívta telefonon a németországi Máltai Segélyszervezet katasztrófaelhárító szolgálatát.
A magyar származású német Csilla von Boeselager már ezt megelőzően két éven át orvosi műszereket, ruházatot és élelmiszert tartalmazó segélyszállítmányokat hozott Budapestre. Ezért nagyon jó kapcsolatai voltak már a magyar hatóságokkal. Kozma Imre atyával, a Zugligeti Templom plébánosával közösen megalapította 1988 végén a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, mely a Varsói Szerződés első hivatalosan elismert, nem állami szervezete volt. A zugligeti templomkertben a plébános segítségével megnyitotta a testvérország menekültjei számára az első tábort. A plébánia kertjét a „Máltai Szeretetszolgálat” táblájával egyfajta területen kívüli hellyé változtatta. Hiszen a nemzetközi Máltai Lovagrend a Vörös Kereszthez hasonlóan szuverén, nem állami, nemzetközi jogi személynek számított. Már augusztus 14-én megtelt a plébánia kertje. Néhány száz menekült, többnyire gyermekes családok verték fel sátraikat. Mintegy nyolcszázan találtak menedéket az egyházközség tagjainak lakásaiban, és élveztek egyházi menedékjogot Magyarországon.
Pár nappal később sátrakkal, takarókkal, tábori ágyakkal, gyerekjátékokkal, mobil konyhával, mosáshoz szükséges és betegellátó eszközökkel, ill. mobil WCvel megrakott máltai segélyszállító vonatok érkeztek. Mindenekelőtt azonban a máltaiak a zugligeti templom kerítése mögé biztonságot hoztak a félő és aggódó emberek számára.
Beatrix Bäume, az Alsó-Rajnai Máltai Segélyszolgálat tagja több száz más önkéntesével együtt érkezett a budapesti segélyfelhívásra. Évi szabadságukat felhasználva kettő-négy hétre Magyarországra jöttek. A legfontosabb az volt, hogy az embereket megnyugtassák, hogy az NDK-nak nem lesznek kiszolgáltatva. „Védenceink feszültsége óriási volt – emlékezik vissza Beatrix Bäume. – Néhányan éhségsztrájkkal fenyegetőztek, mások kétségbeesve valahogy a zöld határon akartak átjutni Ausztriába. Voltak olyanok is, akik életüket kockáztatva a Dunát úszták át. Időről időre kimerülten érkeztek menekültek a táborba, akik hosszú kilométereket megtéve a hegyeken át jöttek.”
Maguk a máltaiak sem tudták, hogy a szabadság áhított napja elérkezik-e, és ha igen, mikor. A tévés híradások segítségével a „tábor” világszerte ismertté vált. A kölni Máltai Központ Budapestre küldte a müncheni Wolfgang Wagnert, akinek sok tapasztalata volt a „humanitárius szállítmányozás” terén és a katasztrófavédelemben. Ő át is vette a második, csillebérci tábor vezetését, mert Zugliget gyorsan zsúfolásig megtelt. Amikor a kb. 4000 főt befogadó csillebérci tábor kapacitása is kevésnek bizonyult, Magyarország további menekülttáborokat alakított ki.
Kelet-Berlin az NDK állambiztonsági ügynökeit menekültnek álcázva Magyarországra küldte azzal a céllal, hogy a táborokat kikémleljék. Hallgatózniuk kellett, az emberek otthoni címeit fel kellett jegyezzék, a táborokat és az azok előtt tömegesen parkoló Trabantok, Skodák és Wartburgok rendszámtábláit le kellett fotózzák. Így akartak az otthonmaradt családokra vagy barátokra nyomást gyakorolni, hiszen Kelet-Berlintől Prágáig a kő-kommunisták szemében a „köztársaság menekültjeinek”, azaz a törvényszegőknek humanitárius megsegítése elviselhetetlen provokáció volt.
Két éven át hozott Csilla von Boeselager a budapesti Szent János Kórház számára Németországból adományozott orvosi műszereket, röntgenkészülékeket és a koraszülötteknek inkubátorokat. Most pedig ettől a klinikától segítséget kért. A kórház konyhája naponta több ezer adag levest szállított Zugligetbe. A máltaiak legnehezebb feladata az volt, hogy a menekültek, ill. a plébániakert kapui előtt álló riporterek kérdéseire választ adjanak. Az újságírók, de az NDK titkosszolgálatának munkatársai is mindenféle szóbeszédeket terjesztettek. Ingrid H., Schwerinből származó rádióbemondó ezt írja naplójában: „A félelem az igazán uralkodó érzés. Senki nem bízik meg a másikban. Hiszen az árulás mindennapos volt az NDK-ban. A máltaiaknak feltűnt, hogy mi mindig nagyon halkan beszélünk egymással. Csilla von Boeselager felejthetetlen. Bátorít, megnyugtat, egy mosollyal eltünteti félelmeinket.”
A nyugatnémet Külügyminisztérium munkatársai a templom termeiben a legnagyobb titoktartás mellett ideiglenes útleveleket állítottak ki a menekültek számára. A nyugatnémet nagykövet eközben fedezte magát.
Ingrid H. augusztus 24-én érkezett két gyermekével a zugligeti táborba. A katolikus közösség egyik családjánál magánszállást kaptak. A naplójában ez áll: „A máltaiak minden szóval reményt adnak. A gondoskodásuk leírhatatlan. Megszervezik az élelmet, a meleg ruhát, mert mi csak egy táskával indultunk útnak, hogy a határátlépéskor ne tűnjünk fel.” Ingrid H. naponta ment a táborba és a gyerekeket egy „mobil napközibe” gyűjtötte össze. Wolfgang Wagner, a német máltaiak vezetője egy nagy ruháskosárnyi színes ceruzával, rajzpapírral és kisebb játékokkal segített.
Csilla von Boeselager, „Budapest angyala” a máltaiakkal együtt politikai arcot adott a menekülni vágyók névtelen tömegének. Számára ez nem a „nagy politikáról” szólt, ő csak segíteni akart a máltaiak jelmondata szerint, amely így hangzik: „A hit védelme és a szegények istápolása”. Szeptember 10-én a német-magyar asszony ezernél több menekült előtt Horn, magyar külügyminiszter üzenetét fordította. Izgalmában ezt mondta: „Az NDK itt álló tagjai belépési engedélyükkel az országot elhagyhatják.” A menekültek hihetetlen üdvrivalgása és örömkönnyei azt bizonyították, hogy a szóbotlás ellenére az örömteli üzenetet megértették. Éjfélkor az első menekültek átlépték ott, Hegyeshalom közvetlen közelében a határt, ahol május 2-án a vasfüggöny megszűnését kihirdették. Május 2-a nélkül a német egység valószínűleg csak egy vágyálom maradt volna. Az újraegyesített Németországnak megvan minden oka, hogy ezt a dátumot ne feledje.
Fordította: Palóczné Kovács Beáta
Forrás: Christ in der Gegenwart, 66. évf., 22. szám, 2014. június 1., Freiburg
Csilla von Boeselager Csilla Külly von Boeselager 1941-ben született Budapesten. Négy éves volt, amikor a család először Bajorországba menekült, majd Venezuelába vándorolt, ahol gyermekkorát és fiatalságát töltötte. Az Egyesült Államokban kémiát tanult, New Yorkban a Shellnél, Frankfurt am Main-ban a Hoechst cégnél a marketing osztályon dolgozott. 1973-ban férjhez ment Wolfhard von Boeselagerhez. 1982 óta tagja a Máltai Segélyszolgálatnak. 1988-ban megalapította a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, mely Magyarországon elsőként engedélyezett egyesület volt, és ezzel a Szeretetszolgálattal megszervezte a szállást és ellátást több mint 30.000 keletnémet menekült részére. Szolgálataiért számos kitüntetést kapott. 1991-ben megalapította a Csilla von Boeselager Alapítványt, amely mindmáig szervezi a segélyakciókat Kelet-Európa számára. Súlyos rákbetegséggel küzdve 1994-ben hunyt el.