Feledy Botond: Teokrácia, diktatúra, demokrácia:

Az agyonlőtt tüntetők és a rendfenntartó erők lövedékei között könnyen szem elől téveszthető a lényeg: Egyiptomban Mubarak lemondatása óta államformálás zajlik, három nagy térfélről próbálják a szabályokat szabni, most úgy tűnik, hogy még a visszarendeződés sem kizárt. Eközben a nyugati demokráciák is komoly erkölcsi dilemmával szembesültek.

aAz egyiptomi események jelenleg nem állnak túl fényesen. Az arab tavasz két évvel ezelőtt kevesebb áldozatot szedett, mint a mostani tüntetési hullám, ahol akár több ezer ember sebesült meg és veszítette életét. Pontos adatokra nem számíthatunk, hiszen Kairó lakosságát is csak becsülik. A politikai helyzetkép azt mutatja, hogy az első demokratikusan megválasztott elnököt – Mohamed Murszit, a Muzulmán Testvériség jelöltjét – a katonaság elfogta, azóta is fogva tartja, a vele szimpatizáló médiát bezáratta. A Testvériség utcára vonuló, magukat békésnek deklaráló tüntetőibe számos alkalommal belelőttek.

A hivatalba léptetett átmeneti kormány mögött ott áll Abdel-Fattah asz-Szíszi tábornok, a valódi döntéshozó, aki az egyiptomi dráma legújabb és egyértelműen leghatalmasabb szereplője. Jelzésértékű, hogy a katonai hatalomátvétel után pár héttel kiengedték börtönéből Mubarak volt elnököt, akit az előző vezetés bírósági eljárásra adott, amely során 2012 nyarán életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték éppen azért, mert az arab tavasz tüntetései során nem állította le a tüntetők öldöklését. A tábornok kijárási tilalmat vezetett be este 10 óra után, illetve visszaállított számos olyan rendfenntartó egységet, amelyek ellen még két éve hevesen tüntettek. A katonai hatalomátvétel után kezdeményezett alkotmánymódosítás pedig az utolsó szeg a demokratikus kísérlet koporsójában.

Még mindig a katonák          

A mostani puccsot vezető katonaság a Mubarak-éra során bőségesen megszívta magát erővel. Az arab tavasszal párhuzamosan a katonaság vezetői is profilt váltottak: a lejáratott tábornokokat hátrébb állították, asz-Szíszi tábornokot pedig elkezdték felépíteni. Ennek az eredménye most látszik igazán, bő két évvel az arab tavasz kezdete után. Az egyiptomi hadsereg alaposan megedződött az Izraellel vívott háborúkban, az arab országok legnagyobb serege lett. Számos vezetőt adott a Mubarak-éra alatt, kifutó tábornokok és a tisztek civil hivatalokat gyűjtöttek. A közel félmilliós sereg – egymillió tartalékossal – a második legnagyobb kontingenst adta Kuvait felszabadításakor az USA mellett. Ez a hadsereg viszont nemcsak harcol: komoly ipari és kereskedelmi monopóliumokat szerzett és tartott meg 2011 után is. A vízpalackozó üzemtől az autógyárakig sok mindent tudhatnak maguknak, külön elővárosokban lakhatnak családjaik, egy önálló állam az államban. Szerény becslések szerint e hadsereg az egyiptomi GDP akár 10 százalékát állítja elő.

Nem véletlen, hogy ez a tábornoki kar nem igazán érdekelt semmilyen tőle független civil kormányzat fenntartásában, hiszen ez előbb-utóbb elkerülhetetlenül veszélyeztetné befolyását. Míg Törökországban az AKP – mérsékelten iszlamista vezetéssel – elkezdte a hadsereg hatalmának visszaszorítását, addig hasonlóra a demokratikus választást megnyerő Muzulmán Testvériségnek esélye sem volt Egyiptomban a két éve uralkodó káoszban.

Hol a farkas?

A politikai iszlámot képviselő Muzulmán Testvériség adta Egyiptom első szabadon választott elnökét. Mubarak eltüntetése után kicsi, de elegendő többséggel választották meg Murszit elnöknek. Az arab tavasznak elkeresztelt jelenség során több észak-afrikai országban választottak a politikai iszlámot képviselő vezetőket. Ez valahol természetes folyamat, hiszen ezek a mozgalmak voltak ellenzékben az elmúlt évtizedek során végig, míg diktátorok irányították az országokat, akiket nem ritkán a nyugat is támogatott. A politikai iszlám palettája széles, természetesen nem terroristákra kell elsősorban gondolni, hanem olyan politikai szervezetekre, amelyek az iszlámot mint értékorientációt a politikában és a társadalomszervezésben felhasználják. Ahogy vannak keresztény pártok, úgy lehetnek muzulmán-elvű pártok is.

Ugyanakkor a Testvériség sorsa már a kezdetektől hányattatott volt. Már 1928-as alapítása óta aggódnak miatta a mindenkori egyiptomi kormányzók, hiszen a brit gyarmatosítók ellen is erőszakkal léptek fel. A II. világháborút követően 1948 végére jut el oda Egyiptom, hogy akkori miniszterelnöke betiltja az addigra közel félmilliós támogatottságú, több arab országban népszerű mozgalmat. Erre válaszul megölték a kormányfőt, néhány hétre rá a mozgalom alapítóját érte utol végzete. Ezután két évtizedig erőszakkal irtja az egyiptomi karhatalom a Testvériséget, majd miután utóbbi pacifista útra tért, valamelyest megtűrt ellenzéki szereplő lett Egyiptomban. Az arab tavasz idejére megszilárdult a testvériség pozíciója.

Már induláskor elkéstek

A 2013 őszére kialakult helyzetben tehát egy teokratikus Egyiptomra törekvő Muzulmán Testvériség és egy diktatórikus hajlamokat ápoló tábornoki kar került egymással szembe. Éppen csak az arab tavaszt egyébként elindító civilek hiányoznak e képletből, akiket hivatalosan az Európai Unió és az USA mindig támogatott. Az első választások alkalmával kiderült, hogy a demokratikus ellenzék túlságosan heterogén, nem tudott egységesen fellépni és azóta sem kovácsolódott egységbe. A nyugati érdekek sem egyértelműek, ha a számokat nézzük: Washington dollármilliárdos katonai segélyt utal évről évre Kairónak, ami a tábornokoknak nagyon jól jön. Eközben az EU 23 millió eurót szán hivatalosan a civilek erősítésére, míg további 900 millió eurót költöttek már el az országra, köztük óriási pénzeket infrastrukturális támogatásra és hitelre, ami a mindenkori kormányzatot erősítheti. Az arab tavasz óta tehát nem sikerült egy demokratikus erőt kiépíteni még nyugati támogatással sem, ha egyáltalán létezett erre valaha is elhatározás. Még aggasztóbb az egyiptomi választóknak küldött nyugati üzenet. Az első szabad választásokat a Testvériség nyerte. A puccsot levezénylő katonaság többszáz áldozattal járó akcióját jó ideig nem ítélte el a nyugat, azt látva, hogy egy iszlamista politikust iktatnak ki a politikai mezőről. Csakhogy hosszútávon ez azt is jelenti az egyébként továbbra is vallásos arab országok választói számára, hogy a demokratikus játékszabályok csak akkor érvényesek a nyugat számára, ha „jól” választott a nép. Ha rosszul, akkor ropoghatnak a fegyverek.

Asz-Szíszi tábornok egyébként ismeri közelről is a nyugatiakat, ugyanis tanulmányokat folytatott az amerikai hadsereg egyik legelismertebb felsőoktatási intézetében, a War College-ban 2006-ban. A Newsweek számára készült portréjában kiemelték, hogy tanulmányai alatt dolgozatot írt Demokrácia a Közel-Keleten címmel: ebben azt hangsúlyozta, hogy míg a nyugati és így az amerikai demokrácia számára is a keresztény vallás adta a politikai értékek alapjait, addig amennyire természetes dolog, hogy az iszlám adná ezt a Közel-Kelet leendő demokráciái számára, annyira nem szeretné ezt a nyugat elfogadni. Kérdés, hogy a megint mártírrá avatott Testvériség vajon tudna-e a török demokratikus modellben működni, vagy tényleg a teokrácia kiépítését támogatják a bázisát adó tömegek is.

Visszarendeződés

Politikai elemzők az augusztusi puccs óta úgy vélekedtek, hogy Abdel-Fattah asz-Szíszi tábornok tudatosan készült az arab tavasz óta a hatalomátvételre. Már a 2012-es választások előtt ő egyeztetett Murszival a katonai privilégiumok megőrzéséről – amelyről azt hitte Murszi, hogy ha érintetlenül hagyja, akkor megkaphatja a tábornokok hallgatólagos támogatását. Tévedett. Amikor Murszi elnök diktatórikus hajlamai és teokratikus kilengései egyre egyértelműbbek lettek, a katonai titkosszolgálat támogatta a civil tüntetéseket, amelyek a Testvériség hatalomtól való megfosztását követelték. A sikeres akció után asz-Szíszi tábornok az, aki az alkotmánymódosítás során úgy alakítaná a választási szabályokat, ahogy annak idején az harminc éven át remekül szolgálta Mubarak elnököt. Eltörölné továbbá az előző rezsim tisztviselőinek kitiltását a politikai életből. Az sem véletlen, hogy lemondott a Nobel-békedíjas egykori ENSZ atomügynökség igazgató el-Baradei, aki rövid ideig vezető posztot vállalt az átmeneti kormányzatban.

Nemcsak az egyiptomi demokratikus kísérlet, hanem az arab tavasznak nevezett jelenség is úgy tűnik, több helyen megbicsaklott. Szíria és Egyiptom kapcsán a nyugati érdekek óriásiak, Izraelről nem is beszélve. A versenyfutás nemcsak demokratikus szinten zajlik, az orosz és kínai nyomás is világos. A politikai vezetőinknek ebben a világpolitikai környezetben kell biztonságpolitikai szempontból megfelelő és erkölcsös döntéseket hozniuk. Nem lesz könnyű e kettő összeegyeztetése, ha egyáltalán lehetséges.