Előző cikk Következő cikk

Michael Paul Gallagher SJ: „Valaki nagyobb van itt”

Egy kortárs keresztény filozófus tanúságtétele

A közelmúlt vallástudományi és teológiai diskurzusaiban szinte közhelyszerűvé vált, hogy a hitet manapság inkább kell döntésnek tekintenünk, mint átöröklött kincsnek. A kínálat sokféleségében elköteleződő döntési mozzanat hangsúlyozása jogos, de nem elegendő.

aAz alábbiakban Charles M. Taylor kanadai-amerikai filozófus írásaiból, a szerző különböző művekben elszórt vallomásait gyűjtöttem egybe, amely tanúságtétel- töredékek ilyen módon egységes egésszé álltak össze. Bár ez fiktív szöveg, Taylor gondolatait illetően tökéletes tartalmi hűségre törekszik. A jobb kommunikáció érdekében azt az irodalmi formát választottam, hogy a szöveg Taylor nevében – egyes szám első személyben – szólal meg, miközben bevallottan az én irodalmi szintézisem gyümölcse. A megírását az indokolta, hogy keresztény olvasóknak szeretnék ilyen módon vezérfonalat adni Taylor gondolatvilágának számunkra különösen hasznos területeihez, és kedvet szeretnék csinálni a szerző figyelmes olvasásához. A filozófus életművével való ismerkedéshez kiváló támpontot ad A szekuláris kor című műve (Cambridge, 2007, Harvard UP). Meggyőződésem, hogy Taylor ilyen módon, tömören rekonstruált üzenete hasznos útravaló minden hitéről gondolkodó kereszténynek.

 ***

Társadalomfilozófusként és hívőként egyaránt fontosnak tartom, hogy az Evangélium közvetítőiként szüntelenül éberek legyünk, és ne ijedjünk meg a késő modern (vagy mások szerint „posztmodern”) korunk kihívásaitól. Keresztény hittől inspiráltan különösen is készen kell álljunk a mindannyiunk által megtapasztalt, világunkat meghatározó intenzív és összetett kulturális változások árnyalt megértésére! Ezek a változások nem redukálhatóak bizonyos egyenként, könnyen megmagyarázható, részleges folyamatok egyidejűleg jelentkező összességére. Néhány, ma divatossá váló filozófiai elképzelésnél sokkal többről van itt szó. Az emberek ma – egy „stabilnak” megtapasztalt identitás látszólagos biztonsága helyett – különböző szellemi áramlatok kavargó örvényei között, „identitások” tarka sokféleségének a terében, vonzások és taszítások szövevényében találják magukat. Sokak számára a modern nyugati világ által nyújtott társadalmi közeg a vallási tudatuk fájdalmas, gyökeres változását kényszeríti ki. Az új helyzet különösen az „egyházias” szerveződésű vallásokat tette próbára, követőiket kimozdítva a korábbi biztonságérzetükből. A vallásosság otthonosságot nyújtó és világos életprogramot adó formái, amelyek korábban annyira szilárd támpontot jelentettek, hirtelen kétes értékűnek, sőt megtévesztőnek mutatkoztak. Míg korábban a vallásos hit jelentette azt a világnézetet, amelybe az emberek általában problémátlanul belenőttek, most éppen ennek ellenkezője, a hagyományos hitek eróziója és a nagyfokú „egyháziatlanodás” jelenti a fősodrást. A kulturális kontextus alapvetően megváltozott: a premodern, jelentéssel telt kozmosztól a modernitással együttjáró „kiágyazódás” (excarnation) folyamatain keresztül mélyreható átalakulás ment végbe. A bizonytalan alapokra épített, radikális individualizmus előretörésével végül egy összezavarodott, darabokra hullott, széttöredezett és sodródó állapotban találtuk magunkat. Ezen átalakulás nyomán a hívők egzisztenciális helyzete és a hit „plauzibilitása”, valamint megélésének módja radikális változáson ment keresztül.

Sokszor rámutattam, hogy a szekularizációs folyamat lényege elsősorban nem a szociológiai statisztikák absztrakt mutatóin keresztül ragadható meg. A valódi szekularizáció spirituális identitásunk sokkal nehezebben megközelíthető, de annál valóságosabb rétegeiben, a „társadalmi képzeteink” világában megy végbe. Vajon a külsődleges, „horizontális boldogulás” jelentheti-e a „mindent” számunkra, vagy életünk során megkerülhetetlenül szembe kell néznünk bizonyos „vertikális késztetéseinkkel” is, amelyek mintegy kikövetelhetik a vallási tudatosságot?

Ilyen radikális átalakulással szembesülve fontos, hogy pontos helyzetértékelésre törekedjünk, és készek legyünk a megfontolt, bátor és kreatív válaszadásra. A katolikus pedagógia gyakorlata nem az én asztalom, hiszen én filozófus vagyok, aki viszont szenvedélyesen törekszik a történelmi-kulturális áramlatok, illetve az önmagunkról alkotott képünk mélyebb változásainak a feltárására, elméleti és gyakorlati értékelésére. Katolikusként a hit formaváltozásai is intenzíven foglalkoztatnak, ami a kereszténység jövőjéről is elgondolkodtat. A munkásságom során bennem leszűrődött meglátásokat szeretném megosztani veletek.

Az évek során, filozófusként is fontosak lettek számomra az ihletett „megérzéseim”. Mivel az akadémiai filozófia ma élesen elhatárolja magát az ilyen, hitből fakadó intuícióktól, ezért ezek csak közvetve szerepelnek a gondolatmeneteimben. Az idő előrehaladtával azonban egyre természetellenesebbnek érzem az öncenzúra ilyen módját, és megfelelő formában megpróbálom ezeket a belátásokat másokkal is megosztani. Különösen fontosak számomra azok a „megérzéseim”, amelyek idővel meggyőződéssé erősödtek. Így korunk valláskritikai előítéleteivel szemben eljutottam arra a meggyőződésre, hogy a vallást ember voltunk alapvető, egyetemes jelentőségű dimenziójaként kell szemlélnünk. Ha a valóság megélésének ezen dimenzióját elnyomjuk magunkban, vagy kényszeresen kerüljük a vallási keresésre ösztönző késztetéseinkkel való szembenézést, az nemcsak spirituális elszegényedéshez, hanem antropológiai egyensúlyvesztéshez is vezethet. Filozófiai szempontból is be kellene látnunk, hogy a vallási jelenségkör „semleges” megközelíthetősége a modern világ nagy illúziója. Ha például a keresztény hit igazságigényéről van szó, akkor az olyan elkötelezett megismerést feltételez, ami a felkavarodott világban szükséges kapaszkodónál jóval többet nyújt: Jézus Krisztusban Isten különleges üdvtörténeti jelenlétével hoz kapcsolatba minket, amely jelenlét bennünk folytatódik. A kereszténység által nem csupán egy történelmi intézményhez kapcsolódunk, hanem – a hitünk által – Isten szeretetéből egészen hihetetlen módon részesedhetünk. Krisztus legalább annyira a jelenbeli átalakulásunk forrása, mint amennyire múltbeli vallásalapító. A vallástörténet és a funkcionalista vallásfelfogás érvényes megközelítések, de kizárólagossá téve ezek külsődleges megközelítésmódját, elveszítjük a vallás belső lényegét, ami elkötelezett megismerést követel. Az evangélium szavaival szólva: „íme, valaki nagyobb van itt, mint Salamon!” (Mt 12,42).

A közelmúlt vallástudományi és teológiai diskurzusaiban szinte közhelyszerűvé vált, hogy a hitet manapság inkább kell döntésnek tekintenünk, mint átöröklött kincsnek. A kínálat sokféleségében elköteleződő döntési mozzanat hangsúlyozása jogos, de nem elegendő. A döntés nem csupán egy vallási igazságra irányul, hanem egy olyan életformára, amely a látásmódunk megtisztítására, átalakítására is képes, és végső soron az isteni szeretet (agapé) tapasztalatához kapcsol bennünket, hogy részesedjünk belőle. A katolikus pedagógusok feladata és művészete, hogy elvezessék az új generációkat annak belátására, hogy itt egy nagyszerű lehetőség nyílik meg az ember előtt. Én azt a felismerésemet tudom megosztani, hogy bár mindig egyszerűbb a vallást funkcionálisan és történeti szempontból bemutatni, amire szükség is van, ám a lényeg csak a látásmód átalakulása révén (metanoia), a spirituális megtérés drámáján keresztül, az elkötelezett megismerésben érhető el. Csak az ilyen hit állhatja ki az idő próbáját. A modernitás annyira belénk sulykolta a semlegesség és egy bizonyos objektivitás követelményét, hogy félünk ezt kritikusan meghaladni, hogy egy „költségesebb” elköteleződés irányába tegyünk lépéseket. Az egyoldalú kritikákkal szemben magam is kiállok a modernitás olyan értékei mellett, mint a személyes hitelesség ideálja, vagy az emberi jogok melletti elkötelezettség. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk – vagy tagadnunk – a modernitás destruktív elemeit sem. Így azt a tendenciát sem, amelynek során a személyes egyediség öntörvényű egyénieskedéssé torzul, illetve a hitelesség lelkiismeretlen „önmegvalósítás” formáját ölti. Ma egy kereszténynek képesnek kell lennie a sodró szellemi áramlatok és a kulturális formák közegében tájékozódni, hogy kritikusan meg tudja ítélni azokat a hite szempontjából is. A rajtunk felülkerekedő kulturális forgatag a gyakorlatban sokszor nagyobb kihívást jelent a keresztény hit számára, mint az ateisták intellektuális támadásai.

A keresztény pedagógusokat különösen is próbára teszi ez a mai helyzet, mert mások sikeres mentorálásához kiemelkedően jó ítélőképességgel kell rendelkezniük. Rá kell mutatniuk azokra a dehumanizáló tényezőkre, amelyek az embereket elidegeníthetik a saját mélyebb spirituális rétegeikkel folytatott párbeszédtől. Hiba lenne azonban, ha a helyzet árnyalt megítélése nélkül démonizálnák a mai domináns életformát. Meg kell küzdenünk a jól föltett kérdésekért, ha az egyes kulturális elemek ránk gyakorolt hatását előítéletek nélkül szeretnénk felmérni. A keresztényektől különösen is elvárható, hogy – őszinte nyitottsággal és tanulékonysággal – az önkritikára is készek legyenek, ha életgyakorlatuk az Evangélium fényében hiányosságokat mutat. A kereszténység története olyan botrányokat is magában foglal, amelyek bárkit joggal ejthetnek kétségbe az Egyházzal, vagy saját emberi lehetőségeivel kapcsolatosan. A hitből fakadó, szilárd reményem azonban azt mondja, hogy miután szembenéztünk a sötét foltokkal, a bűnbánatban tanulhatunk azokból, és lassan megtanuljuk még jobban becsülni azt a fényt, amely életünk törékenységét is megvilágítja, és a tökéletlenségeinken keresztül is képes értelmet adni az erőfeszítéseinknek.

Régóta csodálattal tölt el az ember teljesség, illetve kiteljesedés utáni törekvése, ami többféle formát ölthet. Miközben tisztelettel tudomásul veszem e törekvés vallás nélküli, szekuláris kibontakoztatásának próbálkozásait, meg vagyok győződve arról, hogy a vallási út jobban megfelel az igazságigényünknek, és több kegyelmet hordoz számunkra, mert gondosan rá van hangolva az emberi adottságainkra. A kereszténység a pusztán horizontálist meghaladó, vertikális kiteljesedést és boldogulást az Istentől ajándékként kapott, egyedülálló kapcsolaton belül találja és éli meg. A keresztények gazdagabbak annál, amit saját maguk számára vívtak ki, mert Istenben, a hit által, egy olyan lénnyel léptek kapcsolatba, aki felülmúlhatatlan módon képes a szeretetre és az ajándékozásra.

Meggyőződésem, hogy legfontosabb törekvéseink – emberi jóságunk és szeretetünk – forrása nagyobb kell hogy legyen nálunk. Attól tartok, hogy a gyökértelen individuum – minden közösségtől és spirituális hagyománytól elszakadva – megfosztja magát azoktól az erőforrásoktól, amelyek a szeretet irányába történő elmozdulásunkhoz megbízható támogatást biztosítanak.

Legbensőbb meggyőződésem, hogy a teljesség utáni törekvéstől a hiteles spiritualitás felé János evangéliumának prológusa nyitja meg az utat: „Krisztus teljességéből mindnyájan részesültünk!” Az Evangélium csodálatos világossága azonban nem feledtetheti velünk a megélt hit gyengeségeit, lehetséges kisiklásait és veszélyeit sem. A hit az állandó úton járás kalandjára hív meg bennünket, amelynek során a hit tartalmát meg kell élnünk, hitelesen meg kell valósítanunk a mindennapokban, hogy az önmagukban meddő gondolataink „gyümölcsöt hozzanak”. A hívőket remény tölti el, hogy Isten fokozatosan felszabadítja őket arra a világító szeretetre, amely képes legyőzni a történelem minden sötétségét.

(Fordította: Lukácsy Dorottya és Bagyinszki Ágoston OFM )

***

Michael Paul Gallagher ír jezsuita szerzetes, a Pápai Gergely Egyetem professor emeritusa, 2005–2008 között a Teológiai Kar dékánja. Szakterülete a hit és kultúra kölcsönhatásainak, a szekularizáció jelenségkörének, valamint Taylor munkásságának a tanulmányozása. Gallagher a Kultúra Pápai Tanácsának konzultora.

Forrás: Michael Paul Gallagher SJ: Translating Taylor. Pastoral and Theological Horizons, in Ian Leask et al. (eds.): The Taylor Effect. Responding to A Secular Age, Cambridge Scholars, Newcastle upon Tyne, 2010, 119–123.