Görföl Tibor: Szemünk fénye: a gyermek

Minden egyházközségben vannak családok, amelyeket a környezetük jól ismer számtalan különböző tevékenységéről: a gyermekek feltűnnek a ministránsok között, énekelnek, gitároznak, és nem sajnálják a fáradságot az időigényes közösségi programokban való részvételre, a szülők szervezési feladatokat vállalnak, és számítani lehet rájuk a helyi közösség életének fontos csomópontjain. Ha egy ilyen családban sok gyermek van, a jelenlétük még intenzívebb. A hódmezővásárhelyi Szabó Ferenccel és Szabóné Király Enikővel arról beszélgettünk, milyen az élet belső és külső oldala egy olyan katolikus családban, ahol kilenc gyermek született.  

Hogyan változik meg az élete belsőleg annak, akinek gyermeke van, ráadásul sok gyermeke? Miben látja az ember másnak a másikat és önmagát, miután közös gyermekeik születtek?

Szabó Ferenc: Az első, amit kiemelnék, és ami a legfontosabb, hogy a klasszikus nőből anya lesz. A változás sok apró jelenségben megfigyelhető, csak egy konkrét példát említek: az egyik gyermekünk születése után éppen rossz alvó voltam, és éjszakánként többször beleborzongtam, amint hallottam, hogy a nagy éjszakai csendben először felkel Enikő, majd felsír a kicsi, vagyis az anya előre megérzi a gyermek gondjátbaját, de ugyanígy persze a pozitív dolgokat is. Csodálatos volt látni ezt az átalakulást.

Szabóné Király Enikő: Az első gyermekünket Feri három hónapos koráig meg sem merte fogni, ez aztán persze később teljesen megváltozott. De sokkal fontosabb, hogy idővel egyre nagyobb felelősséget érzett a családjáért, és ha nem is mindig szerette a munkáját, vagy túlságosan belemélyedt, egyre tudatosabban végezte. Rá kellett jönnünk a vasárnap fontosságára, ahol nincs helye a hétköznapi robotnak. Azt meg kellett tanulnunk, hogy miként beszéljük meg a problémáinkat, miben kérjünk tanácsot másoktól, és mit oldjunk meg magunk – de szerencsére meg tudtuk tanulni.

Megváltozik az ember Istenhez fűződő viszonya, másképpen imádkozik a gyermekek születése után, mint korábban?

SZ. F.: A házasságkötésünk előtt mindkettőnk számára fontos volt a belső és személyes hit, a személyes istenkapcsolat. Amikor viszont összeházasodtunk, hiába voltunk mindketten közösségi emberek, nagyon nehezen ment a együtt imádkozás, zavarban voltunk, nem volt formája, úgy éreztük, mintha nem lennénk őszinték. Talán azért is, mert egyikünk családjában sem volt ez rendszeres, noha hívő, katolikus családból származunk. Az első gyermekünk születésétől fogva azonban sokkal erőteljesebb lett a közös imádságunk. Esténként sokszor éppen a gyermekek figyelmeztettek arra, hogy ideje imádkozni. A fénylő gyertya körüli fohászaink mindig nagyon őszinték voltak. Az idő persze egyre kevesebb rá, ebből a szempontból nekem különösen sok elmaradásom van, és néha nem is tudok mást tenni, mint hogy az időhiányomat, a feszültségemet vagy az idegességemet ajánlom fel. Ha igazán kegyelmi állapotban vagyok, akkor pedig tudom, hogy bármit teszek, mindig Istenben vagyok: nyugodtan dolgozhatok, úgyis Istenben dolgozom.

SZ. K. E.: Az istenképünk is változott a gyermekek jóvoltából, annak köszönhetően, hogy megtapasztaltuk, mennyire gondot visel ránk Isten. Akár betegségről, akár ruhahiányról, akár más gondról volt szó. Vagyis minél több gyermekünk lett, annál előrébb jutottunk az istenkapcsolatunkban. Mindig tudtuk, hogy a rengeteg ajándékot, amelyben részünk volt, nem mi teremtettük meg, nem a mi erőnkből lett. Ahogyan pedig az ebédet előkészítve az ízlésük szerint csoportosítom a gyermekeket, a gondjaik, az igényeik és az élethelyzetük szerint is csoportosítom őket, s napközben a feladataimat végezve így kérem nekik Isten segítségét. SZ. F.: Közhely, hogy a gyermek ajándék, de nekem ez nagyon komoly tapasztalatom. Emlékszem, amikor az első gyermekünk pici volt, csak fogtam és csodáltam, s arra gondoltam: hát, én ilyet nem tudok alkotni; nem az én kreatúrám, nincs érdemem abban, hogy létezik. És most, hogy már az esküvőjére is sor került, ugyanígy érzem, akárcsak a többi gyerkőccel kapcsolatban.

Ha valakinek szép, egészséges és okos gyermekei vannak, ráadásul sok, mit tud mondani azoknak, akiknek nem lehet gyermekük? Voltatok-e már olyan helyzetben, hogy szembesülnötök kellett ilyen párok fájdalmával?

SZ. F.: Előfordult, hogy egy munkatársam elsírta magát a jelenlétemben, és elmesélte, hogy nekik miért lehet csak két gyermekük. Közeli ismerőseink is kerültek már minket évekig, mert születése közben meghalt a gyermekük, és nem tudták feldolgozni a fájdalmukat. Lehet, hogy rosszul tettük, de mi is diszkrétek voltunk, és nem kerestük a társaságukat. Valójában nekem az tetszik a legjobban, ahogyan édesapám beszél azokkal, akiknek nincsenek gyermekeik vagy unokáik: mindig lelkesen mesél, vagyis az örömét osztja meg, és ez sokkal jobb, mint a diszkréció, mert a többiek örömmel hallgatják, és a megosztott öröm felemelő.

SZ. K. E.: Nálunk mindig könnyen születtek és mindig egészségesek voltak a gyermekek, el sem tudtuk képzelni, hogy másoknál gondok lehetnek ezen a téren. Hajlamos is voltam kissé büszkén mesélni a gyermekeimről, de miután néhányszor szembesültem mások nehézségeivel, beláttam, hogy nincs jogom föléjük helyeznem magam. Egészen addig nem tudtam felfogni, milyen fájdalmaik lehetnek családoknak, amíg nem volt egy magzatunk, aki a Jóistenhez került. Azóta pontosan tudom, mit éreznek azok az anyák, akiknek nincs vagy már nincs gyermekük.

Szülőként mi az, amit mindenképpen meg kell adnunk a gyermekeinknek, és mi az, amit nem szabad megadni? Mire van leginkább szükségük a gyermekeknek?

SZ. K. E.: Ránk, kettőnkre. Nem a játékok és az ajándékok a legfontosabbak, hanem a két szülő.

SZ. F.: Bennünket egy kiváló pap készített fel az esküvőre, a szegedi Katona Nándor atya, és ő mondott valamit, ami a mai napig a fülemben cseng: a családban a legfontosabb a szülők egymás iránti szeretete, abból nő ki minden. Ennyi gyermeknél viszont már nem lehet mindenkinek egyformán adni. Mindenkinek azt kell adnunk, amire éppen a legnagyobb szüksége van.

SZ. K. E.: A legkisebbeknek időre, rengeteg időre van szükségük. A nagyobbaknak inkább minőségi időre és szabadságra. Néha aggódtam, hogy mivel mi nem nézünk tévét, a gyermekek kárát fogják látni, és nem tudnak majd miről beszélgetni másokkal. Az egyik gyerekünk többször panaszkodott, hogy nincs igazi baráti köre, mert nincsenek közös témái másokkal, de a többieknek ez nem okozott gondot. Szintén rendhagyónak számít, hogy nálunk a gyermekek általános iskolás korukban nem kapnak telefont. A számítógép használatát szintén korlátoznunk és szabályoznunk kell. A vad ötletekkel is csínján bánunk. Ahogyan penészes ételt sem adunk a gyermekeknek, egyéb veszélyektől is óvnunk kell őket.

Előfordul-e, hogy feszültség adódik az iskolában tanult elvek és az otthon képviselt értékrend között?

SZ. F.: A szexuális felvilágosítás terén például voltak ilyen feszültségek, de mivel a gyermekek mindig elmesélik, amit az iskolában hallanak, meg tudjuk beszélni egymással a kérdéseket. A gyermekek számára amúgy evidens, hogy van, ami az iskolában három, de otthon kettő.

SZ. K. E.: A testvérek ebből a szempontból nagyon erősítik egymást, és a családos közösségünk gyermektagjai között is érvényesül ez a megerősítő támasz. Éppen ezért a gyermekek számára nem kétséges, hogy vitás kérdésekben melyik a helyesebb álláspont: az a mély igazság, amit otthon hallanak, a többi viszonylagos. Persze nem a matematikáról van szó, hanem egzisztenciális kérdésekről.

És milyen tapasztalat, ha a szülőnek el kell engednie a gyermekeit? Nektek már két lányotok is férjhez ment…

SZ. F.: Számomra hitből fakadó tapasztalat, hogy a legnagyobb ajándék ez: felnevelhetem a gyermekeket, és együtt lehetek velük. Nem magunknak neveljük a gyermekeket, hanem az életnek, a saját életüknek. Öröm látni, hogy a gyermekek felnőnek, és párt találnak maguknak. Az esküvőjük pillanatában azért mellbe vágott a felismerés, hogy a lányok függetlensége most már végleges, de ezt a fájdalmas érzést azért lehet kezelni.

SZ. K. E.: A lányok elengedése számomra nem jelentett fájdalmat, netán ürességet, hiszen elegen maradtak még itthon. Megnyugtató, hogy a vőkkel kölcsönösen jó a kapcsolatunk, gyakran összejárunk. Az egyik lányunknak már van saját gyermeke, és ez megváltoztatta a kapcsolatunkat. Eleinte fel sem tudtam fogni, hogy ugyanolyan kapcsolatban van egy férfival, mint én a férjemmel, a vajúdása óráit is végiggyötrődtem vele, és csak hónapok múltán tudtam megfogalmazni magamnak, mi is az az euforikus érzés, amelyet akkor érzek, amikor a kezemben van az unokám.

SZ. F.: Nekem az is nagyon tetszik, hogy vitás kérdésekben a lányok már nem az én véleményemhez igazodnak, hanem a férjükkel együtt közös álláspontot alakítanak ki.

Mostanában sok szó esik arról, hogy mi a jelentősége a családnak az egyházban. Ti hogyan látjátok a család egyházi szerepét, és ha rajtatok múlna, hogyan alakítanátok a családos emberek egyházi szerepvállalását?

SZ. F.: Én nagyon jó dolognak tartom, hogy az iskolában korosztályonként foglalkoznak a gyermekekkel, azt viszont már kevésbé tartom jónak, hogy a család egészével nagyon nehezen tud foglalkozni a helyi egyház. A tanítás szintjén az egyház remekül bánik a családokkal, de a gyakorlatban vannak hiányosságok. Van egy ikonunk, amelyen a Szentháromság alatt a Szent Család látható. Egyszer egészen véletlenül ez alá az ikon alá helyeztük el a saját családi fotónkat – és ezzel meg is jelenítettük az egyház teológiáját. Az már sokkal nehezebb, hogy a családhoz hasonló struktúrák a helyi egyház életében is megvalósuljanak. Ezért fontos számunkra a családos közösségünk, amelyen belül a kapcsolatok ugyanolyan lényegesek és mélyrehatóak, mint a rokoni kapcsolatok. Ami a szerepvállalást illeti, olyan sokáig nem volt szabad laikusoknak egyházi feladatokat végezniük, hogy sokan már nem is akarnak. Én azonban nem lettem közömbös. Meggyőződésem szerint az egész liturgiát közösen kellene felépíteniük a hívőknek és a papnak, akinek természetesen mindig megmarad a vezető szerepe.

SZ. K. E.: Engem még az is zavar, hogy az emberek eleve a templomi ülésrendjük miatt sem tudnak közösséget alkotni egymással. Meg kellene kérnünk nagy művészeket arra, hogy tervezzék át a templomaink belső terét, úgy, hogy a méltóságukat megőrizve bensőségessé váljanak. Mégiscsak a világ Ura érkezik el hozzánk – hogyan ücsöröghetünk közben párhuzamos padokban? Az egyházi struktúrákat is érdemes lenne átalakítani. A lelkipásztorokat annyi adminisztrációs és anyagi feladat terheli, hogy a lélek dolgaira nem is marad idejük.

SZ. F: Rossz látni, hogy a külsőségekre, például templomépületekre hatalmas összegeket fordítunk, a közösséget építő programok viszont támogatás nélkül maradnak. A közösség nem a pénzen múlik, de nagyon sok mindenhez egyszerűen szükség van rá. Sok-sok feladat, amely elvégezhető lenne, talán eszünkbe sem jut, annyira nem kapunk teret az egyházban. A jegyesoktatásban sokat segíthetnek hívő házaspárok, és e téren vannak jó tapasztalataink. Szerencsére a nehézségek ellenére mindig akadnak lelkes, munkától, áldozattól nem félő emberek, akik továbblendítik az elbizonytalanodó hívőket. Itt, Vásárhelyen jó pár éve a domonkos nővérekkel közösen számos vezető együtt munkálkodik, velük igyekszünk összefogni a közösségeket, segítséget nyújtani az egyházközség működtetésében a plébánosunknak.