Előző cikk Következő cikk

Udvarhelyi Erzsébet: Törésvonalak mentén

Az iszlám irányzatai

Az iszlám világa annak ellenére, hogy a szunnita és a síita irányzat mentén jelentős mértékben kettéosztott, határokon átívelő egységet képez. A muszlim identitás nem politikai értelemben vett országhoz, vagy nemzethez kötődik, hanem olyan nagy vallásos egységet jelent, amelynek képviselői – a hívők – egységesen, azonos időben zarándokolnak, azonos időben böjtölnek, ugyanakkor végzik az istentiszteletet, és ha nem is egységes, de meghatározó módon mély ellenérzéssel vannak a nyugati világgal szemben. A klasszikus történelmi irányzatok mellett léteznek az iszlámnak olyan – vallási és politikai – elágazásai, amelyek a 21. század kihívásaira, a Nyugat modernizációs törekvéseire reagálnak.

kKülönösen aktuális erről a kérdésről az arab tavasz nemzeti forradalmai közepette beszélni, amikor a hagyományos politikai-vallási tényező mellett egy egészen európai és amerikai attitűd bontakozik ki a muzulmán világban: a nemzeti gondolat. Az arab tavasz kísérlete világossá tette, és egyre inkább megtapasztalhatóvá teszi, hogy az iszlám – mint gyakorlati vallási-politikai tényező – már nem tölt be olyan szerepet a jelenkori változásokban, mint amit a modern irányzatok egyes képviselői elvártak volna tőle. Az iszlám egyetemes értékeinek általános megőrzése mellett a politikum területén a vallási elemet fokozatosan leváltja, háttérbe szorítja a nemzeti gondolat, vagy annak egy változata.

Az iszlám irányzatai vallási, politikai és társadalmi mozgalmak is egyben, tulajdonképpen társadalmi programot hirdetnek, miközben a vallásjog kérdéseiben nyilvánítanak véleményt. A történelem során a különféle vallásjogi iskolák foglalták rendszerbe tanaikat. A gyakorlat, a praxis áll az elsősorban gyakorlati – a muzulmán életvitelt szabályozó – vallásjogi megfontolások középpontjában, így talán jogosult az a megfigyelés, hogy az iszlám vallástudománya nem teológiát jelent, hanem vallásjogi tanulmányokat és értelmezéseket. A nem szekuláris muszlim országokban a vallási és az állami szféra még most is szorosan összekapcsolódik egymással, sőt tulajdonképpen egymástól elválaszthatatlan szférának tekintik őket. Ennek oka, hogy az iszlám – a kereszténységgel szemben – kezdettől fogva részese a politikai életnek, a kormányzásnak, és a törvényhozásnak.

Szunnita vallásjogi iskolák: hanafiták, málikiták, safiiták, hanbaliták

Az eredetileg politikai természetű különbözőségben nagy szerepet kap az, hogy a kisebbségben lévő síita irányzat „ellenzéki” irányzatként alakult. A „klasszikus” iszlám döntő többségében, 90 százalékban szunnita. Az ortodox szunnita jogtudományi, vallásjogi iskolákhoz, arab nevükön madzhabhoz tartoznak az alapítóikról elnevezett csoportok, amelyek valójában a muzulmán életvitel szabályait rendszerezik hol szigorúbb, hol engedékenyebb formában. Így ismerünk hanafita, málikita, safiita, hanbalita (ennek egyik elágazásaként a vahhábita) irányzatokat, amelyek vallásföldrajzi szempontból különböző elterjedést mutatnak. A hanafiták a hajdani Oszmán Birodalom és Közép-Ázsia területein élnek, a málikiták Észak-Afrikában, a safiiták Kelet-Afrikában és Délkelet-Ázsiában, a hanbaliták az Arab-félszigeten terjedtek el. A négy domináns szunnita irányzat mellett a síiták vallásjogi iskoláját szokták ötödikként számon tartani (Irán, Iraq, Bahrejn, Libanon, Szíria).

Léteznek persze teológiai-filozófiai iskolák is a vallástudományok körében, ezek azonban a történelem során kisebb figyelmet kaptak. A szunnita teológiai iskolák valláselméleti kérdéseket tárgyaló (pl. a szabad akaratról a dzsabrita, kadarita, murdzsita) csoportokból fejlődtek ki, és a kérdések, módszerek és nézetek tisztázása során hovatovább kiegyenlítődő irányzatokként történetileg a mutazílita, az asharita és a maturidita iskolát különböztethetjük meg. Bár etikai jellegüknél fogva ezek a teológiai irányzatok is olyan politikai vetületű kérdésekben nyilvánítottak véleményt, mint például a szabad akarat vagy az eleve elrendelés.

Muzulmán miszticizmus: szúfizmus

Természetesen van az iszlámnak misztikus ága is. Ez a szúfizmus, amely azonban az iszlám politikai természete miatt több vallási irányzat számára perifériális területre szorult a vallásértelmezésben és a vallásgyakorlatban, mivel az iszlám felszabadító voltáról rendelkezik, elsősorban lelki alapú megközelítéseket nyújt az iszlám vallás értelmezéséhez és megéléséhez.

Ugyanakkor ellentmondásnak hat, hogy az iszlámban a miszticizmus adja mindegyik vallási irányzat alapját. A szó a világtól elforduló, és a lelkiségnek élő emberek viseletére, a gyapjúruhára utal, bár vannak, akik szerint a görög szofia, bölcsesség szóból származik.

A szúfizmus az iszlám vallás lelki, és filozófiai háttere: misztikus és aszketikus mozgalmak közvetítésével jelentős szerepe volt az iszlám művészetének és kultúrájának felvirágzásában. A szúfizmus hívei gyakran rendekbe szerveződnek, jól ismertek közülük a táncoló, kerengő dervisek. A szúfik (és nem szúfisták!) a művészetet, a költészetet, a táncot, a zenét az ima fontos részének tartják és az Istennel való misztikus egyesülésre törekszenek. Ez a szúfizmus szólal meg az arab, perzsa és török misztikus költészetben. Gazdag humanista háttere van: a szúfik szerint az ember embertársai iránti kötelezettségei hangsúlyosabbak, mint az Isten irántiak, mert az Istent ki lehet békíteni… Ugyanakkor több vád is éri őket különösen a szunnita, s azon belül is a vahhábita irányzat részéről. A támadások szerint például elhanyagolják „valódi” – külső, látható, ellenőrizhető – vallási kötelezettségeiket: az imát, a böjtöt, a zarándoklatot, miközben a mások számára feltárhatatlan belső lelki életre helyezik a hangsúlyt vallásuk gyakorlása során. Ellenfeleik számon tartják például azt is, hogy a szúfi dervisek körében gyakrabban fordul elő, hogy az étkezéssel nem várják meg a napi böjt hivatalosan bejelentett időpontját a böjti hónap (ramadán) idején.

A politikai indíttatású síita iszlám Az iszlám világának közel 90 százalékos többsége mellett eltörpül a síita muzulmánok 10-13 százalékos létszáma. Csak Irán és Irak rendelkezik síita többséggel, de Libanonban, Szíriában is élnek síiták. A történelem során különböző irányzataik alakultak ki, napjainkban az ún. tizenkettes síita irányzat játszik domináns szerepet. Ez az Iráni Iszlám Köztársaság államvallása. Irán kormányzásában a síita vallásjog elemeit és a modern civil állam racionális szerkezetét egyesítették, így a vallásnak kitüntetett politikai szerepe van. A síiták sajátos csoportja, az aleviták, akik a szunnita többségű Törökországban élnek és a hasonló nevű, de egészen más történetű alaviták, akik etnikai-vallási közösséget alkotnak Szíriában. A szíriai Aszad elnöki dinasztia két nemzedéke is ebből az alavita csoportból származik. A síita irányzat Mohamed próféta vérvonalán keresztül képzelte el a hatalom utódlásának kérdését. Mivel a prófétának nem volt fiúgyermeke, így a leszármazást lánya, Fátima révén követték. Fátimát Mohamed unokatestvére, Ali vette feleségül. Eredetileg azok voltak a síiták, akik Ali kalifává választását támogatták, azaz, az arab szó eredeti jelentése szerint „Ali pártjához” tartoztak és őt ismerték el egyedüli kalifának. A síiták nem csupán Mohamed prófétát tartják tévedhetetlennek, de a próféta lányát, Fátimát és a tizenkét imámot is. Az úgynevezett iszmaíliták tanításában kitüntetett szerepe van a Megváltó – a Mahdi – eljövetelének.

Láthatjuk, hogy a síita irányzat kezdettől fogva az iszlám politikai irányzata volt, és csak később fogalmazódtak meg vallási vonatkozású tételei. Ezt láttuk abban is, hogy az arab sía szó jelentése „párt”, „követők”. Miután Ali fiát, al-Huszajnt 680-ban a kerbelai csatában meggyilkolták, az eredeti nyílt és közvetlen politikai fellépés ekkor kezdett tanításra épülő, hosszú távú vallási mozgalommá válni. A kerbelai csata jelentősége éppen abban áll, hogy megteremtette a síita vallási ideológia lehetőségét: mártírokat adott, és a közösséget a bűnbánatra késztette. Ugyanakkor a rejtőzködés, a politikától való visszavonulás előtt nyitott teret, s így egyfajta politikai közömbösség, a viszonyokba való elvtelen belenyugvás látszatát is kelthette. Évszázadok teltek el, míg a huszadik század második felében megfordult a síiták alapállása: már nem a rejtőzködést, hanem a kiállást, a politikai szerepvállalást tekintették követendő mintának. Huszajnét, a kerbelai mártírét.

Szafavidák – Irán: egy új állam születik

A síiták egyes irányzatai formálisan abban különböznek, hogy az egyes imámok az öröklés rendjét máshogy képzelik el. A síiták egyik irányzata, az iszmailizmus képviselői a politikai életben jelentős szerepet betöltő, a 10-12. században Észak-Afrikát, Egyiptomot uralmuk alatt tartó Fátimida kalifák voltak.

Az iszmailiták eszmerendszere jelentős mértékben hasonlít az újplatonizmus filozófiájához. Úgy vélték, hogy a világnak hét periódusa van, melyet hét próféta vezet. A Fátimidák uralmát a keresztes háborúkból ismert szunnita Szaladin törte meg. Az iszmailiták irányzata is továbbszakadt – szintén utódlási-politikai különbözőségből: a Nizár híveiként nizári és a Musztalit követő bohora iszmailita irányzatra. A nizári iszmailiták egyik oldalrendje az aszaszinok.

A síiták szélsőséges ágához tartozik még az alavitákon kívül a drúzok „titkos vallási szektája”. A csoport elsősorban Libanonban, Szíriában, Izraelben és Jordániában működik. A drúzok részt vettek 1948-ban az izraeli katonai összeírásban – szemben a többi arab kisebbséggel – mert közös államban gondolkodtak és a terheket közösen akarták viselni.

A 16. században Iránban a tizenkettes síita irányzat vallását képviselte az újonnan hatalomra került Szafavidák dinasztiája. Uralkodásuktól kezdődően 1502 óta államvallás a tizenkettes síita irányzat Iránban. Ez nagy változást hozott a perzsák életében. A Szafavidák célja elsősorban a perzsa hatalom politikai erősítése volt, hiszen az egykori arab, török, majd mongol hódítók által megszállt iráni terület újraegyesítésében gondolkodtak. Uralkodóként a sah címét kezdték használni.

A politika és a vallás egybefonódása ideológiai alapot nyújtott egy új állam megszületéséhez, egy új, nem arab és nem oszmán identitás megszületéséhez. Ugyanakkor ez az identitás a szunnita többség ellenében lépett fel. Mondani szokták, hogy az ókori Perzsia feltámadt. És hadat viselt az oszmánokkal.

Iraki síiták

Irak határterület volt a perzsák és az oszmánok közötti háborúkban: csak a 16. században voltak síita perzsa uralkodói, a háborúkat az oszmánok nyerték meg, s mindez oda vezetett, hogy szunnita uraik alatt a síiták mindig többségben voltak. Gondoljunk csak az utolsó szunnita iraki diktátor, Szaddám Huszein rendszerére. Évszázadok óta csak a közelmúltban alakult síita kormány Irakban!

Afrika iszlám államaitól eltérően – ahol teljes mértékben hiányzik a síitizmus – Szaúd-Arábiában, az Arab-öböl országaiban, Szíriában és Libanonban, Indiában, Pakisztánban is vannak kisebb-nagyobb síita szórványközösségek.

Periférián: ahmadijja, bahái, kháridzsiták

Az iszlám bizonyos tanok befogadását egyenértékűnek tartja az istenkáromlással. Ilyen például a különféle vallási hagyományokat ötvöző ahmadijja és a bahái vallás. Bár mindkettő perzsa vallásalapítóval büszkélkedhet, az utóbbit betiltották az Iráni Iszlám Köztársaságban. Az is érdekes az iszlám sokszínűsége szempontjából, hogy ezeknek a gyakorlatilag új alapítókkal büszkélkedő vallási „irányzatoknak” a 19. században a későbbi „liberális” atatürki, akkor még Oszmán Birodalom és a mai Izrael területe adott helyet.

A szunnita és a síita irányzat mellett a kháridzsiták számára az örökletes utódlás nem fogadható el, hanem elméletük szerint a kalifát vallási és erkölcsi értékrendszere alapján kell választani. A kalifa szerintük elmozdítható, amennyiben nem felel meg a vezetővel szemben támasztott követelményeknek. Így ez a vallási irányzat nem fogadta el a medinai, a damaszkuszi és a bagdadi, többé-kevésbé örökletes kalifátust sem. A kháridzsiták ma meghatározó irányzata Ománban él: ők az ibádita mozgalom tagjai.

Fundamentalizmus

A 19. század végén, a 20. század elején több vallási gondolkodó lépett fel, akik az iszlámot meg akarták tisztítani a modernitás hatásától – hol radikális, erőszakos, hol meg békés módon. „Hitvallóinak” az a meggyőződése, hogy az iszlám vezetői elárulták az igaz hitet és idegen szokások szerint élnek. A fundamentalizmus mindig is a jobbítás reményében alakult mozgalmakat csoportosította, olyasmi módon, mint a katolicizmust megújító protestáns egyházak. Az iszlámizmus dzsihádot hirdet a „hitét vesztett” iszlám országaival szemben is, nemcsak a szekularizált Nyugatnak – beleértve az erőszak alkalmazásának lehetőségét is. A fundamentalizmus egyik tudományos-ideológiai atyja, Szajjid Kutb a Nasszerbebörtönzések elszenvedőjeként fogalmazta meg radikális nézeteit. (Kutbot Nasszer kivégeztette 1966-ban, s ezzel mintegy mártírrá avatta.) Jórészt börtönben írt munkáinak hatása a mai napig érzékelhető.

Az 1970-es évektől a nyugati modernizációs kihívások elleni mozgalomként egyre több politikai ideológia jelent meg az iszlámban. Közöttük Moammer Kadhafi líbiai diktátor harmadik utas elképzelése a „tömegek társadalmráról”, vagy Khomeini ajatollah politikai elképzelése „a vallásjogtudó kormányzásáról” (Vilajet e Fakih), de több pamflet foglalkozott a „közeli ellenség” (értsd: kormány, politikai berendezkedés) – az adott ország politikai vezetői elleni fellépés igazolásával, mint ahogy a Szadat elleni merénylettel kapcsolatban lehetett megfigyelni. A „távoli ellenség” (értsd: nyugat) elleni harc jelent meg a muzulmán önkéntesek (mások szerint zsoldosok) részvételében az afganisztáni, majd később a balkáni háborúban.

A fundamentalizmus Szaúd-Arábiában eredetileg a síita irányzat felszámolását tűzte ki célul, majd a Szaúd család politikai térnyerésével az iszlám a politika meghatározó tényezője lett. A szaúdi olajlehetőségek tárháza megnyílt tehát a fundamentalista gyökerű muzulmán politika és ideológia előtt, mely politikai és pénzügyi téren egyfajta korlátlanságot biztosít számukra a mai napig a Közel-Keleten és Európában is.

Az iszlamizmus nem vallási kategória. Politikai ideológia, amely mögött filozófiai, eszmetörténeti meggyőződések rejtőznek, amelyeket szélsőséges csoportok kommunikálnak. Az iszlamista vezetők az iszlám jogrendszert, a saríját alkalmazzák társadalmi szinten, tehát az iszlám keretei között akarják működtetni a társadalmat és támogatják a pán-iszlamizmust, és különösen ellenzik a nyugati befolyást.

A klasszikus történelmi iszlám irányzatai mellett tehát léteznek olyan vallási és politikai irányzatok, amelyek a 21. század kihívásaira, a Nyugat modernizációs törekvéseire reagálnak. Ezek az iszlám fundamentalizmusának különböző irányzatai. A modern kor szült tehát egy újabb törésvonalat az iszlámon belül: az iszlám e törésvonal mentén is kettészakadt azokra az államokra, amelyek szekularizált eszközökkel koordinálják az államigazgatás, a jog területét, és azokra, akik ezt a vallás évezredes hagyományai elleni támadásnak vélik és ragaszkodnak az iszlám törvényeihez társadalmi szinten is. Meg kell jegyeznünk, hogy a szekularizáció a muszlimok vallásának és politikai felfogásának lényegével gyökeresen ellentétes.

Többen felvetik, hogy az iszlamizmus nem reakció a modernizációra, hanem a modernizáció terméke. Éppen ezért tipikusan 21. századi, bár ideológiai szempontból már a 18. században megszületett. A 21. század jelenségeire, pénzügyi, politikai törekvéseire reagál. A szalafijja és a vahhábita szunnita mozgalom is fundamentalista gyökerű és a nyugati modernizáció ellen lázad.

Vahhábiták, szalafiták, az iráni iszlám forradalma

Ahogy említettem, a fundamentalizmus, vagy más megnevezéssel, a szunnita vahhábita mozgalom a 18. századi Arábiában alakult, majd a Szaúd családdal, a Szaúd-Arábiai Királysággal az 1920-as években jutott hatalomra, és a Szaúd-ház mekkai és medinai fennhatósága alatt rövid időn belül igen nagy presztízsre tett szert. A vahhábiták számára minden adott volt: az olaj és az iszlám fölött gyakorolt „hatalom”. Az olaj révén pedig nem csupán a muszlim országokban, hanem az európai és az amerikai muszlim közösségekben is elterjeszthették tanaikat. Ma már egyre inkább a vahhábiták szervezik például az európai muszlim oktatást. A vahhábita mozgalom mellett a szélsőséges szalafijja mozgalmat kell megemlítenünk, mely elgondolásaiban nagyon hasonló az előzőhöz.

Más típusú szalafita vonások vannak a palesztin szunnita Hamász mozgalomban. Ők tulajdonképpen az egyiptomi Muszlim Testvérek eszmeiségéből táplálkoznak sajátos politikai helyzetükből következően. A Hamász állította fel pl. az ingyenes madraszákat, iskolákat. Ma ezek az intézmények gyakran valóban szélsőséges tanok központjai.

A harmadik fontos mozgalom, az 1979-es iráni síita iszlám forradalom volt, melynek következtében szaporodtak a radikális és az erőszakos szervezetek.

Az újabb – neoiszlamista – alakulatok közül a legismertebb az al-Káida, különösen a 2011-es merényletnek és Oszama bin Laden alakjának köszönhetően. Más összefüggésben értékelhető a libanoni síita Hezbollah, amelyik a radikális terrorszervezet státusából eljutott a parlamenti párt pozíciójába, de az események egyértelművé teszik, hogy őrzi eredeti radikalizmusát.

Muszlim Testvériség

Eredetileg a 19. század végi modernista szalafita hagyományból nőtt ki az egyiptomi Muszlim Testvériség és később több Testvériség is. Ma már több mint 70 országban vannak szervezeteik, még az Egyesült Államokban is. A Muszlim Testvérek palesztinai szervezete 1946- ban jött létre. Ebből alakult a Hamász 1988-ban. Ennek a fegyveres szárnyát alkotják az Izz ad-Din al-Kasszám osztagok. Ma jelentős erővel rendelkezik Egyiptomban, sőt úgy tűnik, hogy az utóbbi hónapokig az egyiptomi politika meghatározó alakítója volt.

A mai Törökország alapítója, Kemal Atatürk 1924-ben szüntette meg az Oszmán Kalifátust. Ezt az egységet igyekszik ideológiájában fenntartani ez a politikai szervezet, amely modernista szalafita alapon iszlamista államot akar. Az 1954-es Nasszer elleni merénylet után a Muzulmán Testvérek „száműzetésbe” vonultak Szaúd- Arábiába (ott ideiglenesen Nasszer-ellenességük miatt fogadták be őket, de különösebben nem támogatták a szervezetet. A Muzulmán Testvérek Közössége azóta inkább a katari kormány támogatását élvezi.) Az arab tavasz időszakában parlamentáris hatalomra kerülésük komoly kihívást jelentett a szaúdiak számára is.

A libanoni Hezbollah

A Hezbollah síita politikai és félkatonai szervezet. Az Egyesült Államok, Izrael, Kanada, Hollandia és az Egyesült Királyság terrorista szervezetként tartja őket számon. A szervezet 1982-ben alakult, amikor a libanoni polgárháború idején izraeli csapatok vonultak be Libanonba. A Hezbollah gyakran kap iráni támogatást.

Al-Káida

A szélsőséges iszlamista ideológia mentén gondolkodó al-Káida célja elsősorban az Egyesült Államok, a nyugati világ, Izrael és a nyugatbarát országok megsemmisítése, meggyengítése. A szervezet több ezer terroristát képezett ki főként afganisztáni táborokban, később támogatta a tálibokat is. A CIA 2011. május 2-án kivégezte a mozgalom ideológiai atyját, Oszama bin Ladent. A szervezet 2001. szeptember 11-e, a londoni és a madridi merénylet ideológiáját adta.

Olajiszlám

Az olajországokban több olyan alapítvány van, amely különböző fundamentalista mozgalmakat támogat. Mindez azonban nem változtatja meg a gazdasági-pénzügyi kapcsolatokat az öbölmenti országok és a nyugati országok között. Több öböl-állam jelentős részvénytulajdonnal rendelkezik amerikai vállalatokban.

Euroiszlám vagy Eurábia?

2001. szeptember 11-e, a londoni és madridi merénylet óta a muzulmán fundamentalizmus az európaiak szemében egyet jelent a terrorizmussal a muszlim bevándorlók pedig olyan csoportosulást jelentenek az európai közvélemény számára, akiktől félni vagy legalábbis tartani kell. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem statisztikai adatai szerint 2009-ben 110 terrorista személyt tartóztattak le az Európai Unió tagállamaiban iszlamista motivációjú fenyegetés miatt és 413-at a szeparatizmus miatt!) Az 1960-as évektől kezdődött meg a tömeges bevándorlás Európába. Az iszlám kultúrájának értelmezése leszűkül a fundamentalista csoportokra. A városi, modern kultúrához való igazodás az európai muszlimok számára a korrupció, a munkanélküliség értékválsága mellett valósul meg – zömmel az európai külvárosokban. A gettósodott, társadalmi perifériára szorult emberek bűnözése elsősorban szociális probléma. Valódi fenyegetések a szélsőséges imámok tanításaiban és a terrorszervezetekben rejlenek.

Együttélés vagy rettegés?

A muszlim és az európai együttélés lehetőségeiről és korlátairól megoszlik az európai muszlim és az európai szekuláris vagy vallásos szakértők véleménye. Az orientalista Bernard Lewis drasztikus látomása szerint a 21. század végére Európa teljesen muzulmán vallásúvá válik, s mint ilyen, az arab Nyugat, a Maghreb része lesz: Eurábia. Lewis az elmúlt néhány évtizedben tapasztalható muszlim/iszlám népességrobbanásra alapozza gondolatát, szemben a csökkenő európai lakossággal és az ijesztő demográfiai mutatókkal.

Többen, többféleképpen keresik arra a választ, hogy lehet- e európai keretek között újjáteremteni az iszlámot, europaizálni, létezik-e euroiszlám? Bassam Tibi a korábban Németországban élt szíriai származású kutató szerint az iszlámnak van olyan irányzata, az „euroiszlám”, amely a tolerancia és a nyugati szekuláris értékek mentén szerveződik, tehát lehetséges a muszlimok és az európaiak együttélése Európában, bár az elmúlt évtized tanúsága s Bassam Tibi értékelése szerint is Európa csatatérré vált. Olivier Roy francia orientalista úgy véli, a bevándorlók harmadik generációjában vannak a legsúlyosabb problémák – az identitásválság miatt. A konfliktus azonban nemcsak civilizációs, kulturális, hanem szociális eredetű is. Egy biztos: „A muszlimok többsége nem fundamentalista és a legtöbb fundamentalista nem terrorista.” – véli Bernard Lewis. Látványosan eltolódtak a hangsúlyok az iszlám világában. A klasszikus irányzatok mentén kettészakadt világ már a múlté, mára történelem. Ma már nem ez határozza meg a muszlim gondolkodást.

Még hallatszik a „hívők” és a „hitetlenek”, vagyis az igazi muzulmánok és a nyugati modernizáció híveinek – a szekuláris értelmiség által vezetett rétegeknek – a megkülönböztetését hirdető megbélyegzés. S még bizalmatlanságot és fenyegetést jelent, de egyre erősebb azoknak a hangja, akik már nem a vallás keretében akarják elgondolni az államot, a társadalmat és a közösséget, akik nem akarnak, mint mondják: „visszatérni a középkorba!” S miközben a modernitásra keresnek adekvát válaszokat, előbb-utóbb rátalálnak a nemzeti identitásra, a sajátos egyiptomi, tunéziai, szíriai útra, melyben a vallásnak közvetlen és nyílt politikai szerepe nem lesz.