Patsch Ferenc SJ: Többnejűség az iszlámban:

Sohasem fogom elfelejteni: két évvel ezelőtt, amikor a „vallásközi párbeszéd” című tárgyat kellett tanítanom a Kelet-afrikai Katolikus Egyetemen, az első órák egyikén megemlítettem a hallgatóknak, hogy számomra milyen furcsa és kulturálisan idegen – sőt, mi tagadás, ellenszenves is – Mohamed életéből az a mozzanat, hogy sok felesége volt. Egyszerre csak az egyik szerzetesnövendék a hátsó sorból közbevetette: „Ez számunkra egyáltalán nem olyan szokatlan dolog!” Később megtudtam, ő is poligám családból származott… Nos, valahogy így kezdődött az ismerkedésem ezzel az első pillantásra annyira idegen, egy európai ember számára oly nehezen hozzáférhető világgal.

A poligámia jelensége

Keveset gondolunk rá – mivel közép-kelet-európai látószögünk határain annyira kívül esik –, pedig igaz: a nyugaton elterjedt „nukleáris családmodell” nem az égből pottyant le, mint valami meteor, hanem olyan kultúrtörténeti produktum, amelynek kialakulásához évezredekre volt szükség. Sőt, a kultúrák nagy részében ma sem számít magától értetődőnek. Idegen világokban szerzett első kultúrsokk élményeim közé tartozik, amikor egyszer egy afrikai rendtárssal ismerkedve, az első kérdéseim egyikére, „Hány testvéred van?”, a fiatal jezsuita öntudatosan válaszolta: „37-en vagyunk.” Miután a meglepetéstől magamhoz tértem, lassacskán kiderítettük: ja, édesapja négy feleségétől… Bizony, a világ számos vidékén (Afrikában, Ázsiában, vagy az iszlám világában) nincs ezen mit szégyellni egy szerzetesnek sem, hiszen a társadalomban hétköznapos dolog a többnejűség. Lebilincselő volt számomra azokat a történeteket is meghallgatni, melyekben az ilyen körülmények között felnövők idilli gyerekkorról számolnak be: hiszen az úgynevezett „kiterjedt családokban” (extended families) nyilvánvalóan soha sincs hiány játszópajtásból – vagy éppen éber és óvó szemekkel vigyázó pótmamákból. (Valóban nem lehet nehéz játékot szervezni ott, ahol csak a fiútestvérekből is bőven kiállítható egy-két teljes focicsapat!)

Régi idők gyakorlata : poligámia az Ószövetségben

A többnejűség – bár leggyakrabban az iszlámhoz társítjuk – számos vallásban és kulturális hagyományban fellelhető. Ez a gyakorlat ősidők óta eleven volt a szemita társadalmakban általában, az arab kultúrában pedig különösen is. Arábia törzsi társadalmaiban a vezetők széles körben gyakorolták, és elterjedt volt a Biblia-korabeli zsidóság körében is.

Az Ószövetség lapjain a poligamisták korántsem egytőlegyig ellenszenves figurák (mint amilyen például Lamek vagy Káin tűnhet: Ter 4,19–25); hanem éppenséggel olykor az üdvösségtörténet kulcsfontosságú személyiségei. Vegyük például Ábrahám családtörténetét (Ter 16–17; 28–30). Ábrahám – aki maga is valószínűleg poligám családból származott (Ter 20,12) – kétségbeesetten vágyakozott gyermek után. Maga a felesége, Sára volt az, aki (miután meddőnek bizonyult) bátorította férjét, hogy Hágárral, az egyiptomi szolgálóval nemzzen gyermeket (Ter 16,1–16). Hogy az eset nem egyszerű szexuális félrelépés volt, az is bizonyítja, hogy miután Hágár áldott állapotba került, új társadalmi státuszt igényelt magának: egyszeriben nagyobb megbecsülést kívánt asszonyánál, ami kiváltotta annak féltékenységét. Érdekes mozzanat, hogy Isten – a szövegből úgy tűnik – nem ítélte erkölcstelennek Ábrahám viselkedését (a poligámiára való utalás Lamek és Káin esetében is inkább egyszerű ténymegállapítás, mintsem erkölcsi ítélet: Ter 4,19); csak azt hangsúlyozta, hogy Izmael nem az általa megígért gyermek, hiszen annak Sárától kell születnie (Ter 17,15–21). A Bibliában Isten nyilvánvalóan nem ítéli el Ábrahám cselekedetét, s így nekünk sincs jogunk hozzá (ami persze korántsem jelenti annak minden további nélkül való jóváhagyását).

Ábrahám iker unokái követik a példáját, amennyiben szintén poligám házasságban éltek. Ézsau két hetita (kánaánita) nővel házasodott meg szülei akarata ellenére (Ter 26,34), később pedig még feleségül veszi Máheletet, Izmael lányát is (Ter 28,9). Izsák és Rebeka azonban nem haragudtak Ézsaura feleségeinek száma miatt (hanem csak azért, mert kánaánitákat vett el: Ter 28,1–9). Jákob két nővérrel házasodott meg és szintén voltak gyermekei a szolgálóitól. (Ter 29,1–30,22).

Fontos itt még megemlítenünk az úgynevezett levirátus (héb. yawam / lat. leviratus: sógorházasság) szokását is. Eszerint a halott férj fivérei vagy más legközelebbi rokonai arra voltak kötelezve, hogy elvegyék feleségül az özvegyet és felneveljék az elhunyt tesvér gyermekeit (Ter 38,6–10; MTörv. 25,5–10; Rút). Ennek célja egyrészt az volt, hogy megakadályozza a családi vagyon szétaprózódását, s hogy a férfi nevén szégyenfolt essék, másrészt gondoskodott az asszonyok és gyermekek sorsáról. Mivel a legtöbb férfinak valószínűleg már volt felesége, ez a gyakorlat a poligámia szinte kötelező (és minden bizonnyal gyakori) formája volt, amely nyilvánvalóan különbözött a házasságtöréstől.

Dávid király kapcsolata Betsabéval, a hetita Uriás feleségével ezzel szemben valódi házasságtörésnek számított, amelyet a király gyilkossággal tetézett (2 Sám 11–12).

Ezeket a bűnöket nyilvánvalóan egyenként is tiltja a tízparancsolat (Kiv 20,13–14) – a házasságtörést és a gyilkosságot az ószövetségi törvény egyenesen halállal bünteti (Lev 20,10; MTörv 22,23; Szám 35,31) –; s a súlyos következményeket maga Dávid sem kerülhette el (2 Sám 12,9–11).

A Királyok első könyve tanúsága szerint Salamonnak hétszáz felesége és háromszáz mellékfelesége volt (1 Kir 11,3), akik politikai szövetségek házasságkötéssel történő megpecsételése révén kerültek udvarába. Salamon poligámiája azért volt erkölcstelen (s Dávidé nem), mert megsértette Isten kifejezett parancsát, miszerint a királynak nem szabad sok feleséget tartania (MTörv 17,17). A Második Törvénykönyv szerint Salamont idegen feleségei vezették tévútra, és fordították a szívét idegen istenek felé (1Kir 11,4–8).

Poligámia az Újszövetségben

Míg az Ószövetségben sok példát találunk a poligámiára, az Újszövetség egyetlen konkrét esetről sem emlékezik meg. Azonban van néhány szakasz, amely közvetett formában mégis összefüggésbe hozható vele. Anélkül, hogy részleteiben tárgyalnánk a kérdést, hogy Jézus házasságról és válásról szóló tanítása (Mt 19,9; Mk 10,11; Lk 16,18) mennyiben alkalmazható a poligámia-kérdésére, világosnak látszik, hogy Jézus az újraházasodást házasságtörésként bélyegzi meg (Mt 19,9), és így egyértelműen elítéli a könnyű válás által elérhető úgynevezett „szukcesszív poligámiát”. Pál apostol pedig szükségesnek látta előírni, hogy az egyházi vezetőknek monogámoknak kell lenniük (1 Tim 3,2; Titusz 1,6), ami valószínűsíti, hogy a korai egyházban némelyek poligámiában éltek. De ugorjunk most néhány évszázadot, hogy közelebbi pillantást vethessünk egy másik világvallás poligámiával kapcsolatos álláspontjára.

Mohamed feleségei

Az iszlám a 7. században a Közel-Keleten született. Alapítója, Mohamed próféta, élete nagy részét (49 éves koráig) egyetlen feleséggel élte le: Khadidzsa 24 éven keresztül – haláláig – jóban-rosszban kitartott mellette. Sok visszaemlékezés maradt fenn Mohamednek Khadidzsával való kapcsolatáról: az asszony legközelebbi bizalmasa és legerősebb támasza volt. Hat gyermekük született: két fiú (akik gyermekkorukban meghaltak), és négy leány.

Az asszony halála után Mohamed más házasságokat is kötött, egy kivételével mind özvegyasszonyokkal. Amint az arab törzsfők esetében általában, ezeknek a házasságoknak nagy része arra szolgált, hogy megerősítse Mohamed politikai szövetségeit. A Próféta más házasságait olyan nőkkel kötötte, akiknek férje elesett a harcokban, és a nőknek ezért védelemre volt szükségük. Köztudomású, hogy egy özvegy újraházasodása nehézségekbe ütközött egy olyan társadalomban, ahol nagyon nagyra értékelték a menyasszony szüzességét. Bármennyire helyénvaló is e házasságok politikai és társadalmi indítékainak hangsúlyozása, nehéz volna tagadni, hogy Mohamed maga is élvezte az asszonyok társaságát és – mind barátként, mind feleségként – egész életében vonzódott hozzájuk. A Próféta élete e tekintetben példaértékűvé vált a házasság és a szexualitás iszlám vallási szemléletének kialakulásában, mely részben a Korán szövegére, részben későbbi hagyományra megy vissza. Az iszlám hangsúlyozza a család fontosságát, a szexet pedig Isten ajándékának tekinti, amelyet a muszlimok a házasság kötelékén belül élvezhetnek.

Az iszlám házassági törvénykezése – történelmi kontextusban

Mint láttuk, a poligámia az iszlámot megelőzően egész Arábia-szerte – amiként a világ számos pontján ma is – általános szokásban volt. A házastársak számát nem szabályozták. Egy férfinak tehát annyi felesége lehetett, amennyit akart; a nőket alsóbbrendűnek tekintették, akiknek nem voltak jogaik, s legfeljebb szolgaként vették őket számításba. A 7. századi Arábia persze nagyon sokszor volt törzsi villongások és háborúk színtere, s ha a férfiakat megölték a csatában, ez majdnem lehetetlenné tette, hogy az özvegyek és az árvák (valamint a nem házas nővérek és unokahúgok) egy férfi protektorátusa nélkül tovább élhessenek. Ebben a környezetben a Korán reformja a házassággal kapcsolatban (továbbá az öröklésre, a válásra, valamint a tanúskodásra stb. vonatkozóan is) tulajdonképpen előrelépésnek számított, amely jelentősen javított a nők korabeli helyzetén.

A Korán, mint ismeretes, megengedi egy férfinak, hogy négy feleségig házasságokat kössön, feltéve, hogy képes eltartani és egyformán kezelni őket: „Ha attól féltek, hogy nem tudtok méltányosan bánni a [női] árvákkal, akkor házasodjatok meg a néktek tetsző nőkkel: kettesével, hármasával, négyesével! Ám ha féltek, hogy nem tudtok igazságosak lenni [egyszerre többhöz], akkor [vegyetek feleségül] csak egyet, vagy [elégedjetek meg] azzal, ami [rabszolganőt] a jobbotok birtokol. Ezzel tudjátok leginkább elkerülni azt, hogy igazságtalanul cselekedjetek” (Korán 4:3). Ez az előírás tehát korlátozza a férfi jogát a korlátlan számú feleséghez, egyúttal pedig a házasság védőernyőjét terjeszti a nők feje fölé egy erőszakos társadalomban. Ugyanezt hivatott biztosítani a Korán 24:32 szúrája is: „És házasodjatok azokkal, akik magányosak közöttetek és rabszolgáitok és rabszolganőitek között azokkal, akik jóravalók. Ha szegények – Allah gazdaggá teszi őket kegye révén. Allah [mindent] magában foglal és [mindent] tud.”

Persze már a Korán egy másik verse is utal a többnejűség gyakorlatának lehetséges árnyoldalaira: „Képtelenek lesztek arra, hogy igazságosak legyetek asszonyaitok iránt, bármennyire is törekednétek erre.” (4:129). Erre a szöveghelyre gyakran hivatkoznak a modern idők politikai és vallási reformerei a többnejűség gyakorlatának elutasítása érdekében, mivel az a nőkkel szemben sok igazságtalanságra ad lehetőséget. Erre hivatkozva úgy érvelnek, hogy a Korán valójában a monogámiát tekinti ideálnak, legalábbis a koráni kinyilatkoztatás ezen kései fejezeteiben (medinai szúrák). Konzervatívabb muszlimok persze elutasítják és az iszlámmal összeegyeztethetetlennek tartják ezt az értelmezést, azzal vágva vissza, hogy az csak a reformerek dekadenciája és nyugatbarát beállítottsága számlájára írható.

Árnyalt végkövetkeztetés: szociológiai , antropológiai és teológiai érvek

A poligámia – vagy pontosabban a poligümnia (házasság egyidejűleg több mint egy feleséggel) – kérdése ma sok helyütt vita tárgya a muszlim társadalmakban. Számos modern iszlámot követő nemzet vagy törvényen kívül helyezte, vagy szigorúan szabályozza a poligámiát: megköveteli például a feleség(ek) hozzájárulását; a bíróságot feljogosítja a körülmények felülvizsgálatára stb. Bár a poligámia néhány muszlim társadalomban továbbra is gyakorlat, a muszlimok túlnyomó többsége ma monogámiában él. Mi több: velük beszélgetve akárhányszor az az érzésünk támadhat, hogy – különösen modern nagyvárosi környezetben – a felvilágosult muszlimok közül sokan idejétmúltnak tartják (sőt egyesek mintha szégyellnék is) a többnejűség vallási alapon történő szentesítését. Csakugyan nehéz elképzelni, hogy kölcsönös és egyenrangú baráti-szerelmi kapcsolat jöhet létre a férfi és nő között, ha poligám házasságban élnek.

Keresztény teológiai szempontból kétségtelen, hogy Isten házasságra vonatkozó elképzelését a monogámia tükrözi. Kissé leegyszerűsítően (és mókásan) így is fogalmazhatnánk: ha Isten a poligámiát tekintette volna normának, egy helyett több asszonyt teremtett volna Ádámnak (Ter 1,28; 2,24). A keresztény szentírás alapján házasságnak csak az egy férfi és egy nő heteroszexuális kapcsolaton alapuló, kizárólagos szövetsége nevezhető, amelyben a partnerek egymást egy életen át kölcsönösen támogatják, és amelyet Isten gyakran gyermekekkel áld meg. Jézus ezt a kapcsolatfajtát hagyta jóvá (Mt 19,4–6), s az egyháznak ehhez kell hűnek maradnia. Az isteni ideál tehát a férfi és a nő egységen alapuló monogám és feloldhatatlan köteléke, amiből az következik, hogy a poligámia (miként a válás is) ettől a normától való eltérést jelent, amely csak kivételesen tolerálható. Milyen esetben?

A gyarmatosítás időszakában a missziós egyházak némely vezetője haladéktalanul megkövetelte az újonnan megkeresztelt férfiaktól, hogy egy kivételével küldjék el feleségeiket. Ez a gyakorlat azonban rettenetes erkölcsi és társadalmi problémák forrásává vált: az elbocsátott asszonyok egyszeriben a társadalmon kívülre kerültek, s közülük sokan a túlélés érdekében prostitúcióra kényszerültek. Ismeretes továbbá, hogy a gyermek számára szülő nélkül felnőni hosszantartó és rendkívül káros szociálpszichológiai következményekkel jár. Így néhány egyházi vezetőnek a poligamistával szemben tanúsított merev intoleranciája szükségképpen megkeseredett feleségeket és elhanyagolt gyermekeket hagyott a későbbi generációkra. Helyesebbnek látszik inkább tiszteletben tartani a meglévő családi struktúrákat és csak úgymond „felmenő rendszerben”, alapos felkészítés után megkövetelni a házassággal kapcsolatos magas keresztény erkölcsi normát.