Lukács János SJ: Ajándék, kegyelem

vValóban nagyobb boldogság-e adni, mint kapni (lásd ApCsel 20,35)? Akár igen, akár nem, az évenként  visszatérő ajándékozási idényben még a kérdés is háttérbe szorul a sürgetés mögött, hogy ajándékozni  „kell”, vagy legalábbis „kellene”. Gondosan megtervezett gépezetként lendül mozgásba a kereskedelem  világa, hogy a szokásosnál is csalogatóbbá varázsolja a vásárlói élményt, rövid ideig tartó meghittséget,  egyediséget csempészve az egyre növekvő tömeg kiszolgálásának egyébként rutinszerű menetébe. Az  ajándékozás ősi emberi szokását felkészülten fordítja a maga nyelvére a fogyasztói társadalom, csak a  számunkra visszaadott szavak és képek harsány, tolakodó mivolta árulja el a csalafintaságot. Néha meg  a siető tömegben fel-felbukkanó jellegzetes ajándékcipellők emlékeztetnek rá, túlméretezett tévéiket és  hasonló csomagjaikat mulatságosan billegetve, hogy nem éppen könnyű boldogság az ajándékozás.  Igazi terhét ráadásul nem is a dobozok súlya adja, hanem a tárgyakhoz kapcsolódó láthatatlan koloncok,  amelyekkel szintén ügyetlenkedünk bőven: meglepő is legyen, hasznos is, személyes is, különleges is,  legyen értékben is illendő, és még örömöt is okozzon. Szegény tárgyak, hogy viselhetnének el ennyi rájuk  rakódó terhet?

Segít ajándékozni, ha tudható, hogy lesz helye az ajándéknak, ha a meglevő nem tölt be minden teret, ha  él a vágy valami új után, ha gyermekek csillogó szeméből sikerül olvasni, ha figyelmes adventi készület  tisztítja a várakozást. És még inkább segít, ha van miből adni, és nem pusztán a pénztárca dagad, hanem a szív sem üres. Egyszerű előfeltétel, mégis milyen illékony. Erre egy zarándokúton jöttem rá, ahol  emlékezetes beszélgetésbe csöppentem. A kérdés az ajándékozásra vonatkozott, és nem is csak úgy  általában: „mit kell adnunk Istennek, mit kell tennünk Istenért”? A körben ülő, válaszolni siető egyetemisták érett hite feletti első ámulatomból hamarosan felocsúdtam a kibontakozó beszélgetés hallatán. A  válaszokban semmiféle hibát nem találtam – csak a megszólalások nehézkes, iskolás, erőltetett jellege  ne bántotta volna a fülemet! Óvatosan közbeléptem hát: először talán „adjunk hálát a kapott jótéteményekért”, ahogy Szent Ignác ajánlja, és mondjon ki-ki néhány szót a fordított kérdésről: mit kapott már  Istentől, mit tett érte Isten? A beszélgetés csendbe váltott, majd némileg tétova, de aztán egyre frissebb  és élettelibb, személyesebb hangok szólaltak meg, és a kényszeredett légkört észrevétlenül hála, nagylelkűség, felszabadultság váltotta fel.

Amikor Isten ajándékoz, annak külön neve van: kegyelem. Így aztán legfőbb Ajándékozónk is „a gyengédség és a kegyelem Istene, hosszan tűrő és gazdag irgalomban és hűségben” (Kiv. 34,6). Talán azért  vált szükségessé a magyarul kissé nehézkes kifejezés, mert a mi ajándékozásunk túl könnyen válik hiányunkból fakadó csereügyletté, vagy mert oly sokszor kényszerülünk személytelenül adni. A kegyelem  Isten gazdagságából árad, a kegyelemben Isten személyesebben adja magát, mint mi akár a legjobban  sikerült ajándékunkban. Persze, amint ajándék sokféle létezik, úgy kegyelem is. Avilai Szent Teréz egyszer háromfélét is megkülönböztet. Az első, amikor Isten meglátogat. Egy másik kegyelem megérteni,  mi az ajándék és a kegyelem. És egy harmadik kegyelem, hogy ezt el is tudjuk mondani és meg tudjuk  értetni másvalakivel is. Így lesz az ajándék, ha Istentől jön, kegyelem. A kegyelem pedig, ha nemcsak  befogadjuk, hanem értjük is és meg is osztjuk, minden ajándékozásunk forrása.