Előző cikk Következő cikk

Timár Dalma:
„Valós emberekkel dolgozom egy valós térben”

Pályi Zsófia már huszonévesen nagy munkákat tett le a magyar fotósszakma asztalára. Portréi őszintén, nyitottan és bátran szólnak a magyar valóságról. Alapos és átgondolt munkáival könnyen továbbrepülhetünk a fotótéma világába.

P. Zs.: Már tizenéves korom óta rejtett vágyam volt, hogy fotózzak, csak még gyűjtöttem hozzá a kellő bátorságot. A kezdő lendületet a Szellemkép Szabadiskola pacsai alkotótáborában kaptam, ahol egy héten át minden percben azt kerestem, hogy a valóság mely részletét tudnám képkeretek közé szorítani. Igazán intenzív élmény volt.

A művészi fotó vagy a riport a te műfajod?

Dokumentarista fotó, ami műtárgyként is működhet egy kiállító térben.

Szerinted mi a titka egy jó riportnak? Melyik témád volt eddig számodra legkedvesebb?

Nehéz kedvenc témát megnevezni az elmúlt közel tíz évből. Jelenleg azok a munkáim állnak a szívemhez a legközelebb, amit saját indíttatásból készítettem és annyi időt tudtam rájuk szánni, amennyit a téma megkívánt. Ilyennek tartom a Balaton sorozatomat, a kenyai Bura Girls lányokról készített portréimat és multimédiámat, vagy a nagymamámról készített fotóimat. Jónak tartom, ha van a riportnak egy egyedi megközelítése, gondolata és felvetése. Nemcsak szimplán, egy technikailag tökéletesen és látványosan véghezvitt leképezés.

A hazai online sajtóba te hoztad be a hangos képgaléria műfaját. Miért tartottad fontosnak és hogyan látod: mennyire keltette fel az emberek érdeklődését?

Nem sokan kísérleteznek még ilyen műfajjal itthon, de annak örülök, hogy nálunk az Origóban, ahonnan időközben eljöttem, kialakult egy valós műhelymunka e téren. Sok esetben érzi egy fotós, hogy egy történet nem megfogható pusztán állóképpel, ilyenkor hatalmas segítséget tud nyújtani egy multimédia elkészítése. Tömegigény nincs rá, mert nem olyan pörgős és gyorsan fogyasztható, mint egy videó, de ettől függetlenül van hallgató közönsége.

A beállított portréid nagy része nem magáról a fotóalanyról szól, hanem valahogy mindig tágabban, a társadalomról, a múltról, a vágyakról.

Minden inspirál, ami körülvesz. A művészet, a szimpla hétköznapok, a személyes élettapasztalatok. A munkámból kifolyólag nagyon sok olyan helyre eljutottam, ahol rengeteg impulzus ért és sok élethelyzetet láttam. Leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy az ember érdekel. A maga vágyaival, emlékeivel, szeretetéhségével, hibáival együtt és hogy miként tudunk egymással közösködni, együtt élni.

Kenya, Mozambik igazi kihívás lehetett, az aluljáró riportod („Kire szavaz Budapest”) szintén. Miért vonz az, hogy idegenekkel, idegen környezetekben dolgozz?

Az idegen emberekkel való együttműködés azért jó, mert könnyebben kivitelezhető, hogy ne essünk abba a hibába, hogy mesterkéltté váljon a kép. Így elérhetjük, hogy őszinte maradjon. Valós emberekkel dolgozom egy valós térben. Közben persze én is folyamatosan gyarapszom azáltal, hogy új embereket ismerhetek meg. Nincs legpozitívabb élményem. Sok-sok maradandó élmény volt, sok jó találkozás, de van negatív is persze. Idegenekkel dolgozni számomra mindig is nehezebb volt, mint fizetett modellekkel. A magyar ember alapvetően zárkózott és mindenféle hátsó szándékot lát a kép elkészítése mögött. Ezeket az előítéleteket kell minden egyes alkalommal lebontanom és megtalálni az alanyaimmal a párbeszédet.

Évekig fotóztad a Balatont, és a benne néha el-elmerengő nyaralókat. Mi áll a sorozat hátterében?

Valami olyan témát kerestem, ami mindig elérhető számomra és nagyon közel áll hozzám érzelmileg is. Nagyon sok emberrel találkoztam, akiknek ugyanilyen fontos a Balaton, mint nekem. Nagyon szeretjük, mosolygunk rajta, megelégszünk vele. Ezekkel az érzésekkel talán mások is azonosulnak. Nekik és nekem készült az anyag.

Milyen projekten dolgozol most?

Egy egészen más anyagon. Egy ösztöndíj keretében New York-i magyar közösségeket fotózhattam. Az amerikai magyar identitásról fog szólni ez a sorozat.

A 2011-es Országos Sajtófotón elnyerted a „30 év alatti legjobb teljesítményt nyújtó fotóriporter” különdíját, te is zsűriztél már a versenyben, október elején pedig a CNN leközölte a Balatonos fotóidat. Hogyan tekintesz az elismeréseidre?

A CNN megkeresése egy nagyon jó visszajelzés, természetesen örülök neki. Azonban érzelmileg az első nagy elismerés számomra az volt, amikor megkaptam a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjat. Akkoriban bizonytalan voltam magamban és ez egy hatalmas lendületet adott a további munkákhoz. A sajtófotókat zsűrizni számomra sokkal nagyobb élmény volt, mint díjakat kapni. Izgalmas vitáink voltak a többi zsűritaggal. Persze csak előnyöm származott a díjakból is, tehát örülök nekik. Azt azért nem szabad elfelejteni, hogy ez egy olyan műfaj, ahol sokszor a hírérték adja meg egy fotó értékét. Ez a verseny nem csak a képről szól.

Hogyan látod a sajtófotózást ma Magyarországon?

Szerintem a magyar sajtófotóban nagyon sok értékes, tehetséges fotós dolgozik, akiknek én is követem a munkáját. Semmiben sem vagyunk lemaradva, csak nincs önbizalmunk. A menedzselésben volna mit tanulnunk. Egy kis országban rá vagyunk kényszerítve arra, hogy a kevésbé nagy horderejű történetekből is várat építsünk, mármint a fotó eszközeivel. Így azt gondolom, hogy a kreativitást nem tudjuk megkerülni, és folyamatosan edzeni kell az agyunkat.