Horváth Árpád SJ: A muszlim értékek üzenete
mMuzulmánokkal először egy boszniai osztálykiránduláson találkoztam. Családoknál helyeztek el bennünket, én egy háromszintes családi házban kaptam szállást, ahol több generáció élt együtt: nagyszülők, testvérek, unokák és unokatestvérek. Három estét töltöttem náluk, és ez az idő nem volt elég, hogy teljesen kiismerjem magam közöttük, merthogy nagyon sokan voltak. Asztal ebben a házban nem volt, ezért nem is tudtuk körbeülni, az étkezésnél egy vastag díszes szőnyegen ültünk, a falnak támasztva kispárnák voltak, a szoba közepén egy forgatható fatálca, erre hordták a vacsorát a lányok. Merthogy ők külön helyiségben étkeztek, talán külön időpontban. Egyfolytában felszolgáltak mindenféle mártogatós ételeket. Mindenki szedhetett magának bármit: salátát, köretet, húst is, csak a vastag lepény nem került a tálcára, abból ugyanis egy deres hajú szakállas bácsi tört mindenkinek egy darabot, ha kért tőle az ember.
A három estéből csak egyet tölthettünk a családdal, és én ekkor nagyon zavarban voltam. Előkerültek mindenféle fatáblás játékok, amelyekhez nem értettem, a férfiak kettesével vagy négyesével játszottak. Ekkor már a nők is velünk voltak, anyukák és húgok, nővérek, nem igazán értettem, hogy ki kicsoda. A legráncosabb néni nagyon idős volt, egyedül csak rajta volt fejkendő. A kislányok közül néhányan a házi feladatukon dolgoztak, aztán volt, aki olvasott, egy néni pedig gyapjú lábbeliket horgolt, illetve kötött, mint később kiderült, nekem készítette, illetve a családomnak ajándékba. Amikor megkérdezte tőlem, hogy hány pancsuszt köthet a számunkra, a szüleimen kívül hányan élünk a házban, akkor valahogy szégyenemre esett ott kimondani, hogy nekem csak egyetlen testvérem van.
Az ehhez hasonló idilli muszlim családmodellről később több alkalommal is beszélgettünk, többek között az osztálykirándulásunk után, az egyik osztályfőnöki órán. Ha nem tévedek, hetedikesek lehettünk ekkor, és emlékszem, a tanárnéptárs eléggé elképedt, amikor – főleg a lányok! – viszonylag pozitívan nyilatkoztak mindarról, amit a boszniai nagycsaládoknál megéltek. Kulcsszavaik ezek voltak: együtt a család, méghozzá nagycsalád, segítenek egymásnak, számíthatnak egymásra, világos szerepleosztás, tisztelet, biztonság. Mi fiúk csak hümmögtünk mindehhez, hogy hát igen, lehet benne valami. A legutóbbi délszláv háború után küldtem egy levelet az egykori szállásadóimnak, de válasz, sajnos, nem érkezett vissza hozzám.