Paksa Balázs: Isten kezében

Francis Fukuyama elhíresült könyve, valamint Samuel P. Huntington arra írott válasza óta bizonyos: a filmvilág is felfedezte magának az iszlám világot. A hollywoodi fősodor természetesen csupán annyit érzékelt (és érzékeltetett) a történelem feltételezett végének vagy a civilizációk összecsapásának teóriájából, hogy a hidegháború végeztével az orosz cselszövőt az arab terrorista meglehetősen egysíkú figurája váltotta fel a gonosz szerepében. Azóta nagyot fordult a világ, s bár az iszlám világról bizonyára készült alaposabb, árnyaltabb vagy mélyrehatóbb film, a 2007-ben készült Persepolisnál személyesebb aligha.

mMár csak azért is, mert írója, egyben társrendezője, Marjane Satrapi saját élettörténetét meséli el, kendőzetlen őszinteséggel, ugyanakkor elbájoló öniróniával. Élményrögzítésének kiinduló médiuma önmagában is felkelti figyelmünket: egyfajta sajátos önterápiaként képregény formájában tette közzé a vele történteket. A művészi igényű graphic novel műfajának egyik legjelentősebbjeként számon tartott mű Satrapi a 70-es, 80-as évek Iránjában töltött gyermekkorát, európai tanulóéveit, majd Iránba való visszatérésének időszakát öleli fel. Noha az író következetesen tiltakozik az önéletrajzi ihletettség ellen, óhatatlanul keverednek művében az önéletrajzi, valamint a társadalomkritikai elemek, jól illusztrálva a keresztény-iszlám viszony ellentmondásosságát. A mintegy hat éve elkészült film pedig – részben a személyesség ellensúlyozására, vagyis általánosítási igénnyel, részben a forrásmű jellegét hangsúlyozva – több elidegenítő eszközzel is él. Az animáció kézenfekvően adódó stilizáló hatása mellett fekete-fehér színvilág, groteszk alakok, meglepő cselekmény-fordulatok és epizodikus szerkezet tudatosítja a nézőben: példázatot lát, melyben nem feltétlenül a szereplők személyes sorsa, inkább az ezáltal felvetődő gondolatok lényegesek.  

E gondolatok pedig nyugtalanítóak, mind a vallási fanatizmus kétségtelen jeleit mutató iszlám, mind pedig a végletekig szekularizált, kereszténynek már nem nevezhető európai civilizáció számára. Satrapi egymást váltó sahok és diktátorok uralma alatt, szinte hónaponként váltakozó harcos ideológiák sodrában éli gyermekkorát: hol a sahot élteti (ahogy azt az iskolában hallja), hol a kommunistákat (a börtönt megjárt rokon hatására). Az új urak megpróbálják végképp eltörölni a közelmúltat, a régiek pedig bujdosnak, nehogy elfogják és kivégezzék őket. Majd fordul a kocka: permanens háborúskodás ez, melyben a cinikus nyugat mindkét felet fegyverekkel látja el – s persze vigyáz az olajüzlet biztonságára. A film kitűnően ábrázolja az egyszerű iráni ember kiábrándultságát, aki szereti ugyan hazáját, de nem kér sem a vallási fundamentalizmusból, sem a hitehagyott Európa hamis liberalizmusából. A kiskamasz Satrapi ez utóbbit akkor tapasztalja meg, amikor szülei az egyre elviselhetetlenebbé váló otthoni helyzet miatt Bécsbe küldik tanulni, hogy világot lásson. Kezdetben lelkesen próbál alkalmazkodni az otthonról egykor bálványozott fogyasztói társadalom áldásait élvezve, ám hamarosan megérkezik az első csalódás: barátainak erkölcsi nihilizmusa megdöbbenti, majd embertársainak közönye miatt a legmélyebb nyomort is megízleli.

A multikulturalizmus hamis jelszavát hajtogató európaiak között ugyanúgy idegen marad, mint hazájába hazatérve, ahol nem értik szabadabb felfogását, önálló gondolkodását. Gyermeki képzeletében néhol humorosan, néhol megrendítő erővel folyik össze ábránd és valóság, ám hányattatásai során ketten mindvégig vele maradnak: szókimondó, ám vajszívű nagymamája és valaki, aki életének legválságosabb időszakaiban mindig utánanyúl, hogy felemelje. Egy kedves, bölcs öregúr, akit ők Allahnak, mi Istennek nevezünk. Akár kereszténynek, akár muszlimnak valljuk magunkat, az ő kezében vagyunk.